Négy éve

Előre szólok, ez egy fura bejegyzés lesz, és kevesen fogják érteni. Bocsánat előre is. 

Ma reggel (na jó, volt már 11 óra), mikor ébredeztem, lassan kezdett a fejembe ötleni, hogy mit álmodtan, az éjjel. Aztán hirtelen eluralkodott rajtam a "jaj, ne!" érzés, mikor szépen lassan körbevonalazódott a fejemben az ominózus álom. Már nagyon régen nem álmodtam vele (hívjuk you-know-who-nak, az a legegyszerűbb), igazából már jó rég nem gondoltam rá, at all. Ezért fura volt ez az álom dolog. Majd szépen lassan, ahogy ébredezett a fejem is a testemen kívül, és rápillantottam a naptárra, minden világos volt. 

Holnaphoz négy éve volt. Mondjuk nem igazán értem, a fejemben miért van beprogramozva ez a dátum még ennyi idő távlatából is. Pedig higgyétek el, nem akarok emlékezni se rá, se gondolni rá, sőt, legjobb az lenne, ha egyszerűen csak kitörlődne ez az egész az emlékezetemből. Vagy elnyelné a föld. Vagy valami ilyesmi. Jó, persze, ez csak egy álom, de akkor sem. Szeretnék úgy élni, mintha ez egyszerűen...nem lett volna. Nem én lettem volna. Mostani fejemmel már szívesen fenékbe billenteném az akkori énemet, de még így sem mondhatom, hogy megbántam, csak....ez bonyolult. Nagyon bonyolult.

Na persze, 4 évet csak úgy elfelejteni, mi? Nem, igazából hülye voltam, mikor ezt gondoltam. Nem kell kitörölni, csak el kell fogadni és beletörődni. Nem, már régen elmúlt az a korszak, már régen elmúlt minden érzés, de érzem, hogy valami van bennem, ami még mindig gátol. Ez már csak az én belső vívódásom, vagy mi. Sokáig úgy voltam vele, hogy a legjobb lesz soha többé nem látni, és kész. Na de az már milyen egyszerű? Akkor örökre elnyomom magamban azt a gátat, amit le szeretnék győzni. Azt akarom elérni, hogy szembesétáljon velem az utcán, és ne történjen semmi. Ettől félek, bevallom. Hiába múlt el minden, egyszerűen nem akarom látni, mert félek. Még legutóbb is, ami egy éve volt, nem tudtam úgy ránézni, mint egy zsák krumplira. Ez igazából máig megmagyarázhatatlan, hogy mi a fenét láttam benne, miért volt ez az egész annyira erős bennem, nem tudom, de az volt. És higgyétek el, a hátam közepére se kívánom azt az érzést megint. Mert már tudom, hogy ő az utolsó, aki megérdemelné. Az egyetlen ember a világkerekségen, aki képes volt az sz betűs szóra nem mondani semmit. Aki nem értett engem, nem hogy nem olvasott a gondolataimban, de egyszerűen nem értett. Gyáva alak, aki még a saját érzéseit és gondolatait is elnyomja, csak hogy ne legyen semmi felelőssége a világon. Hát tőle félek én? 

Már tudom, mi volt ennek az álomnak a célja. Vagyis mire akart figyelmeztetni a belső énem. Ne féljek tőle. Ne meneküljek előle. Erős vagyok ahhoz, hogy ha úgy hozná a sors, hogy találkozzunk, akár 5 év múlva, akár 10 év múlva, igenis zsák krumplinak nézzem. Mert számomra már nem is nagyon ér annál többet.