Historia - magistra vitae

Nem ártana valami kellemesebb dologról is írni, nemde?

Sokszor úgy érzem, hogy az egyetlen biztos dolog az életemben, vagy inkább az egyetlen biztos örömforrás (igen, az, bár azt most hagyjuk hogy természetesen ez (sem) nyújthat 100%-os örömöt) a történelem. Bővebben értelmezve, hiszen ebbe beletartozik az irodalom, a művészet is, de a töri mégiscsak töri, pici szívem csücske volt és marad is mindig. Ebben szerencsésnek érzem magam, hogy van olyan dolog ami komolyan nagyon érdekel és igazán szerentém csinálni. Mikor rossz kedvem van, gyakran nyújt vigaszt ez a gondolat, vagy egy-egy könyv, film, de még érdekes előadás is (az érdekes előadás fogalma ma már rájöttem, a tanáron múlik, nem is annyira a témán, mert az őskort kivéve mondhatni minden érdekel, persze bizonyos dolgok (középkori kínzások meg ilyesmi) jobban érdekelnek).

Emlékszem, hetedikes koromban kezdődött, ami azért nem gyerekkorban volt, hisz 12-13 lehettem, de már "8 éve tart a kapcsolatunk, s a szerelmünk csak nem szakadt meg, hanem erősödött" :D (oké, ennyire azért nem vagyok szakbarbár, ne gondoljátok, mint pl. a tanárom aki "miláčiknak" nevezte I. Ferdinándot). Igazából annyi volt a varázs, hogy elkezdtük venni a középkort, és ez magával ragadott (még úgy is, hogy a tanár borzasztó volt, és kb. semmit sem adott hozzá az élményhez). Elkezdett érdekelni, és akkor jutottam el odáig, hogy sokat olvastam a témában (Nemere István könyvei hatalmas mértékben hozzájárultak ehhez), mert másképp kb. nem tanultam volna meg semmit ( a jókai iskolában amúgy sem volt valami nagy szintű oktatás, de ami történelemóra gyanánt lement, az siralmas volt). Lassan persze kezdett körvonalazódni bennem, hogy mi érdekel a legjobban, kialakultak a Tudor-kori Anglia, középkori Magyarország és Sissi mániáim, melyek azóta is megmaradtak :) Gimi elején már biztos voltam benne, hogy EZ az én érdeklődésem, és akkor végre az a szerencse ért, hogy jó tanárnőt kaptam (akinek gondolatban minden nap megköszönöm, hogy annyi mindent a fejembe vert, mert annál kevesebbet kell tanulnom most, és ez nem elhanyagolandó tény), akinél tanulni kellett, sokat (bizony, első dolgozatomra 3-ast kaptam, ezt nem bírtam megemészteni, szóval nekiálltam TANULNI...és igen, így is a töriérettségitől féltem a legjobban :D), de végre tiszta kép alakult ki a fejemben az egész történelmet illetően, megértettem az összefüggéseket, ki-kivel-mit-miért, és egyre biztosabb voltam benne, hogy én ezt akarom tanulni a továbbiakban is. S míg gimiben rajtam kívül mindenki utálta a törit (ha még egyszer meghallom, hogy "minek tanulni azt ami elmúlt, élj a mának, blablabla", szájbavágom az illetőt gondolkodás nélkül), és én voltam a fura meg a hülye, végre a "magamfajta" emberek közt vagyok, akik nem néznek hülyének ezért, mert őket is az érdekli, mint engem (többnyire :D). És igen, az előadások többségére élvezettel járok (mint említettem, a tanártó függ nagyrészt), mert egy kicsit végre elszakadhatok a jelen kor problémáitól és egy olyan világba kerülök, ahol néha sokkal jobban érzem magam.

Sokan kérdezik, hogy de mégis mit szeretsz benne annyira? Nem tudom pontosan megmondani, mert nem is lehet szerintem. Egyszerűen izgalmasnak tartom, mert sosem tudjuk meg igazán, mi történt a régmúltban, ez egy örök kérdés, amire halálbiztos választ sosem kaphatunk. Érdeke,s hogy mennyire más volt minden egyes kor, az emberek gondolkodása, a politika, kultúra mennyire változott. Még a királyok neveit és a dátumokat is szívesen tanulom, de pszt, ne mondjátok senkinek! :D Mindenesetre szerintem a történelem azért fontos, hogy segítségével megértsük a jelent, és ehhez elengedhetetlen megérteni a történelmi vonatkozásokat, hogy hogyan és miért jutott oda az emberiség ahol most tart, és hogy ne kövessük el még egyszer ugyanazokat a hibákat. Persze minden más területe az életnek ugyanúgy fontos, de engem ez az egy ami igazán megérintett.

Falling

A dolgok...kezdenek kiesni a kezeimből. Mintha már nem én irányítanám magam. Mintha egyre kevesebb értelme lenne az életnek, mindennek körülöttem, mintha egyre kevésbé tudnék elszakadni a gondolataimtól és élvezni legalább egy kicsit amit eddig szerettem. Az idő rohamosan telik, de mégsem változik, minden ugyanúgy maradt mint volt, nincs is remény, hogy bármi is változni fog. Csak rágondolok, hogy mennyire akarom, és elmegy a kedvem, mert tudom, hogy nem lehet, és nem tehetek érte semmit. Mire jó ez? Mintha folyamatosan gombóc lenne a torkomban, és az a bizonyos sikoltás is kapargatja. Egyre kilátástalanabbnak látok mindent és lassan a belső harcot vívó lelkem egy része is megadja magát. Ugyanaz vagyok, amitől féltem, hogy nem tudok szabadulni. Nem tudok változni, hiába akarok. Az a sok minden lassan felemészti a belsőmet. Kiáltani akarok, de senki nem hallgat. Elnyel a szürke változatlanság, és elszalad mellettem az élet. Nincs értelme.

Lassan átnevezem a blogot "daily depression"-re.

Story of my life

I want to scream, but nobody listens.

Név nélkül

Most van az az iskolaidőben jól ismert pillanat, mikor nem tudom mit kezdjek magammal. Köze van hozzá az iskolának, de azt hiszem, nem éppen úgy ahogy "kéne". Nem tagadom, hogy vártam már egy kicsit, mert agyamra ment a nyár. De már megszokhattam volna, hogy ebben a helyzetben sehogy sem jó. Maximum néhány röpke pillanatra, ami olyan nagyon hamar elszáll, hogy észre sem veszem. Az a legrosszabb, hogy néha úgy érzem, nincs kedvem végképp semmire sem, és folyamatosan attól félek, mi lesz, ha ez, ami most van elmúlik, és nem fog változni semmi? Mi lesz, ha minden így marad örökre, és én nem leszek képes változtatni, vagy mi, ha nem is tudnék? Ha nem rajtam áll ez az egész?
Kérdések, kétségek...és csak várok, és várok, de mire? Tudjátok, vannak ezek a depressziós idézetek, amiket én is előszeretettel olvasgatok ha rossz a kedvem (hogy még rosszabb legyen lehetőleg), az egyik így szól: "I feel like I'm waiting for something that isn't going to happen."

Pontosan így érzek. És ez a két érzés együtt szépen lassan kinyír belül. Mert várom, hogy változzon valami, és teszek is érte amennyit tudok! De nem történik, és ugyanaz van, mint azelőtt mindig. Azon gondolkodom, mi lesz ha végre jó lesz minden, ha végre boldog leszek, és közben gyötör a gondolat, hogy ilyen nem lesz soha. És ebbe nem tudok belenyugodni, de mégsem tudok már ennél többet tenni.

Azt hittem, a depressziós korszakomat már kinőttem, de most egyre jobban kezd visszatérni az az állapot, ami 15-16 évesen kísértett és gyötört, egyre többször megy el a kedvem csak úgy, csak a saját gondolataimtól, és szétmar belül az a rossz érzés, a fájdalom. Nem mondom, hogy ő tehet róla, nem állítom, hogy direkt csinálja, de tönkretesz a puszta létezésével. Vagy én teszem tönre saját magam az érzéseimmel? Lehetséges, hogy tudnám őket kontrollálni, csak nem tudom, hogyan. Ha tudnám, higgyétek el, megtennék bármit, csak legyen vége..de nincs, és nem tudok. Látja a szememben a gyengeséget. Látom a szemében a gyengeséget. Kaparja a torkom valami, ami szeretne kijönni végre és megszületni, de közben meg undorodom saját magamtól már csak a gondolatától is. Meg fogom tenni, mert ismerem magam, és már előre tudom, mi lesz a vége, mert ez már egyszer megtörtént, és így olyan érzésem van, mintha beakadt volna a lemez életem filmjében, és most ugyanaz fog körbe-körbe ismétlődni. 

Egy tőlem okosabb ember mondta egyszer valaha, hogy a boldogságra nem szabad várni, hanem közben kell boldognak lenni. Igaz. Csak én még sajnos nem értem el olyan lelkiállapotba, hogy ezt véghez tudjam vinni. Szeretnék fejlődni lelkileg, csak nem tudom, hogyan. Szeretném elérni, hogy végre ne érezzek! Csak nem tudom, hogyan. 

Éreztétek már, hogy nyomja a lelketeket a szerelem?