A dolgok...kezdenek kiesni a kezeimből. Mintha már nem én irányítanám magam. Mintha egyre kevesebb értelme lenne az életnek, mindennek körülöttem, mintha egyre kevésbé tudnék elszakadni a gondolataimtól és élvezni legalább egy kicsit amit eddig szerettem. Az idő rohamosan telik, de mégsem változik, minden ugyanúgy maradt mint volt, nincs is remény, hogy bármi is változni fog. Csak rágondolok, hogy mennyire akarom, és elmegy a kedvem, mert tudom, hogy nem lehet, és nem tehetek érte semmit. Mire jó ez? Mintha folyamatosan gombóc lenne a torkomban, és az a bizonyos sikoltás is kapargatja. Egyre kilátástalanabbnak látok mindent és lassan a belső harcot vívó lelkem egy része is megadja magát. Ugyanaz vagyok, amitől féltem, hogy nem tudok szabadulni. Nem tudok változni, hiába akarok. Az a sok minden lassan felemészti a belsőmet. Kiáltani akarok, de senki nem hallgat. Elnyel a szürke változatlanság, és elszalad mellettem az élet. Nincs értelme.
Lassan átnevezem a blogot "daily depression"-re.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése