Szinte hihetetlen, hogy pár nap alatt mennyire összedőlhet az ember eddig egészen jól működő világa. Ha összehasonlítom a kettővel ezelőtti bejegyzést ezzel, amit most írok, ég és föld. Akkor elszánt voltam és motivált, és végre erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kitörjek ebből a helyzetből. Elvoltam magamnak. De miért is tartott volna sokáig?
Pedig higgyétek el, én aztán nem akartam. Most nem akarom kibeszélni magam, és másra hárítani a felelősséget, de ezt most tényleg nem akartam. Nem is voltam felkészülve rá, és olyan gyorsan történt, hogy még menekülni sem volt időm. Egyik percben még minden rendben volt, a másikban már kerülgetett a gyomorideg, a harmadikban meg már nem tudtam, mit kezdjek az életemmel.

Nem akarok túlozni, és mondanám, hogy nem akarok panaszkodni sem, de tudom, hogy azt csinálom, de mindegy is, mert úgyis csak az olvassa el, aki el akarja olvasni, és így nem terhelek senkit a gondjaimmal, akit nem érdekel. Szóval igen, mégiscsak panaszkodom, mert ennyire szarul már nagyon rég nem voltam. De lehethogy soha sem. Pedig sokszor éreztem már rosszul magam, de ez az érzés semmihez sem fogható. Most, ahogy itt ülök, még egész jó állapotban vagyok, de borzasztó nehéz munka volt egész este elterlni a gondolataimat, mert tudtam, hogy ha jobban belegondolok abba, ami történt, megint elsírom magam. Pedig igazából már az is csoda, hogy maradt még könnyem a tegnapi és tegnapelőtti nap után. A sírás mindig segít, de most nem éreztem azt, hogy kiadtam magamból a fájdalmat. Még mindig nyom, és majd szétfeszít belül, hiába sírok, hiába írok.

Olyan ez, mint egy szakítás. Vagy lehethogy még rosszabb, hiszen sosem volt az enyém, és mégis. Azt már megszoktam, hogy nem szeret. De azt nem, hogy mást igen. Lehethogy jobb lett volna, ha maradok édes tudatlanságban, és úgy élek tovább, mint amit az említett bejegyzésben leírtam. Hogy úgyis egy seggfej, aki nem érdemli meg, hogy foglalkozzak vele. Legalább egy kicsit tudnám utálni, de ez a legrosszabb, hogy nincs miért utáljam. Még ebben a drámai és kellemetlen helyzetben is képes volt úgy viselkedni, hogy ha lehet, még jobban szeressem és tiszteljem érte. Lehethogy szentimentális vagyok, de ezt érzem. Nem tudom bemagyarázni magamnak, hogy felesleges szenvednem miatta, mert úgy érzem, hogy ő egyszerűen...a megtestesült tökéletesség. Minden mozdulata, minden szava mintha én lennék, olvas a szívemben és érzi a fájdalmamat. Mégsem tud szeretni. De hát ki hibáztathatja ezért? 

Próbálnak vigasztalni, hogy lesz ez még jobb, és jön más. De jelen pillanatban már a "más" gondolatától is hányok. Nem tudom elképzelni sem, hogy bárki "más" hozzá akár csak hasonló is legyen, hogy lehetne még ezt tovább fokozni. Amennyire borzasztó igényes vagyok ebben, szinte már csodával határos, hogy őt megtaláltam. Nem tudok hinni benne, hogy van még egy ilyen férfi. Nem akarok arra gondolni, mi lesz ezután, mert félek mindentől. Egyszerűen nem akarok érezni. Rettegek a gondolattól, hogy még egyszer összetörik a szívem, mert úgy érzem, azt már nem élném túl (nem túlzok). Ugyanakkor elszomorít a magányos élet gondolata. Mintha ez lenne az átkom. Hiába sikerül az életben bármi, ha senki sem képes szeretni, örökké boldogtalan leszek. A sors büntetése hozzá az érzelgős természetem. Ha legalább ez ne lenne, és keményebb tudnék lenni! Ha kiszakíthatnám a szívemet a helyéből, és belehajíthatnám az áradatba...

Belefáradtam. Eddig azt hittem, szeretni még mindig jobb, ha viszonzatlanul is, mint nem érezni, de most már belefáradtam. Az egyoldalúságba, a reménytelenségbe, a szánakozó tekintetekbe, a csendbe.

Nem túlzok, ha leírom: nincs kedvem semmire. Nincs kedvem élni. Nem, nem azat akarom mondani, hogy meghalni van kedvem. De nincs motivációm arra, hogy éljek. Most csak létezem. Már nagyon régen ezt érzem, hol fent, hol lent. Néha sikerül bebeszélni magamnak, hogy az élet szép, és nem szabad feladni. Máskor azonban minden remény elveszik, és azt érzem, hogy az életem egy nagy kupac kaki. Csak folyamatosan várom, hogy majd jobb lesz. Hogy majd nem csak létezni fogok, de élni, boldogan. Most az éppen hogy csak létezem fázisban vagyok, és ennyire reménytelennek és motiválatlannak még sosem éreztem magam. Eddig az okozta a legnagyobb boldogságot, ha legalább egy levegőt szívtam Vele. Ha rámnézett, mosolygott, szólt hozzám. Számoltam a napokat, mikor találkozunk. Ha megjelent a neve a képernyőn egy üzenettel. Egyszerűen csak a létezése boldoggá tett, mert egy pici reményem még mindig volt annak ellenére, ami történt. Igen, ez is az én hibám, mert lehettem volna akkor erősebb, és lehethogy lehetetlen, de legalább megpróbálni egy kicsit kevésbé szeretni. Nem próbáltam, inkább hagytam, hogy tönkretegyen, még ha akaratán kívül is. Most már egyenesen félek attól, hogy lássam. Nem akarok találkozni vele, mert fájdalmas lesz erőltetni hogy rá se nézzek, hallani a nevetését és a hangját, egyszerűen csak érezni a molekuláit a levegőben azzal a tudattal, hogy közben belelát a szívem legmélyebb zugába. De amíg nem találkozom vele, sem érzem magam jobban. egyszerűen az az érzésem, hogy bármit teszek, sehogy sem lesz jó, és nincs kedvem arra sem, hogy reggel kikeljek az ágyból, mert minek? Ez a nap is csak ugyanolyan eseménytelen, szürke, unalmas, egyhangú és boldogtalan lesz, mint a többi.
Persze, mondják a bölcsességek, hogy a boldogságot magunkban kell keresni, és meg kell tanulni boldognak lenni saját magunkkal, és bla bla bla. Biztos nagyon boldogan lehet élni azzal az érzéssel, hogy egy ember sem képes viszonozni a szerelmemet. Megszokni meglehet, és bebeszélni magamnak hogy "örülök az élet apró dolgainak", de ez rohadtul nem így van. És ez nem kapcsolatfüggőség, hiszen olyanról nem is beszélhetek. Nekem már a szeretet tudata is elég lenne. Hogy egyszer átélhessem, hogy kimondom a varázsszót, és nem csak egy szánakozó tekintetet kapok viszonzásul. 

De már nem is ez a célom. Már semmi sem a célom. Nem tudom, mit akarok - csak túlélni, de így minek?