újra itt

Régen nem írtam. Nem mintha nem lenne miről, de...nem akarom ecsetelgetni a lelkiállapotomat, a karácsonyról és egyéb dolgkról nincs kedvem írni, mert úgysincs mit, a vizsgákra meg senki sem kíváncsi. Tanulgatok, most is itt hagytam félbe a névszójelekkel foglalkozó részt a Sátán Könyvében, de már nem akaródzik. Nem is azért, mert holnap Szilveszter, hiszen utálom a Szilvesztert - mint a tényt, az "ünnepet", viszont a holnapi napot szeretem, már előre is, jó lesz. 

Jöjjön az elmélkedés? Nem is tudom. Már írtam erről azt hiszem többször is, de ilyenkor, amikor friss bennem a dolog, nagy a késztetés hogy leírjam újra, hátha segít kicsit lenyugodni, mert most igazán szétvet az ideg. Megint le lettem cseszve, hogy "miért nem ismerkedem". Kár, hogy a kedves családtagjaim nem olvassák a blogom (dehogy kár, eszükbe ne jusson!) és akkor talán megértenék az indítékaimat, ha elolvasnák az elmúlt pár bejegyzést. De nem, nem várhatom el, hogy megértsenek. Még ha az a tény, amit annyira nem tudnak, nem létezne, akkor sem értenének meg, mert ezek szerint soha nem fogjuk ugyanazt gondolni ezzel a témával (és sok mással) kapcsolatban sem. Olyan érzésem van néha, mintha egy másik bolygóról estem volna ide be közéjük, és kezdem azt hinni, hogy tényleg én vagyok a fura (valószínűleg így van, mivel én vagyok "kisebbségben" ezzel a véleményemmel), de akkor sem fogom feladni a saját szuverén véleményemet ill. elveimet csak azért, mert ők mást gondolnak. Nem érdekel. Csak nem értem, minek gyötörnek - én sem sulykolom beléjük az én véleményemet.

Ismerkedni. Hogy én mennyire rühellem ezt a szót, mennyire...viszketek tőle!

Azt mondják, naiv vagyok, és idealista, és hogy irreálisak az elvárásaim. Én ezt nem gondolom, és nem értem, miért kellene beérnem valami kevesebbel, ha úgy érzem, amit "elvárok", én is tudom nyújtani. Nem is arról van szó, hogy én rágódnék ezen - azon már túlvagyok, én már biztosan tudom, hogy csak olyan embert szeretnék páromnak (de utálom ezt a szót is!), akinél azt fogom érezni, hogy ő a legtökéletesebb ember a világon és csak nekem lett teremtve. Ennél alább nem adom, sajnálom. És ahogy "öregszem", egyre biztosabb vagyok ebben, és abban is, hogy jobb egyedül lenni, mint olyan személlyel, aki "megteszi", "nem olyan rossz" vagy akárcsak "jó". Nem azzal van a gond, hogy én ezt nem fogadnám el. Az a gond, hogy a környezetem nem képes ezt elfogadni, ill. megérteni, de még azt sem, hogy ehhez az égvilágon semmi közük, hiszen ez az ÉN életem, és nekik ne fájjon az, hogy nekem esetleg nincs szerelmi életem, és ezért szégyenkezniük kell a szomszédok/rokonok/akárki előtt. Bocsi. 

Nem, nem fogok már ezen idegeskedni. Igyekszem, de majd szétrobbanok hogy szinte bármilyen témából ide jutunk el (mint ma is), és úgy kezelnek, hogy azt már nem is tudom leírni. 

Aztán még csodálkoznak, hogy szívesebben töltöm a napjaimat a Magyar Grammatikával, mint velük.

Még a végére...nem fogok sem szilveszteri, sem újévi vagy akármilyen közhelyes szövegeket írni, mert őszintén, nem nagyon érint meg, hogy holnapután 2015 lesz. Na és? Semmi sem függ ettől az égvilágon. Viszont arra gondoltam, hogy majd írok minden héten (ha sikerül...) egy kis összefoglalót vagy ilyesmi, olyan naplószerűen, mi történt, mi volt jó, mi nem. Kicsit szeretném, ha az apróbb dolgok is megmaradjanak a szürke hétköznapokból. Hát meglátjuk, hogy fog sikerülni :)

Nem a ruha teszi az embert (?) II.

Akkor most jöjjön egy az előbbiektől teljesen eltérő téma, mert miért ne.

Egyszer már írtam, egy hasonló bejegyzést az öltözködésről, de ez most specifikusabb lesz, ugyanis az ellenkező nem kapcsán szeretnék erről kicsit elmélkedni (jaj, de fennkölt vagyok, megártott a sok filozofálás, csókoltatom Kantot).

Kezdjük azzal, hogy ez alapján sokan elkönyvelnek majd felszínes r...-nak, aminek nem tartom magam, ezért le is szögezem, hogy nyilván NEM öltözködése alapján ítélem meg/el az embereket, ennek alapján a férfiakat sem. DE ugyanakkor ez a dolog egy kicsit szívügyem, mert magamon is fontosnak tartom, hogy mit veszek fel, hiszen ezzel valamilyen szinten kifejezem önmagam. ĺgy másokon is mindig azt nézem meg szinte először, hogy mi van rajtuk - nem tehetek róla, ez ilyen valamiféle ártalom nálam. Azt azonban ne gondolja senki, hogy csak tökéletes divatérzékkel rendelkező emberekkel állok szóba, mert ez marhaság és egyáltalán nem erről van szó :D Egyszerűen csak az van, hogy ha egy hímnemű egyed úgy öltözködik, ahogy az nekem tetszik, akkor...hát nagyobb az esélye, hogy rajta fogom legeltetni a szemem. Azt a nézetet vallom, hogy a jól megválasztott ruhadarabok sokat dobhatnak egy ember külsején, így ezt alkalmazom nyilván magamon is (persze kérdés, hogy biztos az sem tetszik mindenkinek, de ez minden esetben így lesz). De hogy konkretizáljam, mi is az ami nekem ezen a téren tetszik? Ez a legviccesebb, mert igazából semmi extra. Nem várom el egy pasitól sem, hogy úgy nézzen ki, mint egy divatmagazin modellje (sőt!!), csak egyszerűen tetszik, ha szépen öltözik - vagyis főként elegánsan, de nem, nem várok el frakkot vagy öltönykabátot, én már egy egyszerű ingtől, illetve ing/zakó párostól boldog vagyok. Olyan nagyon szívesen kihirdettetném a világba, hogy MINDEN férfi fényévekkel jobban néz ki ingben, mint pulcsiban! Főleg ha az az ing FEKETE. Attól végképp odavagyok. Vagy kék, az mindenkinek passzol. Látjátok? Nem kérek én sokat. Ez nem olyan nehéz! :D 

Még egy dolog, ami főleg ilyenkor télen aktuális: a kabát. Szövetkabát!!! Kötelezővé tenném.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy bajom van azzal, ha valaki spotos(abb)an öltözik. Egy sima pulcsival/pólóval nincs semmi gond, csak egyszerűen...az ing jobban néz ki. Elhiszem, hogy kevésbé kényelmes. De jobban néz ki. Pont.

Apropó semmi gond...úgy értem, addig, amíg mondjuk nem rózsaszín. Vagy köldökig nyúló V-kivágásos. Vagy mondjuk mesefigurás, vagy idióta feliratos. Vagy...ujjatlan.

Na jó, sokat akarok, értem én. Nagyon sok féle rossz öltözködés létezik (mármint szerintem rossz). Egyik az, akit totálisan nem izgat, mit vesz fel, és mondjuk melegítőben (tyeplákyban/sustyákyban szépen magyarul :D) és társaiban megy utcára, emberek közé, iskolába, bbbrrrr! Sajnálom, de az ilyen embereket nem tudom komolyan venni. Mert nem az az érzésem, hogy jaj, de lazák, hanem hogy nem tudnak viselekedni. Ennyi erővel már fehérneműben is kimehetnénk, vagy pizsamában, nem? Van egy másik levelje is a "leszarom, mi van rajtam" féle típusnak, aki csak úgy találomra magára vesz ruhákat, amik aznap éppen keze ügyébe kerülnek, és aztán olyan kombinációk jönnek létre, hogy öltönygatya, öltönycipő narancssárga, SPORT feliratú felsővel. Ezt tapasztalatból mondom, sajnos. Divatrendőrség - életfogytiglan.

Aztán a másik, a jól ismert metroszexuális típus a rózsaszín pólókban (vagy ami még rosszabb: nadrágokban!), V kivágásokban, szűk gatyákban, női táskákkal, csillogós feliratokkal, stb.stb. Ez már sok. Egy pasi törődjön magával természetesen, de ami sok, az sok. Meg kell találni a középutat: ne legyen neki tökmindegy, hogy mit vesz fel, de ne illegjen a tükör előtt órákig azon töprengve, milyen kiegészítő illik a táskájához. NE. 

Aztán még ami nem tetszik, ez a hűdesportos, lazagyerekvagyokén - sültös sapka, neonszínű cipőfűzős deszkás cipő, színes gatya, stb.stb. Minthogy alapiskolában oké. 15 felett halál ciki.

Hát ennyi azt hiszem. Sokat akarok megint, mi? Hát igen, a borzasztó igényeim.

Heart vs. Head

Valami ilyesmi. Bár ez sem fejezi ki igazán azt, ami lejátszódik bennem, mert jelenleg az agyam nagy része sem akarja elfogadni azt, ami logikusnak tűnne. Lehetséges, hogy majd egyszer meglátom a hibáit, mert vannak neki, csak jelen pillanatban nem érdekelnek. Mindet szeretem. Igy meg nehéz megutálni valakit, vagy legalábbis bebeszélni magamnak, hogy nem ő lenne számomra a tökéletes - mert minden mozdulata, minden cselekedete csak rádob egy-egy jókora lapáttal erre, még ebben a szomorú helyzetben is.

Már azt hittem jól vagyok, mikor 2 napot kibírtam bőgés nélkül. Hát nem tartott sokáig, és még látnom sem kellett hozzá. Az megvolt ma. De hiába minden, hiába már egészen bemagyaráztam magamnak, hogy egyszerűen rá sem nézek - igen, rá sem néztem, de nem is kell hozzá a szemem. "Jól csak a szívével lát az ember", és én a szívemmel láttam, és ez elég volt. Éreztem a molekuláit a levegőben, és ez elég volt az elmebajhoz. De hát ezen mi segítene? Mégsem kérhetem meg, hogy a kedvemért létezzen egy másik univerzumban. Az a legnagyobb baj amúgy is, hogy mikor nem látom, akkor is hiányzik. Igen, még mindig. Nem mintha nem tudnám, hogy ha egy levegőt fogunk szívni, akkor is rossz lesz. Mindenhogy rossz egyszerűen, mert nem mondhatom, hogy iskolán kívől jobb - még mindig azt várom, mikor fogom látni! De miért? Miféle mazochizmus ez? 

Persze, már megszokhatnám, hiszen egyszer ezt már átéltem. De benne TÉNYLEG hiába keresem a hibát. Hiába minden, mégis úgy érzem, hogy ő az én lelkem kiszakított darabja. Persze elég csak belegondolni, hogy ő nagyon nem így gondolja. Nagyon nem. 

Mégis, ő is ezen agyal. Ebben is teljesen egyformák vagyunk - ő nem az a "szeress nyugodtan, majd nem figyelek oda" típus. Komolyan fáj neki, hogy nekem fájdalmat okoz, hiába nyilvánvaló, hogy nem tehet róla! KI tehet róla? Maximum én, amiért nem tudom kontrollálni az érzéseimet. ő csak létezik. S elég csak belegondolnom, hogy magát okolja és szenved a lelkiismeretétől MIATTAM. Miközben az utolsó dolog, amit szeretnék az az, hogy ő szenvedjen. Szeretem annyira, hogy azt szeretném, boldog legyen, vagy legalábbis felejtse el, hogy létezem, ha ez megkönnyíti a dolgát. Ha már én nem tehetem az ellenkezőjét, mert a szívembe véste magát örökre. 

Egyszerűen fogalmam sincs, mit kéne tennem. Persze, elfelejteni, hogy létezik, de arra nem vagyok képes. Ez az "egy levegőt szívunk, de eljátsszuk, hogy nem ismerjük egymást"-dolog sem kevésbén kínos mindkettőnknek. Ugyanolyan kínos az "eljátsszuk, hogy nem történt semmi, és seélyes hülyeségekről beszélünk"-verzió is. Mindkettő fájdalmas: ha nem beszélünk, hiányzik az életemből. Ha beszélünk, az őrületbe kergetnek a szavai, mosolyai, pillantásai. Ez mindenképpen borzasztó. Még szerencse, hogy eszébe sem jutott a "legyünk barátok" dolog, mert attól végképp meghülyülnénk mindketten. Szóval most 4 évig levegőnek nézzük egymást? Vagy majd elkezdünk a semmiből bájcsevegni? Egyik rosszabb, mint a másik - és márpedig ezek közül lesz valamelyik. Mert nekem nem kell a barátsága - csak egyféle kapcsolatot tudok elképzelni kettőnk közt. Az meg, mint tudjuk, NEM fog bekövetkezni SOHA. SOHA. SOHA. SOHA.

SOHA!!!!!

Tudjátok, mennyire idiótának érzem magam, hogy tudom ezt, TUDOM, de mégis olyan nehéz elfogadni? Mégis, ha belegondolok az életbe nélküle, egyszerűen hányok? Mert minden szürke, sivár és unalmas...és nekem ezt meg kell szoknom, és úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj.

Annyi minden van bennem, amit szívesen elmondanék, de kinek? Megyek az emberek agyára a hülye problémáimmal. Persze, mindenkinek megvan a sajátja. Senkit nem érdekel az enyém.

Ha tudná, hogy a jelenléte fizikai fájdalmat okoz. De nem akarom, hogy tudja, mert csak még jobban szenvedne. Amit ma tett, annyi érzést váltott ki bennem egyszerre, hogy nem is tudom leírni: csodálkozást, amiért ilyenre képes volt, még több szeretetet és melegséget a szívemben, amiért igenis jelentek neki valamit, értetlenséget, zavart, hogy mit is akar mondani ezzel, és legfőképpen a szívem már amúgy is kis darabjainak szakadását, amiért szenved. Miattam is. És ez az érzés még rosszabb, mint a saját fájdalmam. A legszívesebben eltűnnék a Föld felszínéről.

 

Szinte hihetetlen, hogy pár nap alatt mennyire összedőlhet az ember eddig egészen jól működő világa. Ha összehasonlítom a kettővel ezelőtti bejegyzést ezzel, amit most írok, ég és föld. Akkor elszánt voltam és motivált, és végre erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kitörjek ebből a helyzetből. Elvoltam magamnak. De miért is tartott volna sokáig?
Pedig higgyétek el, én aztán nem akartam. Most nem akarom kibeszélni magam, és másra hárítani a felelősséget, de ezt most tényleg nem akartam. Nem is voltam felkészülve rá, és olyan gyorsan történt, hogy még menekülni sem volt időm. Egyik percben még minden rendben volt, a másikban már kerülgetett a gyomorideg, a harmadikban meg már nem tudtam, mit kezdjek az életemmel.

Nem akarok túlozni, és mondanám, hogy nem akarok panaszkodni sem, de tudom, hogy azt csinálom, de mindegy is, mert úgyis csak az olvassa el, aki el akarja olvasni, és így nem terhelek senkit a gondjaimmal, akit nem érdekel. Szóval igen, mégiscsak panaszkodom, mert ennyire szarul már nagyon rég nem voltam. De lehethogy soha sem. Pedig sokszor éreztem már rosszul magam, de ez az érzés semmihez sem fogható. Most, ahogy itt ülök, még egész jó állapotban vagyok, de borzasztó nehéz munka volt egész este elterlni a gondolataimat, mert tudtam, hogy ha jobban belegondolok abba, ami történt, megint elsírom magam. Pedig igazából már az is csoda, hogy maradt még könnyem a tegnapi és tegnapelőtti nap után. A sírás mindig segít, de most nem éreztem azt, hogy kiadtam magamból a fájdalmat. Még mindig nyom, és majd szétfeszít belül, hiába sírok, hiába írok.

Olyan ez, mint egy szakítás. Vagy lehethogy még rosszabb, hiszen sosem volt az enyém, és mégis. Azt már megszoktam, hogy nem szeret. De azt nem, hogy mást igen. Lehethogy jobb lett volna, ha maradok édes tudatlanságban, és úgy élek tovább, mint amit az említett bejegyzésben leírtam. Hogy úgyis egy seggfej, aki nem érdemli meg, hogy foglalkozzak vele. Legalább egy kicsit tudnám utálni, de ez a legrosszabb, hogy nincs miért utáljam. Még ebben a drámai és kellemetlen helyzetben is képes volt úgy viselkedni, hogy ha lehet, még jobban szeressem és tiszteljem érte. Lehethogy szentimentális vagyok, de ezt érzem. Nem tudom bemagyarázni magamnak, hogy felesleges szenvednem miatta, mert úgy érzem, hogy ő egyszerűen...a megtestesült tökéletesség. Minden mozdulata, minden szava mintha én lennék, olvas a szívemben és érzi a fájdalmamat. Mégsem tud szeretni. De hát ki hibáztathatja ezért? 

Próbálnak vigasztalni, hogy lesz ez még jobb, és jön más. De jelen pillanatban már a "más" gondolatától is hányok. Nem tudom elképzelni sem, hogy bárki "más" hozzá akár csak hasonló is legyen, hogy lehetne még ezt tovább fokozni. Amennyire borzasztó igényes vagyok ebben, szinte már csodával határos, hogy őt megtaláltam. Nem tudok hinni benne, hogy van még egy ilyen férfi. Nem akarok arra gondolni, mi lesz ezután, mert félek mindentől. Egyszerűen nem akarok érezni. Rettegek a gondolattól, hogy még egyszer összetörik a szívem, mert úgy érzem, azt már nem élném túl (nem túlzok). Ugyanakkor elszomorít a magányos élet gondolata. Mintha ez lenne az átkom. Hiába sikerül az életben bármi, ha senki sem képes szeretni, örökké boldogtalan leszek. A sors büntetése hozzá az érzelgős természetem. Ha legalább ez ne lenne, és keményebb tudnék lenni! Ha kiszakíthatnám a szívemet a helyéből, és belehajíthatnám az áradatba...

Belefáradtam. Eddig azt hittem, szeretni még mindig jobb, ha viszonzatlanul is, mint nem érezni, de most már belefáradtam. Az egyoldalúságba, a reménytelenségbe, a szánakozó tekintetekbe, a csendbe.

Nem túlzok, ha leírom: nincs kedvem semmire. Nincs kedvem élni. Nem, nem azat akarom mondani, hogy meghalni van kedvem. De nincs motivációm arra, hogy éljek. Most csak létezem. Már nagyon régen ezt érzem, hol fent, hol lent. Néha sikerül bebeszélni magamnak, hogy az élet szép, és nem szabad feladni. Máskor azonban minden remény elveszik, és azt érzem, hogy az életem egy nagy kupac kaki. Csak folyamatosan várom, hogy majd jobb lesz. Hogy majd nem csak létezni fogok, de élni, boldogan. Most az éppen hogy csak létezem fázisban vagyok, és ennyire reménytelennek és motiválatlannak még sosem éreztem magam. Eddig az okozta a legnagyobb boldogságot, ha legalább egy levegőt szívtam Vele. Ha rámnézett, mosolygott, szólt hozzám. Számoltam a napokat, mikor találkozunk. Ha megjelent a neve a képernyőn egy üzenettel. Egyszerűen csak a létezése boldoggá tett, mert egy pici reményem még mindig volt annak ellenére, ami történt. Igen, ez is az én hibám, mert lehettem volna akkor erősebb, és lehethogy lehetetlen, de legalább megpróbálni egy kicsit kevésbé szeretni. Nem próbáltam, inkább hagytam, hogy tönkretegyen, még ha akaratán kívül is. Most már egyenesen félek attól, hogy lássam. Nem akarok találkozni vele, mert fájdalmas lesz erőltetni hogy rá se nézzek, hallani a nevetését és a hangját, egyszerűen csak érezni a molekuláit a levegőben azzal a tudattal, hogy közben belelát a szívem legmélyebb zugába. De amíg nem találkozom vele, sem érzem magam jobban. egyszerűen az az érzésem, hogy bármit teszek, sehogy sem lesz jó, és nincs kedvem arra sem, hogy reggel kikeljek az ágyból, mert minek? Ez a nap is csak ugyanolyan eseménytelen, szürke, unalmas, egyhangú és boldogtalan lesz, mint a többi.
Persze, mondják a bölcsességek, hogy a boldogságot magunkban kell keresni, és meg kell tanulni boldognak lenni saját magunkkal, és bla bla bla. Biztos nagyon boldogan lehet élni azzal az érzéssel, hogy egy ember sem képes viszonozni a szerelmemet. Megszokni meglehet, és bebeszélni magamnak hogy "örülök az élet apró dolgainak", de ez rohadtul nem így van. És ez nem kapcsolatfüggőség, hiszen olyanról nem is beszélhetek. Nekem már a szeretet tudata is elég lenne. Hogy egyszer átélhessem, hogy kimondom a varázsszót, és nem csak egy szánakozó tekintetet kapok viszonzásul. 

De már nem is ez a célom. Már semmi sem a célom. Nem tudom, mit akarok - csak túlélni, de így minek? 

 

Krájanie

Tak predsa odišiel, zostala sama v byte.
Tá druhá má boky, vie ponúknuť pohár smiechu,
nezodrala sa v modloslužbe
krásneho domova.
Odišiel, v kúpeľni neutrel penu z mydla
a zabudol zhasiť lampu.
Na oknách praská prievan, slepá samota
naráža do stien, tesno je súmraku.
Schytila srdce do oboch rúk,
položila ho stôl
a kuchynským nožom ho začala krájať
ako knedlík.
Skučalo, skučalo srdce,
pod nožom triasol sa jeho nárek
a z jeho neznámych hlbín padali fádne roky,
nádeje skrvavené, zadreté triesky,
padalo chrápanie nocí, kedysi podobné snom,
tisíce vydrhnutých dlážok,
tisícky hrncov a túžob a krokov,
to všetko zo srdca padalo,
zosýpalo sa zo stola
a trieštilo sa žene pod nohami.
A žena krájala, krájala srdce
mechanicky a dôkladne
a stále bolo čo krájať
a stále padalo haraburdie,
spomienky, vášne a sľuby,
rozbíjali sa, kričali.
Napokon predsa len zaškripel nôž
až na samom dne srdca,
zaškripel, vyletel z ruky.
A žene sa prvý raz podlomili kolená,
prvý raz vybúšil plač.
Tam na dne ležal malý čierny kameň,
nezraniteľný, zabudnutý kameň,
láska. 
/V.M./

Tatiana has died

"Don't ask why someone keeps hurting you. Ask yourself, why you keep letting them."

Vannak dolgok, amik csak úgy történnek az emberrel. Hiába akartam máskor, mikor nagyon fájt, ezt nem lehet kicsikarni - hogy egyszercsak az ember elkezdjen a bolond szíve helyett kicsit az eszére is hallgatni. Igen, én írom ezt. Nem, nem kezdtem el csak úgy, egyik napról a másikra "nem érezni". De tudjátok mit? Igenis elhiszem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy végre megtegyem, amit már régen kellene. Egyszerűen csak elfelejteni, hogy létezik. Megtalálni az életben a boldogságot nélküle. Mert mi értelme olyan embertől függni, aki nemhogy tökéletesen elvan nélkülünk, de mondjuk még arra sem képes, hogy egy eldöntendő kérdésre választ adjon? De még mondhatni meg is köszönhetném neki ezt a tettét, mert ez nyitotta végre fel a szemem, és életemben először nem szomorúságot éreztem miatta, hanem megbántottságot és haragot. És az az igazság, hogy ez már nem az első alkalom, de hiszen miért is ne tenné, abban a hitben van, hogy bármit megtehet velem, úgyis elnézek neki mindent. S tudjátok mi a leges legborzasztóbb? Hogy igaza van!!! ÉN hagytam. ÉN kínáltam fel neki a szívemet tálcán, és még kést is tettem hozzá, hogy legyen mivel szétdarabolnia. ÉN voltam hajlandó megtenni érte bármit, csak hogy boldog legyen. ÉN néztem rá folyamatosan olyan szemekkel, amikből kiolvashatta, hogy igen, ezzel azt csinálok, amit akarok. S most itt, akárki is olvassa, előtte, és főleg MAGAM előtt kijelentem, hogy ENNEK VÉGE. NEM leszek töbé a szerelem mártírja, nem vagyok én végtére is sem Petrarca, sem ifjú Werther. NEM fog belőlem teljesen hülyét csinálni, ha akarva, ha akaratlanul. Ha kell, belerohadok, akkor is bebeszélem magamnak, hogy márpedig nem létezik, csak egy kis porszem a levegőben, és egyszerűen megteszek bármit. Higgyétek el, nem a levegőbe beszélek, érzem magamban az erőt, és tudom, hogy ez CSAK RAJTAM múlik, mert ahogyan én hagytam, hogy kínozzon, úgy én döntök abban is, hogy mostantól ezt nem fogom hagyni. Ha bármit akar, még ha csak egy szót  vagy egy pillantást is tőlem, Ő rohangásszon utánam, ameddig csak bele nem fárad. Ha meg nem akar, nekem úgy is jó. Minek nekem egy olyan ember, aki ennyire semmibe vesz? De szó szerint semmibe? Hát hülye vagyok én?

Tudom, hogy nem lesz könnyű. Nem olyan egyszerű ez, főleg, ha jelen van. Igen, ma is majdnem hánytam a közelében, de büszke vagyok magamra, mert akkor is kibírtam, nem végződött úgy ez a nap, mint a többi hétfő, és mint tudjuk, a kezdetek a legnehezebbek. Elég makacs vagyok ahhoz, hogy ne adjam fel. Ha elgyengülnék, rúgjatok belém. Ha kell, zsákot húzok a fejemre, hogy ne kelljen belenézni a kiskutyaszemeibe, ha majd megpróbál hatni rám. 

Nem, mostantól nincs Tatiana. Aki képes azért elbőgni magát, mert egy levegőt szív vele. Aki képes szó szerint hányni tőle. Tatiana meghalt. És megszületett a Godmother, aki saját maga irányítja a hangulatait és nem hagyja magát befolyásolni a szeretete által. Nem akartam jégyheggyé válni, de nincs más választásom. Nem éri meg szeretni. Csak ledöngöl a földbe, hogy aztán minél nagyobbakat rúghasson beléd. 

 

"Benne van a korban"

Most még valami, ami összefügg az előző bejegyzésben leírtakkal. Gondolkodtam, jó ötlet-e ezt is kiírni ide, de rájöttem, hogy már annyira nem érdekel, ki olvassa és ki nem, meg hát nem is titok.

Már egy ideje megy ez persze (mióta kb. elballagtam alapiskolából mondhatni), de most, hogy "végre jól nézel ki", csak még jobban rákapcsoltak, és nem tudom, feltűnik-e bárkinek is, hogy engem ez BÁNT és FÁJ! Természetesen a "Hogyhogy nincs még barátod?" lemezről van szó. A kedvencem. Természetesen az az alapgondolata mindenkinek, hogy azért "fogyózom", hogy végre akadjon valami szerencsétlen, észben nem túl eleresztett egyén, aki még lehethogy képes valahogy elviselni és így talán rámfanyalodik. Természetesen csakis ez vezérelt, semmi más. Az már ilyen alap, hogy a személyiségemért senkinek sem kellenék, de most már talán, ha még húzok zacskót a fejemre, gyorsan beregisztrálok valami társkereső oldalra, lehethogy véletlenül szerencsém lesz, és nem leszek a család szégyene, mint vénlány, fúj! Nem sajnáltatni akarom magam, KOMOLYAN ezt gondolják, és ez kicsit sem sért ám meg engem, dehogy. 

Ha megkérdezik, van-e barátom, nem szólok semmit, joguk van megkérdezni, nem vagyok az a fajta ember aki nem beszélne a magánügyeiről - de ha egyszer nincsenek! Az a gond, hogy általában nem érik be egy kínos mosollyal kísért "nincs"-csel, hanem tovább eresztik a "de jaj, nem kell letagadni!" "na persze, biztos csak szégyenli magát" "azért csak alakul valami, nem?" "ááá, majd lesz" dumát. NE! Nem akarom hallani. Hagyd meg magadnak. És végül: köszi, hogy eszembe juttatod, nem éreztem még elég csődtömegnek magam, szükségem volt erre a löketre! Egyrészt aki a hitekedő "áá, biztos van, csak nem vallod be" dumával jön, komolyan nem tudom, mit gondol, és miért feltételezi hogy hazudom. Most mit gondol, egy 25 éves Johnny Depp hasonmást rejtegetek a szekrényben, és csak azért nem húzom elő, nehogy lecsapják a kezemről? Meg aztán, ha lenne, mi a fenéért tagadnám le?? Vagy igazán csak az a cél, hogy még szarabbul érezzem magam? Másrészt amit még jobban utálok, az a "ááá, majd lesz", lehetőleg sajnálkozó pillantásokkal kisérve. NEM KELL A SAJNÁLATOD!!!! Ez ugyanaz a hangsúly, mint amikor azt kérdezik, hogy szoktam-e vezetni, és megmondom, hogy nem - "á, majd fogsz". Ilyenkor gyilkolni tudnék. Komolyan. Fúúúúúú.

Most komolyan nem nyafognék, ha nem lenne ez NAPI SZINTEN. MINDIG akad valaki, aki képes ezzel gyötörni, kedves családom főleg igazán profi ebben. Mamám már kb. 15 éves koromtól olyan teintettel néz rám, hogy "istenem, ebből a lányból vénkisasszony lesz, gyorsan keressünk neki valami idiótát, és mentsük a menthetőt", 18 éves koromtól megy az "én a te korodban már..." lemez, és még ismerkedési tanácsokkal is ellát ("legalább barátkozzál a fiúkkal!" - hányok a barátkozástól!!!! csak az az ember mond ilyet, akit még nem ráztak le "maradjunk barátok" szöveggel). Egyszer úgyis el fogja érni, hogy elbőgöm magam, és akkor majd boldog lehet.

A címhez visszatérve, ami igazán szíven ütött, az pár hete történt, 60 körüli néni babakocsit nyomogatot az utcán, anyum odament, megnézte a kicsit, erre a néni ránéz, majd rám: "neked még nincs unokád?" "á, nem, dehogy" amire a válasz, tudjátok mi volt????? Egy kritikus nézés, és: "hát, pedig a te lányod is már benne van a korban". MIVAN??? 

Ez komolyan sok volt már nekem. 20 éves vagyok, nem 40!!! Mi az, hogy BENNE VAGYOK A KORBAN??? Ezt nem 35 feletti nőknek szokták mondani??? 

Na jó, itt gondoltam azt, hogy "I'm done". Ez már sok nekem. 

Na jó, mély levegő. Értem én, hogy aggódnak. Ki szeretne vénlányt a családba? Még aztán miattam kéne szégyenkezni. Biztos szörnyen öreg vagyok már 20 évesen, minimum 6 gyerekemnek kéne lenni meg ilyesmi, hisz a középkorban élünk, és úgyis lassan meghalok, nem? Elvisz a pestis, vagy ilyesmi. Na jó, kikapcsolom a morbid humoromat, szakmai ártalom. Akkor is. Most komolyan azt hiszik, hogy nekem így jó? De mégis mi a fészkes fenét csináljak? ĺrjam a fejemre, hogy "eladó"?? 

Én igazán nem tudom, mit várnak tőlem. NYILVÁN bennem van a hiba, valamiért nem kellek senkinek sem, de hát akkor cseréljenek ki, vagy én nem tudom. És akkor azt mondják: persze, mert nem jársz sehova, nem ismerkedsz! Miért, hol lehet "ismerkedni"?? Menjek el a diszkóba és igyam le magam? Persze, mindig is arra vágytam, hogy ott szerezzek párt. A másik meg: miért, más hol "ismerkedik"??? Sehol! Mégis sikerül nekik, nekem meg nem. Vannak szerencsétlen emberek, ezzel nem lehet mit csinálni. Meg úgy beszélnek, mintha egész nap otthon lennék, hahó, iskolába járok, ahol több ezer ember van, és ugyanolyan esélük van "ismerkedni" mint nekem, mégsem teszik. Meg ja, azt nyilván persze nem tudják, hogy én IGENIS nyitok valaki felé, ha úgy érzem, ahogy érzek. Azt se tudják, hogy ennek mindig ugyanaz a vége. Igen, lehet mondani hogy "túl sokat akarok" és "nem jók nekem az egyszerű "legények"" - mert nyilván mindegyik itt kaparássza a küszöbömet és én, mint beképzelt hercegkisasszony, sorban küldöm el őket a fenébe.

Igen, VANNAK bizonyos igényeim, de miért ne legyenek? Másnak lehet, csak én nem engedhetem meg magamnak? Miért "érjem be" valamivel, ami egyszerűen...egyszerűen NEM nekem való? Mert annyira kibírhatatlan vagyok, hogy nincs más választásom? Hát van. Inkább akkor nem kell senki.

Igen, otthon boldogabbak lennének, ha összejönnék valakivel, aki semmiben sem illik hozzám, csak hogy elmondhassák hogy végre sikerült a szerencsétlen lányunknak is. Én meg azt mondom, ha nem jön valaki, aki KOMOLYAN nekem való lesz (és lehetőleg ő is így fogja gondolni), inkább veszek egy macskát. Most minek szenvedni valakivel.

Nem, nem szeretném egyedül leélni az életemet, és igen, félek, hogy mégis így lesz, de akkor sem tudom, mi a francot csinálhatnék, szóval így. 

Changing

Végérvényesen is eljött az a pont, mikor az emberek észreveszik, hogy változom. 

Megjegyzik, illetve kérdezik, hogy "fogytál?" - most komolyan, ha egyszer látja, minek kérdezi? Na jó, nem leszek bunkó, nyilván jólesik nagyrészt, ha megjegyzik, DE igazából a legtöbbször nem tudok mit reagálni rá, és zavarba hoz. Megesik, hogy egyenesen idegesít, ill. rossz érzést okoz. Miközben TUDOM, hogy nem akar senki megsérteni/idegesíteni/stb., ellenkezőleg, csak jót akarnak, de sajnos néha az ellenkezőjét érik el. 

Egy olyan embernek, aki egész életében kövér volt (még ha jöttek is az enyhítések, hogy áááh, csak erősek a csontjaid, ilyen a genetikád, blablabla), és soha életében nem is próbált meg lefogyni, és egyszercsak megpróbálja csak úgy egy hirtelen ötlettől vezérelve, és azon kapja magát, hogy sikerül is neki, nehéz egyik pontból a másikba "átesni" lelkileg. Értitek, ez nekem sem mindegy és mindenféle agyi folyamat lemegy bennem közben, és egyszerűen néha nehéz elhinni, hogy tényleg változom. Hogy most az egyszer az életben tényleg sikerül(t). Még nem értem el a célom, de már közelítek hozzá, és minél közelebb vagyok, annál jobb érzés, de annál jobban figyelmeztetem is magam, hogy nem szabad feladni azután sem.

De visszatérve az emberek reakciójához, kezdjük is a kedves családommal, és a "hova fogysz már, tiszta vékony vagy, egyél rendesen!!" féle megjegyzéseikkel néha már kikészítenek idegileg. Az a baj, hogy KOMOLYAN gondolják, hogy egy anorexiás gebe vagyok, miközben tejóég, még mindig van rajtam vagy 10 kiló, ha látszik, ha nem! :D És ilyenkor hiába magyarázom nekik, hogy nem, NEM vagyok még vékony, mondjuk úgy hogy átlagos, de az átlagosnak is a felső határát súrolom. Nem hiszik el, mert ők csak ruhában látnak (nyilván, de értitek mire gondolok), és szerintem hanyatt esnének, ha meglátnák, még mindig milyen számot mutat a mérleg (ami természetesen nem elsőrendű, de azért mégiscsak). Nem, ők azt a -23 kilót látják csak rajtam, ami persze SOK, de nem ELÉG! Azt látják csak, hogy egyszer csak kisebb lettem, és nekik ez már "anorexiás gebe" kategória. Néha mennek az agyamra minden jóindulatukkal együtt. 

A családon kívüli emberek, barátok, ismerősök más kategória, mert ők nyilván nem fogják tömni a fejem azzal, hogy egyek inkább, csak mondjuk megjegyzik, hogy "fogytál". Ez természetesen jólesik, csak zavarba jövök, és nem tudok mit mondani rá, így komolyan nem sértődöm meg, ha szó nélkül hagyják. A legtöbbjük ebbe a kategóriába esik, amivel, ismétlem, nincs semmi gondom.

Na de aztán kaptam mindenféle "extra" megjegyzést is, és hiába tudom, hogy igazán jó szándékkal mondták, legszívesebben elbőgtem volna magam. Kedvencem az volt, mikor mentünk bevásárolni abba az üzletbe, ahol nyáron dolgoztam. A pénztárosnő, akinél fizettünk, lassan megismert, és hangosan felkiáltott: "Azta, te megszépültél!" - Hát köszi szépen. Ez tipikusan az a példa, mikor az ember jót mond, jó szándékkal, de nagyon rosszkor és nagyon rossz szövegkörnyezetben. Volt több hasonló eset, mikor megjegyezték, hogy jól nézek ki, meg hasonlók. Most nem azért, lehethogy nekem túl érzékeny a lelkem, vagy lehethogy egyenesen hisztis vagyok és olyan dolgokat veszek a szívemre, amiket nem kéne, de ha belegondolok, hát ENNYIRE borzasztóan néztem ki ezelőtt? ĺgy életem le 20 évet? S igen, ez igazából nem az ő hibájuk, hanem az enyém, lényegében saját magamat bántottam meg, vagy mi, de értitek...egyszerűen belegondolok, és elmegy a kedvem. Ugyanez van, mikor elkezdenek célozgatni, hogy "biztos valami fiú van a háttérben" (itt már komolyan majdnem elbőgtem magam egyszer), meg jönnek a célozgatások, hogy "most már igazán szerezhetnél egy barátot!" - most komolyan? Most komolyan gondolják, hogy szeretnék olyan embert magam mellett, akinek csak azért kellek, mert lefogytam? Most KOMOLYAN???? Ennyire felszínes a világ? Ennyire? S ennyire tartanak, hogy a belsőmmel semmi esélyem elnyerni bárki tetszését is? Nem mintha annyira reménykednék még benne, hogy igenis léteznek (nem annyira) felszínes emberek, de mikor így az ember szájába rágják ezt, elég elszomorító...

Igyekszem azért pozitívan nézni a dolgot, és nem törődni mások véleményével. Csak a cél lebeg a szemem előtt, és minden erőmmel azon vagyok, hogy végre elérjem és megtartsam.

Historia - magistra vitae

Nem ártana valami kellemesebb dologról is írni, nemde?

Sokszor úgy érzem, hogy az egyetlen biztos dolog az életemben, vagy inkább az egyetlen biztos örömforrás (igen, az, bár azt most hagyjuk hogy természetesen ez (sem) nyújthat 100%-os örömöt) a történelem. Bővebben értelmezve, hiszen ebbe beletartozik az irodalom, a művészet is, de a töri mégiscsak töri, pici szívem csücske volt és marad is mindig. Ebben szerencsésnek érzem magam, hogy van olyan dolog ami komolyan nagyon érdekel és igazán szerentém csinálni. Mikor rossz kedvem van, gyakran nyújt vigaszt ez a gondolat, vagy egy-egy könyv, film, de még érdekes előadás is (az érdekes előadás fogalma ma már rájöttem, a tanáron múlik, nem is annyira a témán, mert az őskort kivéve mondhatni minden érdekel, persze bizonyos dolgok (középkori kínzások meg ilyesmi) jobban érdekelnek).

Emlékszem, hetedikes koromban kezdődött, ami azért nem gyerekkorban volt, hisz 12-13 lehettem, de már "8 éve tart a kapcsolatunk, s a szerelmünk csak nem szakadt meg, hanem erősödött" :D (oké, ennyire azért nem vagyok szakbarbár, ne gondoljátok, mint pl. a tanárom aki "miláčiknak" nevezte I. Ferdinándot). Igazából annyi volt a varázs, hogy elkezdtük venni a középkort, és ez magával ragadott (még úgy is, hogy a tanár borzasztó volt, és kb. semmit sem adott hozzá az élményhez). Elkezdett érdekelni, és akkor jutottam el odáig, hogy sokat olvastam a témában (Nemere István könyvei hatalmas mértékben hozzájárultak ehhez), mert másképp kb. nem tanultam volna meg semmit ( a jókai iskolában amúgy sem volt valami nagy szintű oktatás, de ami történelemóra gyanánt lement, az siralmas volt). Lassan persze kezdett körvonalazódni bennem, hogy mi érdekel a legjobban, kialakultak a Tudor-kori Anglia, középkori Magyarország és Sissi mániáim, melyek azóta is megmaradtak :) Gimi elején már biztos voltam benne, hogy EZ az én érdeklődésem, és akkor végre az a szerencse ért, hogy jó tanárnőt kaptam (akinek gondolatban minden nap megköszönöm, hogy annyi mindent a fejembe vert, mert annál kevesebbet kell tanulnom most, és ez nem elhanyagolandó tény), akinél tanulni kellett, sokat (bizony, első dolgozatomra 3-ast kaptam, ezt nem bírtam megemészteni, szóval nekiálltam TANULNI...és igen, így is a töriérettségitől féltem a legjobban :D), de végre tiszta kép alakult ki a fejemben az egész történelmet illetően, megértettem az összefüggéseket, ki-kivel-mit-miért, és egyre biztosabb voltam benne, hogy én ezt akarom tanulni a továbbiakban is. S míg gimiben rajtam kívül mindenki utálta a törit (ha még egyszer meghallom, hogy "minek tanulni azt ami elmúlt, élj a mának, blablabla", szájbavágom az illetőt gondolkodás nélkül), és én voltam a fura meg a hülye, végre a "magamfajta" emberek közt vagyok, akik nem néznek hülyének ezért, mert őket is az érdekli, mint engem (többnyire :D). És igen, az előadások többségére élvezettel járok (mint említettem, a tanártó függ nagyrészt), mert egy kicsit végre elszakadhatok a jelen kor problémáitól és egy olyan világba kerülök, ahol néha sokkal jobban érzem magam.

Sokan kérdezik, hogy de mégis mit szeretsz benne annyira? Nem tudom pontosan megmondani, mert nem is lehet szerintem. Egyszerűen izgalmasnak tartom, mert sosem tudjuk meg igazán, mi történt a régmúltban, ez egy örök kérdés, amire halálbiztos választ sosem kaphatunk. Érdeke,s hogy mennyire más volt minden egyes kor, az emberek gondolkodása, a politika, kultúra mennyire változott. Még a királyok neveit és a dátumokat is szívesen tanulom, de pszt, ne mondjátok senkinek! :D Mindenesetre szerintem a történelem azért fontos, hogy segítségével megértsük a jelent, és ehhez elengedhetetlen megérteni a történelmi vonatkozásokat, hogy hogyan és miért jutott oda az emberiség ahol most tart, és hogy ne kövessük el még egyszer ugyanazokat a hibákat. Persze minden más területe az életnek ugyanúgy fontos, de engem ez az egy ami igazán megérintett.

Falling

A dolgok...kezdenek kiesni a kezeimből. Mintha már nem én irányítanám magam. Mintha egyre kevesebb értelme lenne az életnek, mindennek körülöttem, mintha egyre kevésbé tudnék elszakadni a gondolataimtól és élvezni legalább egy kicsit amit eddig szerettem. Az idő rohamosan telik, de mégsem változik, minden ugyanúgy maradt mint volt, nincs is remény, hogy bármi is változni fog. Csak rágondolok, hogy mennyire akarom, és elmegy a kedvem, mert tudom, hogy nem lehet, és nem tehetek érte semmit. Mire jó ez? Mintha folyamatosan gombóc lenne a torkomban, és az a bizonyos sikoltás is kapargatja. Egyre kilátástalanabbnak látok mindent és lassan a belső harcot vívó lelkem egy része is megadja magát. Ugyanaz vagyok, amitől féltem, hogy nem tudok szabadulni. Nem tudok változni, hiába akarok. Az a sok minden lassan felemészti a belsőmet. Kiáltani akarok, de senki nem hallgat. Elnyel a szürke változatlanság, és elszalad mellettem az élet. Nincs értelme.

Lassan átnevezem a blogot "daily depression"-re.

Story of my life

I want to scream, but nobody listens.

Név nélkül

Most van az az iskolaidőben jól ismert pillanat, mikor nem tudom mit kezdjek magammal. Köze van hozzá az iskolának, de azt hiszem, nem éppen úgy ahogy "kéne". Nem tagadom, hogy vártam már egy kicsit, mert agyamra ment a nyár. De már megszokhattam volna, hogy ebben a helyzetben sehogy sem jó. Maximum néhány röpke pillanatra, ami olyan nagyon hamar elszáll, hogy észre sem veszem. Az a legrosszabb, hogy néha úgy érzem, nincs kedvem végképp semmire sem, és folyamatosan attól félek, mi lesz, ha ez, ami most van elmúlik, és nem fog változni semmi? Mi lesz, ha minden így marad örökre, és én nem leszek képes változtatni, vagy mi, ha nem is tudnék? Ha nem rajtam áll ez az egész?
Kérdések, kétségek...és csak várok, és várok, de mire? Tudjátok, vannak ezek a depressziós idézetek, amiket én is előszeretettel olvasgatok ha rossz a kedvem (hogy még rosszabb legyen lehetőleg), az egyik így szól: "I feel like I'm waiting for something that isn't going to happen."

Pontosan így érzek. És ez a két érzés együtt szépen lassan kinyír belül. Mert várom, hogy változzon valami, és teszek is érte amennyit tudok! De nem történik, és ugyanaz van, mint azelőtt mindig. Azon gondolkodom, mi lesz ha végre jó lesz minden, ha végre boldog leszek, és közben gyötör a gondolat, hogy ilyen nem lesz soha. És ebbe nem tudok belenyugodni, de mégsem tudok már ennél többet tenni.

Azt hittem, a depressziós korszakomat már kinőttem, de most egyre jobban kezd visszatérni az az állapot, ami 15-16 évesen kísértett és gyötört, egyre többször megy el a kedvem csak úgy, csak a saját gondolataimtól, és szétmar belül az a rossz érzés, a fájdalom. Nem mondom, hogy ő tehet róla, nem állítom, hogy direkt csinálja, de tönkretesz a puszta létezésével. Vagy én teszem tönre saját magam az érzéseimmel? Lehetséges, hogy tudnám őket kontrollálni, csak nem tudom, hogyan. Ha tudnám, higgyétek el, megtennék bármit, csak legyen vége..de nincs, és nem tudok. Látja a szememben a gyengeséget. Látom a szemében a gyengeséget. Kaparja a torkom valami, ami szeretne kijönni végre és megszületni, de közben meg undorodom saját magamtól már csak a gondolatától is. Meg fogom tenni, mert ismerem magam, és már előre tudom, mi lesz a vége, mert ez már egyszer megtörtént, és így olyan érzésem van, mintha beakadt volna a lemez életem filmjében, és most ugyanaz fog körbe-körbe ismétlődni. 

Egy tőlem okosabb ember mondta egyszer valaha, hogy a boldogságra nem szabad várni, hanem közben kell boldognak lenni. Igaz. Csak én még sajnos nem értem el olyan lelkiállapotba, hogy ezt véghez tudjam vinni. Szeretnék fejlődni lelkileg, csak nem tudom, hogyan. Szeretném elérni, hogy végre ne érezzek! Csak nem tudom, hogyan. 

Éreztétek már, hogy nyomja a lelketeket a szerelem? 

Back to school

Idén még csak három napot voltam iskolában, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy egy olyan beszélgetés fültanúja legyek (akaratlanul!), amit talán jobb lett volna, ha nem hallok meg.

Történt ugyanis, hogy vártunk az órára, s rajtunk kívül még pár felsőbb éves lány, akiket még eddig sosem láttam, na de mindegy, és beszélgettek. Na de az a beszéd..."jaj, de szar ez a suli, jaj, de utálják, alig várják, hogy befejezzék" blablabla. Ne értsetek félre, természetesen mindenki arról beszél, amiről akar, de már alapjába véve ez irritált, mert egyszerűen nem tudom felfogni - ha annyira nem érdekli őket az, amit tanulnak, mégis mi a fészkes fenéért jelentkeztek ide? Azért annyira nem számíthattak másra, mert oké, természetesen nekem is vannak dolgok, amiket másképp képzeltem el, de hahó, az élet nem kívánságműsor! Szóval már ez kicsit az agyamra ment, mert már vagy tíz perce ezt ecsetelgették, én meg csak így mondogattam magam, ne szólalj meg, maradj csendben, mert nem lenne jó vége. Hát hagytam úgy, panaszkodjanak kedvükre. Aztán persze be is igazolódott a sejtésem, mikor az egyikük kimondta: "biztos nem ide jelentkeznék újra, de...hát igazából nem is tudom, hova jelentkeznék." - na ez az a mondat, ami nálam már kezdte kiverni a biztosítékot. Értitek? Ez az az embertípus, akitől tízszer falramásznék és agyonrúgnám. Az az embertípus, akit SEMMI nem érdekel, akinek minden tökmindegy, és csak azért jár XY suliba XY szakra, mert valahova járni kell (és mert "a magyar szak könnyű" - NEM AZ!!!). És ez a rész még mindig nem érintett engem sehogy sem, de egyszerűen legszívesebben visítottam volna! Ha tudja magáról, hogy úgyse lenne jó neki semmi, akkor mi a francnak panaszkodik? Ha nem érdekli, minek jött ide? Ha annyira utálja, miért nem hagyta ott még elsőben? Mivan? Nem, inkább itt van, és panaszkodik, mennyire utálja. Ez aztán a felnőtt gondolkodás.

De ami még ennél is sokkal rosszabb volt, az a pillanat, mikor a csoporttársnőm megszólalt így mondhatni a nevünkben, hogy "de én szeretem a szakomat". Azt leírni sem tudom, milyen reakciót kapott erre szegény csak azért, mert szeretni meri az iskolát! Hát hogy meri! Hogy merjük!
Ekkor jött az a lekezelő, "én már idősebb vagyok nálad egész egy évvel, tapasztalt aggastyán, ne pofázz nekem kis szaros" nézés, amit ANNYIRA utálok, hogy elmondani sem tudom. Még ha jogos is lenne (nem az!! mi is lehúztunk már itt egy évet...ők meg kettőt, nem tízet), akkor sem kell a tizenhatodik emeletről nézni valakire csak azért mert fiatalabb, hahó! Na, de a hab a tortán mégis a válaszuk volt: "majd megutálod te is". 

?????

Na, nálam ezzel a mondattal ásták el magukat végérvényesen is. Ez kéremszépen mi??? Ez a kijelentés elhangozhat egy felnőtt, úgymond intelligens egyetemista szájából? Te is megutálod??
Majd akkor bemegyek én is a matfyz-re, és fogom mondogatni az embereknek, hogy jaj, de szar ez, majd ti is megutáljátok. Really??

Olyasmi nem mond nekik semmit, hogy minden ember mást szeret? Esetleg még olyasmi, hogy vannak emberek akik egyáltalán VALAMIT szeretnek? Jaj, hogy merjük!
Rendesen már én leszek a hülye, amiért szeretem, amit tanulok. Néha már kezdik elhitetni velem, hogy komolyan nálam van valami hibás alkatrész. De nem. Náluk van. Nem is alkatrész, hanem az egész szerkezet. Csak sajnos nagyon sok ilyen ember van, és ez egyre rosszabb.

Négy éve

Előre szólok, ez egy fura bejegyzés lesz, és kevesen fogják érteni. Bocsánat előre is. 

Ma reggel (na jó, volt már 11 óra), mikor ébredeztem, lassan kezdett a fejembe ötleni, hogy mit álmodtan, az éjjel. Aztán hirtelen eluralkodott rajtam a "jaj, ne!" érzés, mikor szépen lassan körbevonalazódott a fejemben az ominózus álom. Már nagyon régen nem álmodtam vele (hívjuk you-know-who-nak, az a legegyszerűbb), igazából már jó rég nem gondoltam rá, at all. Ezért fura volt ez az álom dolog. Majd szépen lassan, ahogy ébredezett a fejem is a testemen kívül, és rápillantottam a naptárra, minden világos volt. 

Holnaphoz négy éve volt. Mondjuk nem igazán értem, a fejemben miért van beprogramozva ez a dátum még ennyi idő távlatából is. Pedig higgyétek el, nem akarok emlékezni se rá, se gondolni rá, sőt, legjobb az lenne, ha egyszerűen csak kitörlődne ez az egész az emlékezetemből. Vagy elnyelné a föld. Vagy valami ilyesmi. Jó, persze, ez csak egy álom, de akkor sem. Szeretnék úgy élni, mintha ez egyszerűen...nem lett volna. Nem én lettem volna. Mostani fejemmel már szívesen fenékbe billenteném az akkori énemet, de még így sem mondhatom, hogy megbántam, csak....ez bonyolult. Nagyon bonyolult.

Na persze, 4 évet csak úgy elfelejteni, mi? Nem, igazából hülye voltam, mikor ezt gondoltam. Nem kell kitörölni, csak el kell fogadni és beletörődni. Nem, már régen elmúlt az a korszak, már régen elmúlt minden érzés, de érzem, hogy valami van bennem, ami még mindig gátol. Ez már csak az én belső vívódásom, vagy mi. Sokáig úgy voltam vele, hogy a legjobb lesz soha többé nem látni, és kész. Na de az már milyen egyszerű? Akkor örökre elnyomom magamban azt a gátat, amit le szeretnék győzni. Azt akarom elérni, hogy szembesétáljon velem az utcán, és ne történjen semmi. Ettől félek, bevallom. Hiába múlt el minden, egyszerűen nem akarom látni, mert félek. Még legutóbb is, ami egy éve volt, nem tudtam úgy ránézni, mint egy zsák krumplira. Ez igazából máig megmagyarázhatatlan, hogy mi a fenét láttam benne, miért volt ez az egész annyira erős bennem, nem tudom, de az volt. És higgyétek el, a hátam közepére se kívánom azt az érzést megint. Mert már tudom, hogy ő az utolsó, aki megérdemelné. Az egyetlen ember a világkerekségen, aki képes volt az sz betűs szóra nem mondani semmit. Aki nem értett engem, nem hogy nem olvasott a gondolataimban, de egyszerűen nem értett. Gyáva alak, aki még a saját érzéseit és gondolatait is elnyomja, csak hogy ne legyen semmi felelőssége a világon. Hát tőle félek én? 

Már tudom, mi volt ennek az álomnak a célja. Vagyis mire akart figyelmeztetni a belső énem. Ne féljek tőle. Ne meneküljek előle. Erős vagyok ahhoz, hogy ha úgy hozná a sors, hogy találkozzunk, akár 5 év múlva, akár 10 év múlva, igenis zsák krumplinak nézzem. Mert számomra már nem is nagyon ér annál többet.

I can, I will / Part I.

Ez egy olyan téma lesz, amiről már nagyon régen szerettem volna írni, de még mindig bennem volt/van valami visszatartó erő, talán szégyenérzet, nem tudom, de idő kellett ahhoz, hogy le tudjam írni a gondolataimat és élményeimet. Ez a téma pedig nem más, mint a fogyás.

Mielőtt belekezdenék: nem, nem fogom ontani a nagy "fitnesz"tanácsokat, ki mit csináljon és ne csináljon, mert ez nem erről szól. Másrészt pedig messze nem vagyok még olyan formában, hogy egyáltalán szövegelhessek az egészséges életmódról. Viszont valamit már elértem, amiért igenis büszke vagyok magamra, és lehet, hogy valakinek éppen az fog segíteni valamiben, amit most itt leírok.

Mindig tudtam, hogy kéne fogynom (méghozzá nem keveset), és mindig tudtam azt is, hogy ez az egy dolog akadályoz a legjobban az életemben. Az élet minden területén mindig igyekeztem kihozni magamból a maximumot, csak itt akadtam mindig el. Nem is arról van szó, hogy nem volt akaraterőm, hanem akaratom nem volt (nem, nem ugyanaz). Hiába akartam vékonyabb lenni, nem akartam fogyni - igen, ez nagyon hülyén hangzik, és nem is tudom rendesen megmagyarázni, de biztos vagyok benne, hogy lesznek, akik meg fogják érteni. Nem tudtam elképzelni magam "fogyózni", úgy éreztem, hogy csak megvonnám magamtól az étel nyújtotta élvezetet és még rosszabbul érezném magam, hogy ez csak felszínesség, hogy az emberek fogadjanak el úgy, ahogy vagyok, blablabla. Egyszerűen gátolt valami bent a fejemben: én magam, és az elhatározásom hiánya. És igazából nem is tudom magam sem, mi volt az, ami június 4-én este történt velem. Valami egyszercsak átkattant, csak úgy a semmiből (komolyan semmi indítékom nem volt), hogy én márpedig lefogyok, és meg fogok tenni ezért mindent. Életemben először komolyan is gondoltam (nem nagyon csináltam ilyeneket ezelőtt, vagy maximum pár napig tartott a nagy elhatározás, de ilyenre is csak egy esetre emlékszem). És akkor megértettem, miért szajkózzák az interneten a fogyással kapcsolatos fórumokon, hogy minden a fejben dől el, és ha le akarsz fogyni, le is fogsz. Igazuk van. Ezt nem lehet sehogy máshogy, csak így. Ha az ember nem érzi azt, hogy igen, ezt akarom a legeslegjobban elérni, és mindent megteszek érte, és motiválja magát, és nem adja fel, akkor sosem fog eljutni semeddig sem. 

Nálam ez fokozatosan kezdődött. Június első két hetében még csak belekezdtem ebbe az egészbe, elkezdtem csak sima vizet inni, kiiktatni a fehér kenyeret, édességeket, és ami a legfontosabb: KEVESEBBET enni, és nem zabálni éjjel. Igen, ez volt az én nagy gondom, hogy néha csak unalmamban ettem, és majdnem minden este rájártam a hűtőre -merthogy éhesen nem lehet aludni (de, lehet)! Többet ettem, mint amennyivel jóllaktam volna, és rengeteg felesleges édességet és hasonló dolgokat ettem (nem is kaja helyett, hanem kaja után). Az iskolaévbeni gyakori mekizésekről nem is beszélve. Meg aztán bele sem gondoltam, hogy egyes ételek kis adagban is mennyi (felesleges) kalóriát tartalmaznak. Lassan megtanultam, mi az, amiből ehetek akár többet is (ez általában a húsban merül ki, ami nekem éppen megfelel, mert azt imádom is, és jól is lakom vele), és mi az, amiből vagy egyáltalán vagy nagyon keveset ajánlatos csak (ez pl. a tészta, amiben NAGYON SOK kalória van, és az ember sosem csak egy kanállal eszik). Hozzáteszem, az első két hétben nem is mértem magam, mert nem bírtam rávenni magam hogy ráálljak a mérlegre!!! Ja, meg nem is volt mérlegünk otthon. Ez volt a strucclogikám: ha nem tudom, hány kiló vagyok, akkor nem is vagyok annyi. Ha-ha-ha. ĺgy hát nagyon nagy lépés volt megvenni azt a mérleget (de legalább piros, és szépen mutat a szobámban), és még nagyobb lépés volt ráállni (és sokkot kapni, de ez már másik dolog).

Szóval nem tartok én semmiféle diétát, mert az BAROMSÁG. Most mi, ha az ember eléri a vágyott súlyt, és újra elkezd zabálni, tudjuk mi történik. ĺgy igyekeztem átformálni az étkezésemet olyanná, hogy ne éhezzek, tudjam hosszútávon is kényelmesen tartani, mégis fogyjak, ill. majd ha elérem a célom, akkor tartsam a súlyom. Ehhez igazából nem kell nagy ördöngősség, a lényeg a mértéken van, és azon, amit fentebb leírtam. Eszem én nyugodtan sütit is, csak mondjuk nem egészet, hanem a felét (igen, ez is számít, de még mennyire!), és nem naponta 10 darabot, hanem hetente, 2hetente egyet. És nem ebéd után, hanem uzsonnára mondjuk. Eszem naponta 3-4x, este ha megéhezem, csak egy almát vagy a kedvenc polisztirénkenyeremet (bár erről is igyekszem leszokni, mert a legjobb késő este egyáltalán nem enni (nem azt mondtam, hogy 6 után!!!)). Nem vonok meg magamtól semmit, mert annak megintcsak tudjuk mi lesz a vége. Csak azt nehéz megtanulni, hogy az ember 1 kanál fagyi, 1 szelet süti, 3 db. chips után azt mondja, nem kérek többet. Az rohadt nehéz!!! Olyankor a kisördög biztat, hogy egyél még, hisz olyan finom, a kisangyal meg megkérdezi, hogy mennyire szeretnél beleférni a 38-as gatyába? És szerencsére elértem arra  szintre lelkileg, hogy fontosabb a 38-as gatya, mint az újabb kanál fagyi - és olyankor baromi büszke vagyok magamra :D

Azt be kell vallanom, hogy én egy nagyon, nagyon, nagyon lusta ember vagyok, és a mozgásra szörnyen nehezen veszem rá magam, és ez nálam ki is merül a szobabiciklizésben, ami nem sok ugyan (de kevés), de azért valamicskét csak használ. Szeretnék szeretni sportolni, de nem megy :D 

S hogy hol is tartok most? A felénél nagyjából. Lement 15 kiló (soknak hangzik, de azért annyira nem borzasztóan látszik rajtam szerintem, meg amúgy is, nem ezzel vigasztalom magam, de szerintem aránytalanul több a súlyom ahhoz képest, ahogy kinézek, a fránya genetika), de még egyszer annyi kell ahhoz, hogy jól érezzem magam (és beleférjek abba a bizonyos 38-as nadrágba). De nem sietek, van időm.

Még a végére hozzáteszem, hogy minden ember másképp működik, és ami nekem beválik, lehethogy másnak nem fog. Én is azt olvasgattam mindenhol, hogy másnak hogy sikerült, de aztán rájöttem, hogy ez individuális, és magamnak kell kitapasztalni.

És a végére egy kis illusztráció - az első kép április végén készült, a második kép múlt héten. Mint mondtam, még nem vagyok megelégedve magammal teljesen, és ha magamra nézek, nem látom annyira a változást, mint ha ránézek a régebbi képeimre - olyankor azért örömmel tölt el, hogy végre megmozdultam ezirányban és legyőztem azokat a bizonyos akadályokat a fejecskémben. Most már csak remélem, hogy nem is olyan sokára tehetek fel egy második részt, mikor már az egész végén leszek, és hogy sikerülni fog. Szorítsatok! :)

 

The autumn is coming

Nekem már ősz van. Akkor jött el, mikor reggel fáztam rövidujjúban, és örömmel konstatáltam, hogy kabátot kell vennem. Pedig amúgy higgyétek el, utálok fázni. Már ami a -20 fokos fázást illeti. De elég a kevesebb is...a decemberi/januári fagyos reggeleket utálom. De ez a kellemes hideg, ez jó. Mikor vékony kabátban vagy kint, és 10-15 fok van, azt kibírnám. Még a 20-25 fok is rendben van, de utálom a nyarat, és végre, végre vége! Ez már nem nyár, ha kellemes idő is van, ez már őszies meleg, és már csak egy hét és szeptember.

Szeretem az őszt, pedig régen utáltam az októbert, mikor olyan sötét és hideg volt, de mára megszerettem. Főleg ha olyan kellemesen napos, de mégis érzed az idő csípősségét. Szeretem, ha hosszú ez a vénasszonyok nyara, vagy hogy hívják. Lassan jobban szeretem az őszt, mint a tavaszt, a táj is olyan szép, és az sem zavar, ha esik az eső, olyankor jó bent üldögélni és olvasgatni meg kávét inni. Nyáron még bent sem szeretek lenni, zavar a meleg, nem tudom, fura vagyok. Télen meg már túl hideg van. Nem szeretem a végletes időjárást, ezért is ősz forever!
Aztán meg mindjárt iskola. Tudjátok, ez sem baj, én szeretem az iskolát (ha nincs vizsgaidőszak...). Meg végre valami rendszer lesz az életemben, és ezért utálom a nyári szünetet, mert akkor nincs. Ez kell nekem. 

Azt mondják, jó vagyok az érzelmek leírásában, de úgy érzem, akkor sem tudom átadni, mit is jelent nekem az ősz, az egész világával együtt. Sokat. 

Ilyenkor vicces belegondolni, hogy szerdán megyek nyaralni. Az már inkább őszölés lesz (de hülye szó :) )...annál jobb! :D  

Az idegesítő vevők prototípusai, avagy így sose viselkedj boltban!

Mindig is emberekkel szerettem volna dolgozni, noha tudtam, hogy vannak nehéz oldalai is a dolognak. Ez a munka most nyilván csak rövid távú, de elég ahhoz, hogy kiismerjem az emberek viselkedését, már ami a vásárlást illeti. Csak pár példa, mi is az, ami a kassza másik felén ülő embert (esetünkben engem) a sírba tud vinni.

1. Ha reggel, nyitás után a teszem azt 80 centes bevásárlást képesek 100-assal megfizetni. Most komolyan?? Aztán meg morognak és sóhajtoznak, mikor nem tudok visszadni. De egyszerűen NEM TUDOK! Reggel kapom a kasszát 300 euróval, és 10-es a legnagyobb címlet. Varázsoljak? Kedvencem az volt, mikor a néni, mikor nagy nehezen visszadtam neki a 90 akármennyi euróját úgy, hogy alig maradt pénzem a kasszában, még hangosan meg is jegyezte, hogy na, most meg tele lesz apróval. Bocsi, de tényleg.
2. Ha arra használod a vásárlást, hogy felváltsd a pénzedet. A bolt nem BANK!! Utálom, ha az ember tele van apróval, meg tudná fizetni rendesen, de nem, inkább ad 100-ast, mert fel akarja váltani. 
3. Ha jönnek 2 kocsinyi vízzel, és elvárják, hogy én ránézésre megállapítsam, hogy az mégis mennyi. Aztán meg kijelentik, hogy 18 karton. Aztán meg csodálkoznak, hogy nekem 5 percbe telik, míg kiszámolom, hogy az mennyi is.
4. Ha hülyének néznek, mert nem tudom fejben kiszámolni azt a rohadt 18 kartont. És rámnéznek a "aki kasszában ül, az totál hülye" arckifejezéssel. Bocsi.
5. Ha megkérdezik, hogy "lehet jegyekkel fizetni?"....Mikor az üzlet előtt van egy tábla, mely kb. 10x akkora mint a fejem, mely hirdeti, hogy LEHET jegyekkel fizetni. Az emberek nagyon hülyék, vagy csak nem tudnak olvasni?
6. Ha megkérdezik, hogy hol van ez és ez a boltban. Vagy hogy van-e már ez és ez, akciós-e már, blablabla. Nehéz felfogni, hogyha én brigádos vagyok, és akkor is a kasszában ülök az idő 95%-ban, akkor fogalmam sincs, hogy merre van az öngyújtó, és van-e még fűrész a raktárban. 
7. Ha még ilyenkor, ha azt válaszolom, hogy sajnos nem tudom, le is csesznek, hogy "de hisz itt dolgozik, miért nem tudja?". Nekik üzenem a 6. pont utolsó mondatát. 
8. Ha úgy beszélnek a fizetés előtt/klözben/után egymás közt, hogy nekem intézik a szavaikat, de mégsem nekem mondják. Ez kiidegel. Mondjuk vannak azok az idióta kis játékok, amiket osztani kell 10 eurós vásárlás helyett. Jönnek a kisgyerekkel, persze elfelejtem odaadni. S ahelyett, hogy megkérdeznének ENGEM, hogy adok-e, inkább megtárgyalják hangosan az orrom előtt, hogy vajon miért nem kaptak. Really??
9. Azok az idegesítő kis szarságok megérnek egy külön pontot ebben a listában.
10. Ha a gyerekekel jönnek vásárolni, és ott visítanak a játékért, meg sem várva, hogy leblokkoljam, vagy ilyesmi. S a szülők eszébe se jut lecsillapítani a gyereket. Az első 5-10 még cuki volt, de ha folyton ez megy, szétvernéd őket, komolyan.
11. A szülők, akik jobban kétségbe vannak esve, ha nem kapnak játékot, mint maga a gyerek.
12. A szülők, akik képesek a gyerekeik által megrágott kiflit/kalácsot/akármit odatenni nekem a pultra, hogy blokkoljam le. Ha zacskóban teszik, az még a jobbik eset. Really? Most komolyan fogdossam az összenyálzott kis kiflidarabot?? Nem egyszerűbb megmondani, hogy megették, és kész??
13. Ha odacseszik nekem a zöldséget a pultra zacskó nélkül. Nem zavarja őket a koszos kezem.
14. Ha leblokkolom a 70-80 eurós bevásárlást, és képesek visszajönni azért, mert pl. nem ütöttem be az akciót a répára, ami nagyjából 10 centet foglal magába. Vagy mert rossz kenyeret blokkoltam le, és az 5 centtel drágább. Komolyan, ezt nem lehetne kihagyni.
15. Ha nem képesek felfogni, hogy valamelyik vizet ki kell tenni a pultra, valamelyiket nem muszáj. Aztán mikor megmondom, hogy legyen szíves tegye ki, mert nem tudom másképp leblokkolni, még pofákat vágnak, és úgy dobálják, mintha egy kupac kaki lenne. Mert nyilván én tehetek róla, hogy azt a vizet ki kell tenni. Ki más?
16. Amikor este 8-kor jönnek nagybevásárlásra, mert nyilván máskor nincs idejük egész nap/héten, mint zárás előtt. Pláne, ha vasárnap van. S még képesek nevetgélni hogy "jéé, csak nem utolsó vagyok?". Kit érdekel, hogy mi is haza akarunk menni?
17. Ha úgy jönnek a boltba, hogy otthon felcseszték őket, és persze ki máson lehetne a legjobban levezetni a mérgünket, mint az eladón? Az sem jobb, ha telefonálva jönnek fizetni, és még te érzed magad hülyén, amiért a fizetéssel megzavarod a fontos csevegést. 
18. Legutoljára a legrosszabbat. Ha nem képesek még annyira sem, hogy visszaköszönjenek. Ezt már nem tudom kommentálni sem.

Wedding's in the air II.

Ezen is túl vagyunk. Igazából nem volt olyan rossz.

Kezdve azzal, hogy végre többé-kevésbé elégedett voltam azzal, ahogy kinézek. Figyelem, ilyen nem történik gyakran! Ezáltal köszönet a fodrásznak, hogy az én hajnak nem nevezhető kupacnak a fejemen-ből kihozta azt, amit kihozott. A legszebb bók, amit kaptam a külsőmet tekintve egyik nagynéném megjegyzése volt: "te éhezel?" - Nem, ez most nem irónia, komolyan nem mondhatott volna szebbet. Ugyanis ez valami olyasmit jelentett, hogy jobban nézek ki, mint 10 kilóval ezelőtt. Jó érzés!

Mondjuk rohadt meleg volt, ami kissé levitte az élvezeteket, meg kell hagyni. És a pálinka, amivel itattajk, nem javított a helyzeten, igazán. Utálok alkoholizálni, mert mindig bőgök. Tegnap valahogy sikerült eltalálni azt a mértéket, mikor én is csak vihogtam (Bár ez fura, mert azért nem volt az olyan kevés. Volt már, hogy egy kortytól bőgtem, itt meg bennem volt két feles meg valami édes vodka vagy mi. Öregszem, hiába.). Vagy lehethogy az a kék szempár tehetett róla? Ahh, nem tudom, de nagyon szép volt. Mármint a szempár. A tulajdonosuk nem lett volna semmi extra, de azok a szemek! Figyelitek, hogy utóbbi időben rá vagyok kattanva a szemekre? De most komolyan, egy pasinak ha szép szeme van, nyert ügye van. Egy szép tekintettel szinte bárkit levesz a lábáról. Vagy csak engem? Imádom a gyilkosan szép szemeket. El lehet veszni bennük.

A zene természetesen siralmas volt, na de a fentebb említett állapotban már annyira mindegy volt nekem is, hogy 10-kor már vidáman vonatoztunk meg minden. Jó társaság volt, meg kell hagyni, bár nem vagyok az a táncos alkat, nagyon nem.

Nem is tudom, mit mondhatnék még. Szóval ezeknek az eseményeknek is megvan a hangulatuk, és olyankor átérzi az ember, de...valahogy nem az én stílusom. Értitek, egyszerűen nem tudom beleképzelni magam, ez nem én vagyok. 

Most lábadozom vagy mi. Még mindig nincs túl nagy étvágyam, meg álmos is vagyok, pedig "már" negyed háromkor mentem aludni. És holnap munka, és higgyétek el, jelen pillanatban semmi kedvem hozzá.

Wedding's in the air

Na, nem az enyém.

Szombaton megyünk esküvőre. Ami azt illeti, már régen nem voltam. Pontosabban 5 éve - emlékszem, olyan ruha volt rajtam, amit ma pénzért sem vennék fel, és egész este sms-eztem az akkori khmm"barátommal"khmmmm. Lényegtelen, csak arra emlékszem hogy nem igazán élvezhettem a dolgot, de ez általában így van a családi eseményekkel.

Ne értsetek félre, nincs akkora gondom ezekkel az eseményekkel. Vannak jó oldalai is. Például ki nem szeret szép ruhát, cipőt felvenni, szép hajat csinálni, szép sminket, blablabla. Meg jókat kajálni. Hát igen, ez nem elhanyagolható szempont. Még az emberek jelenléte is néhol, legalábbis egy ideig kellemes lehet, de...

Tudjátok, nem igazán vagyok a híve az ilyen falusi vagy hogymondjam, hagyományos lagziknak/ünnepléseknek. Valahogy sose tudtam átérezni azt a hangulatot. Igazán nem vagyok az a típus, aki leigya magát este 10-ig, aztán részegen énekelje a "kék a szeme" c. világslágert. Na, nem. Meg ez az egész mulatósdi, táncolósdi valahogy nem az én asztalom. Meg a "jaj de nagyon vicces" "hagyományok" sem a szívem csücskei (most komolyan, hogy tudnak az emberek ugyanazon ezredszer is nevetni? komolyan??). Egyszerűen ez nem én vagyok.

A másik dolog, hogy ilyenkor nem elég, hogy eleve forever alone-nak érzem magam, még a kedves családom is elkezd azzal buzerálni, hogy "legközelebb a tiédre megyünk" és "hol hagytad a legényt?" "én a te korodban...." stbstbstb. Na erre már csak rágondolni is elég, és hányok (nem szó szerint, de ahogy ismerem mgama, lehethogy szó szerint is fogok). Most komolyan? Sosem értettem ezt, ha látják hogy az ember szerencsétlen, és még rátesznek egy lapáttal!

Ne gondoljátok, hogy irigylem más boldogságát, csak ez a része idegesít. Hagyjanak engem békén.

Szóval most nem tudom. Nem akarok temetési hangulatban menni meg ilyesmi, igyekszem pozitívan hozzáállni, és arra gondolni, hogy ha más nem is, legalább bezabálok. Igen, két hónapja nem ettem rendesen annyit, amennyi csak belém fér, és most úgy leszek, mint Kiss János, csak remélem, én nem fulladok meg a töltöttkáposztától (amit nem is szeretek, és nem is lesz). És ha majd jönnek a mulatós nóták, elszököm és megkeresem a wifit. Persze már arra is gondoltam, hogy egszerűen komolyan csak leiszom magam, és jó lesz, de annyira már ismerem magam, hogy nem lenne jobb, csak még rosszabb lenne, és 100%, hogy bőgnék, az meg senkinek sem hiányzik. Meg nem is értenék, miért olyan szomorú az, hogy pl. 1000 éve Koppányt felnégyelték (igen, ezen komolyan bőgtem).

Ez most úgy tűnhet, mintha esküvőellenes lennék, pedig NEM! Én magam is szeretnék esküvőt. De hahó, az esküvő és a lagzi két külön dolog. Just sayin'. Nem értem, miért veszik az emberek úgy, hogy az kötelező. Mármint, meghívni 52156456 embert és egész éjjel Lagzi Lajcsi remixre táncolni. S nem az a gond vele, ha valaki élvezi, hát cisnálja, persze. De haló! Sokszor a mennyasszony-vőlegény nem is ezt akarja, csak hogy Mariska néni meg Pista bácsi meg a 16. unokatestvér örüljön. Meg idegeskednek, hogy jó legyen a kaja, a pia, a zene, a helység, stb.stb. Hogy megfeleljen a VENDÉGEKNEK! Basszus, az én esküvőm, nem a vendégeké!!!
Na EZT nem fogom csinálni. ÉN megyek férjhez (feltételes módban, értitek), és pont leszarom, hogy a 6552. vendégnek nem passzol a kaja. Hát istenem. 

Csak hogy érthető legyen, mire célzok. Ha valaha lesz esküvőm, nem azon fogok kattogni, hogy MÁSOKNAK legyen jó, hanem NEKEM. Ennyi "önzőség" igenis kell. Az az ÉN nagy napom lesz, nem a Mariska nénié. És nem lesz Lagzi Lajcsi, elhihetitek.

Igazából én a legszívesebben azt csinálnám, hogy fogom magam és a (jövőbeli, fiktív) vőlegényemet, és összeházasodunk úgy, hogy senki sem tud róla, és basszus, már ha csak belegondolok, mennyire romantikus lenne! Igen, menthetetlen vagyok. Viszont tudom, hogy ekkor a családom nem állna többet szóba velem. De ha már választani kellene, akkor is a szerényebb dolgok híve vagyok. 

De a vintage esküvői ruhához ragaszkodnék. És a párizsi nászúthoz.

The beautiful stranger

Ez az a fajta bejegyzés lesz, aminek semmi értelme, és totál lényegtelen dolgot örökít meg. De már ismertek annyira, hogy tudjátok, le kell írnom. Ahelyett, hogy aludnék, fél 11-kor, miután egy órája értem haza a munkából és holnap 7-re megint megyek. Sebaj, az alvás a gyengéknek való (meg nekem).

Szóval a helyzet. Már kb. elmúlt hét óra, ami azt jelentette, hogy jó 6 órája rohadtam ültem a kasszában, és már így az agyamra ment minden, de ez normális. S persze idegeskedtem a sok idióta marha állaton vevőn, akik az utolsó pillanatban intézik a nagybevásárlást, mert miért ne. Na, szóval ez volt a nagy helyzet, mikor is...felnéztem a következőre, és...

Igen, teljesen ilyen képet vágtam. S ezt az idióta arckifejezést mi okozta? Egy csodálatos, tengerkék szempár ami egyenesen rámmeredt. Az a szempár ROHADT SZÉP VOLT! Tudjátok, hogy a szemek a gyengéim. A tekintetek. És ezzel gyilkolni lehetett volna. Fura, mert eme szempár tulajdonosa pont az a típusú hím, aki hát...nem az "esetem" vagy mi. Szőke, legalábbis világos rövid haj, az említett kék szem, olyan "Brad Pitt" típus, csak nem olyan ronda :D :D Magas, férfias testalkat, NEM KIGYÚRT, és ilyen kórházi cucc volt rajta (ezt milyen jól megfogalmaztam!), olyan mentős vagy ilyesmi lehetett. De igazából totál mindegy lett volna ez a többi részlet is, MERT ILYEN ROHADT SZÉP SZEMEKKEL AZ EMBER LEHET BÁRMILYEN!  (Bocsánat a sok capslockért, értitek).

Na, térjünk vissza a valóságba. Szóval ez nem csak egy sima nézés volt, hanem olyan....wuhúúúú nézés. ő is nézett rám, és egy 5-10 másodpercig bámultunk egymás szemébe, tudjátok, mint a nyálas filmekben. Valami megmozdult a levegőben!!! Nem viccelek, nem beszélem be magamnak. Az a nézés...olyan gyilkos nézés volt.

Vissza a valóságba vol. 2. Gyorsan leblokkoltam neki azt a pár karton vizet, amit vett, és miközben cuki hangon közölte, hogy nincs aprója, azon kattogott az agyam, hogy "hogy nézek ki??" (nagyon vonzó látvány lehettem LIDL-s trikóban, kócosan, legalább kifestve, de hát akkor is...nem mintha rendes ruhában kellenék egy ilyen félistennek, de btw, értitek, ez olyan természetes reakció volt). Fizetett, és kisétált. 

Na, de az élet megy tovább, ugyebár....persze vigyorogtam, mint egy féleszű, ne kérdezzétek miért, de azért blokkoltam tovább. Eltelt vagy 5-10 perc, mire....ÚJRA OTT ÁLLT A SOROMBAN! Tudjátok, ilyenkor minden lánynak ugyanaz jut eszébe....biztos azért jött vissza, hogy mit tudom én, odaadja a számát. Vagy megkérdezze, mikor végzek, és majd ott várjon nekitámaszkodva valami piros cabriónak (nem mintha érdekelne az autója, csak olyan jól hangzott ez a hasonlat). Mire rákerült a sor, már vigyorogva szedte ki ezúttal a tejet, majd, mikor hallotta, hogy az előző vevőnek mondtam, hogy nincs apróm, felajánlotta, hogy felvált nekem egy 5-öst. De azt ha hallottátok volna!!! Azon az "if you know what I mean" hangon mondta (nem állítom, hogy ezt nem csak beképzeltem). De annyira SZEXI volt!!! Én meg abban az állapotomban fel sem fogtam, mit mond, és csak vihogtam, mint egy szerencsétlen 13 éves kislány. Nem nézhetett hülyének, á, dehogy.

Majd fizetett és megint kisétált.

Nem, harmadszor már nem jött vissza. Sajnos.

Igen, ezután még jobban vigyorogtam, és szegény bácsinak, aki utána fizetett, mindenféléket leblokkoltam, amiket nem is vett.

Most mondjátok meg, miért viselkedem 20 éves létemre úgy, mint egy 13 éves kis tini, ha szökőévente találkozok egy hímneművel, aki egy kicsit is tetszik? Miééééért?
Na nem baj, őt legalább valószínűleg soha többet nem látom.

Mese vége. Megyek aludni, mert már az agyam nem úgy működik, ahogy kéne.

Work, work, work II.

Nemrégiben kipanaszkodtam magam, hogy mennyire nem találok munkát...úgy is volt. Említettem, hogy két hely függőben volt. Nos, az egyik az úgy volt, hogy bementem, leírták az adataimat, és jött a szokásos "majd hívunk ha kell jönni". Eltaláltátok. Nem hívtak. A másik, ahol egyik barátnőm dolgozik, és úgy volt, hogy mehetünk még többen. Ja, csakhogy már két hónapja "úgy van", hogy jövő héten, holnap, majd, sohanapján kiskedden. Szóval, most már nem is fogok kiborulni azon, hogy miért nem mondják meg az embernek egyenesen, hogy NEM, és inkább hitegetik, hogy MAJD, aztán pedig SOHA SEMMI?! Nem értem ezt a logikát, de már  nem is akarom megérteni (azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy mindkét hely RAKTÁR volt, ami, mondanom sem kell a lehető legrosszabb rabszolgamunka, igen, ennyire mindegy volt már).

Itt jött az, hogy mikor múlt hét hétfőn megtudtam kb. tízezredszerre is hogy még mindig nem lehet menni, és újra megnéztem a neten az ajánlatokat. Megtaláltam egyet, amit egyszer már láttam fent, majd leszedték, és akkor megint fent volt. Mégpedig egy üzletláncba (na jó, nem érdekel a reklám, a Lidl-be) kerestek kasszába embereket, Szencre, ami még jobb is mint Pozsony, mert közelebb van. Mondom írok nekik, mit veszthetek. Csodák csodájára írt is a nő vissza, miszerint hogy álljak meg az irodájukban megbezsélsére másnap. El is mentem, mert megintcsak mit veszíthetek. Azt hittem, majd megint jön a szokásos lerázás, de nem! Megintcsak nagy csodára, azzal indított hogy mikor akarok belépni? Mondom el se akarom hinni, hogy ez végre igaz lesz! Azán megegyeztünk, hogy szerdán nem tudok, akkor csütörtökön. Mindne happy. Szerdán még egész nap rohangáltam a 40 fokban, elintéztem amit kellett, mire délután hív a néni, hogy csak hétvégén kell bemenni. Oké. 

Szombaton mentem először. Kezdjük azzal, hogy soha életemben nem dolgoztam kasszában, de valahogy mindig ki akartam próbálni, olyan érdekesnek tűnt, nem tudom miért. Csakhogy ugye pánikoltam, hogy nehogy baj legyen...én hülye, idióta, azt hittem, majd első nap legalább foglalkoznak velem. A fenéket. Még az agentúrás nőci (most eszembe jutott, hogy az agentúra magyarul van-e, de gyanítom nem, a fene a magyar szakos fejemet :( ) a kezembe nyomott egy papírt, ahol le volt írva nagyjából mit kell, és hogy "tanuljam meg". Hát, gondoltam, ez nem a százéves háború, hogy most megtanulom, na de mindegy (ez a bölcsészlogika). Azért elolvasgattam, DE AKKOR SE SZÁMĺTOTTAM RÁ HOGY ELSŐ NAP BEÜLTETNEK A KASSZÁBA ÉS OTTHAGYNAK, HOGY CSINÁLJ AMIT AKARSZ!!! Na, kemény 10 percig ott állt mellettem egy néni, hogy nézze, mit csinálok, aztán elment, és kész. Értitek?? Nem mondom, ha joghurtokat kellett volna pakolnom, hát hagyjon ott, kit érdekel, de basszus, egy kasszába, egy csomó pénzzel, egy embert aki sose csinálta? Há nooormááális? Ilyet még nem is hallottam, de komolyan. De hát az ember próbálja kihozni magából a legjobbat, ha valamit nem tudtam, megkérdeztem, de hát mégis meddig lehet másokat buzerálni egész nap? Na jó, ne csak panaszkodjak, maga a munka nem olyan rossz, az idő gyorsabban telik, mint pl. ott ahol tavaly voltam (bár annál szerintem a pokolban is gyorsabban telik az idő), az emberek sem voltak nagyon parasztok, így ellettem volna, HA TUDOM MIT KELL CSINÁLNI. Aztán estik megemésztettem, mert most mi. Aztán este jött a másik sokk. Mindig, ha végez az ember, leellenőrzik a kasszát. Hiányzott 36 euróm!! 36!!! Én magam sem tudom, hogy a fenébe, de valószínűleg abban volt a hiba, amit az előbb ecseteltem. De most komolyan, és még csodálkoznak?? Azzal, hogy ezt ott szedegették szét, még a buszt is lekéstem, és komolyan olyan állapotban voltam, hogy én ide soha többet. Na igen, csakhogy másnapra is be voltam írva, és lemondani nem lehet az utolsó percben, vagy fizetsz. Ja, így is mínuszban voltam, szuper. Szóval akkor elmegyek még holnap (vasárnap), ledolgozom a kárt, amit csináltam, és viszlát. 

Na de, hogy ne legyen olyan egyszerű, vasárnap reggel arra keltem, hogy hihetetlen rosszul vagyok. A gyomrom azt hittem, szétszakad, valószínű az idegeskedés miatt (mi ha megint mínuszban leszek??), alig tudtam mozogni, mit ne mondjak, rettenetes volt. Reggel 7-kor már fent voltam, és kb. 10-ig fentrengtem a kínoktól, nem gondoltam volna, hogy aznap még felkelek. Próbáltam hívni a nénit, hogy elnézést, haldoklom, nem mehetek munkába, DE PERSZE NEM VETTE FEL. Vasárnap reggel, értem én, de hát basszus! ĺgy hát el kellett mennem vasárnap is. Szerencsére aztán elmúlt a fájdalom, nem mondom, hogy fantasztikusan éreztem magam, de túléletem. 

Aznap már jobb volt, bár nem a legfelemelőbb érzés akkor dolgozni, mikor senki más nem, de hát mindegy nekem most végül is. Ugráltattak ki-be a kasszából, és én közben imádkoztam, hogy ne legyek mínuszban. Szerencsére PLUSZBAN voltam. Leesett a szívemről az egész Mátra-Tátra-Fátra. 

Tegnap bementem az agentúrába, hogy hogyan tovább. Aztán eldöntöttem, hogy mégis megpróbálom még, mert dolgozni akarok, és más nincs, és remélem, hogy már nem fog semmi olyan előfordulni, mint először. Most holnaptól kezdve egész héten dolgozom, de őszintén, nem zavar, agyamra megy már az otthonlét, és a fizetést is várom, bár ezért a két napért, van olyan gyanúm, hogy nem fogok sokat kapni :D :D

Pride and Prejudice

Végre visszakaptam a laptopom, a gépen még írni sem akaródzott. Persze a legtöbb cuccom megint elveszett, és ez már nem először történik...-_-

Vissza a témához. Most olvasom a Büszkeség és balítéletet angolul. Már több könyvet elkezdtem, ami azt illeti nem ment túl jól, pedig legutóbb az üvöltő szeleket akartam, amit már kb. fejből tudok, és nem ment, nehéz volt. Ez sokkal jobb, már 100 oldalt elolvastam (kisebbek a lapok), és néha van ugyen 1-2 fura szó, de amúgy jó. Szóval igen, nem csak Anyegin mániám van (amit szintén elolvastam végre teljesen és megint megnéztem a filmet...), hanem Jane Austen mániám is. Mi tagadás, a BB a legjobb, nem is kérdés. Először a filmet láttam sok-sok éve, és már akkor el akartam olvasni, aztán úgy 2-3 éve sikerült. A 2005-ös filmről beszélek. A régi (95-ös talán?), nem, nem, nem! Colin Firth NEM Mr. Darcy!!! Nem szeretem őt, minden filmben ugyanolyan életunt képet vág. A többi szereplő is nagyon nyomi. A 2005-ös tökéletes!! Keira Knightley jó Elizabeth Bennet, és Matthew MacFadyen a legjobb Mr. Darcy. Ilyan kiskutya szemekkel nem is csoda.

Igen, Mr. Darcyra meg kell érni. Nem mindenki érti, miért olyan "nagy szám", mikor bunkó is meg beképzelt is meg minden. Szerintem pont azért. Most komolyan, a tökéletes emberek már nagyon unalmasak, még a klasszikus regényekben is. Jane Austen szereplői sosem tökéletesek, és pont ettől annyira szerethetőek és emberiek. 

 

Ez sajnos nem igaz. A "mai" lányok nagy része szintén nem tudja, ki is ő. Csak az olyan megveszett romantikus idióták mint én. Biztos, hogy a Föld hímnemű lakosságának nagyon nagyon nagyon kis százaléka olvasta BB-t, de az én férjem közülük fog kikerülni! :D Na jó, nem leszek szigorú. Nem szükséges. Azt hiszem, ez szinte lehetetlen. Vagy teljesen lehetetlen. Még az az egy hímnemű, akiről komolyan azt gondoltam hogy tisztában lesz ilyesmikkel, még ő sem ismerte az üvöltő szeleket. Értitek? Aki azt nem ismeri, az Jane Austent sem, de azt már nem mertem megkérdzeni. Az már nagyon fájt volna.

Szóval miről is beszélek?

Nem kell nekem, hogy szívem választottja Jane Austent idézzen (bár akkorn BIZTOS, hogy széjjelolvadnám magam, és menten hozzámennék feleségül), hanem belsőleg legyen Darcy! Igen, az se zavar ha beképzelt és flegma a maga DARCYS módján. De nem ez a lényeg. Hanem az udvariasság. Az úriemberség. EZ AZ, amit tanulniuk kéne Darcytól. Meg igazából az összes hasonló jellegű regényhőstől. Igen, én hiszem, hogy van ilyen még a mai világban is, olyan 21. századi, mégis Jane Austen korbalei verzióban. Egyet ismerek is. És rendületlenül hiszem, hogy több is van!

Ehhez meg nincs mit hozzáfűzni :D Bírom Lizzie-t, bár néha voltak hülye lépései, az tény. Nem az alteregóm, mint Tatiana, de bírom őt. 

Szeretek Jane Austent olvasni, csak aztán ott kötök ki mindig, hogy miért nem abban a korban élek? Annyira...annyira! Még két regényét nem olvastam, de szándékozom minél hamarabb. S azt hiszem, nemsokára megint megnézem a BB-t. Kb. huszadszorra.