Tegnap reggelre küklopsz lettem. Megint. Egyszer volt már ilyen, 2-3 éve lehetett. Felkeltem, és eltűnt az egyik szemem. Na jó, "csak" bedagadt, és összehúzódott nagyon kicsire. Most is ez történt, de ma már második napja élek úgy, mintha az egyik szememmel folyton sírnék. Ami nálam amúgy sem kizárt...vagy pedig kamillateás vattát tartok rajta, és úgy nézek ki mint egy elfuserált Jack Sparrow utánzat. Tegyük hozzá, holnap karácsony. Nagyon remélem, hogy holnapra már rendes emberként kelek fel, mert ez azért mégiscsak csúnya dolog lenne a természettől.
Igen, túléltem a múlt hetet. Nehezen, de itt vagyok. Le sem merem írni, hogy B lett a latin. B. B. A legszebb betű. Na jó, nem, de boldogságom végtelen, határtalan. Tekintve, hogy már egy E-vel is teljesen boldog lettem volna. A többi is jól sikerült, már amit tudok. De nincs vége, korántsem. A neheze csak most jön. Fonetika és ókor, meg őskor és szociológia. Január....ha minden nagyon jól menne, 17-én végeznék, de gyanítom, nem lesz ez ilyen egyszerű. Ahhoz kb. csoda kéne, hogy fonetikából és ókorból se vágjanak ki legalább egyszer. De reménykedem a csodákban, mert miért ne...igenis léteznek csodák. Karácsonykor...de máskor is. Most történt nemrég egy karácsonyi csoda. Az még annál is több volt. Majd egyszer talán leírhatom ide is...de most még nem jött el az ideje.
Holnap karácsony. Szeretem a karácsonyt, ki ne szeretné, de most nem volt sokáig ilyen hangulatom, most már egészen kezd az lenni...csak zavar, hogy nem bírok elszakdni - gondolatban - az iskolától. Ez elég szomorú, pedig karácsonykor nem fogok tanulni. Azt azért nem, pedig most is itt van előttem a szuperszegmentális hangtan. Fuj, de utálom.
Remélem folytatódnak a csodák. Bízom bennük, most igazán. Várom holnap az angyalkákat.
Egy kis karácsonyi Győr szombatról.
Igen, nekem is kell egy bejegyzés a vizsgaidőszakról. Ami még, by the way, el se kezdődött, még "csak" a "zápočtový týždeň" vár reánk a jövő héten. De ugyebár van az az illúzióromboló dolog, hogy az egyetemen folyamatosan kell tanulni, és folyamatosan nyúznak, nem úgy, mint előtte mondták, "csak a vizsgákra kell tanulni, nincs lecke, freedom", így már kezdünk belekóstolni ebbe az egészbe. Most már kevésbé vagyok kétségbeesve, mint az elején, mert csodák csodájára, egész jók a eredményeim (kopp-kopp). Igazából néha sajnálom magam, hogy sokat tanulok, máskor meg lelkiismeret-furdalásom van, amiért esténként a Facebook előtt ülök, és egy éjjelt sem virasztottam még végig, mert este 8-kor leteszem a tanulnivalót, és nem érdekel, nem izgat, ha nem fog az agyam, pápá, ennyi volt. Na mármost ehhez képest még minden jól sikerült, hacsak nem számítjuk azt a pár kis fx-et fonetikából, de az csak kicsi jegy, vigyasztalom magam. Mégis, a próbadolgozat meglett, a többi nem érdekel.
És most lingua latina hétfőn. Hiába érzem úgy, hogy nem megy ez olyan rosszul, de azért annyira borzalmasan jól sem. Vagy csak maximalista vagyok, vagy mindkettő.Vagy csak lassan fordítok, vagy nem tudom. Egy-két ép kijelentő mondatot elmondok fejből is, pl. "In villa mea multae incolae nigrae sunt." Ezt se én találtam ki, de legalább igaz (a falumban sok a fekete lakos). Vagy a nyálas mondatom: "Non semper eos amamus, a quibus amamur." (nem mindig azt szeretjük, aki minket szeret...vagy nem mindig szeret minket, akit mi szeretünk...tök mindegy, gyönyörűen hangzik). Szóval, már a fonetika előtt célokat tűztem ki, mi lesz ha véletlenül megírom, de most már nem is tudom, mit mondjak erre, mert ezt ha megírom elsőre, én komolyan gratulálok magamnak, vagy addig fogok csokit zabálni, míg nem kerülget a hányás, vagy ordítok egyet, vagy felvásárolom magamnak a világ összes szép borítójú könyvét...na mindegy, szóval boldogságom elég nagy lenne.
Hozzáteszem, hogy előtte még egy dolgozatot írok, és még egy prezentációm is lesz, egy csomó ember előtt, akik valószínűleg nagyítóval fogják keresni a hibáimat, és az előtt az ember előtt, akinek egy ép kijelentő tőmondatot sem tudok kimondani anélkül, hogy ne jönnék zavarba és ne hánynék szivárványt, 10 percig beszélni VIII. Henrikről, persze azért választottam ezt a témát, mert álmomból felkeltve is tudom, na de szlovákul.
Ha túlélem még a keddet is, mikorra csak 2 oldalnyi dátumot kéne bemagolnom, amit még el se kezdtem, akkor komolyan nagyon boldog leszek. Már az sem izgat, hogy még egy verstan vár rám csütörtökön, és még 4 vizsga januárban, amiből kettő szóbeli, és az egyikre kb. 300 oldalt kéne betanulnom, a másik meg persze fonetika. Én akkor is boldog leszek, még ha üldöznek is a bilabiális tremulánsok és az anticipációs-perszeverációs szavakon átívelő teljes távhasonlások. Meg a maladzs-dzsírok.
Igen, most is ezt írom, ahelyett hogy magolnám a hic-haec-hoc-ot. Szép estém lesz ma is. Vagy cseszek rá, és inkább beteszek egy Jane Austen filmet, hogy csokit zabálhassak és bőghessek egész este.
Tatjana Larina, az alteregóm.
"Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?"
Nem akarok már megint Tatjana lenni, de...
" - Hiba volt elárulnom, hogy mit érzek.
- Hiba volt, de nem is lett volna önmaga, ha titkolja."
Mintha bennem született volna újjá. Talán kicsit túl pozitív magamra nézve, hozzá hasonlítani magam, de nézzük csak, példakép lett. Érdekes, hogy cirka 200 éve mennyire elfogahatatlannak tűnt ez, és mégis, az emberek jobban értékelték. Kár, hogy az életben nem úgy megy, hogy Anyegin mégis visszajön könyörögni, mégha évek múltán is. Kár, hogy nem azzal fejeződik be a sztori, hogy szeretjük egymást, de nem leszünk együtt. A valós része az elutasítás. Az nagyon valós.
A mai társadalom már nem értékeli a Tatjanákat. Nagyon nem.
"Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében..."
