Heart vs. Head

Valami ilyesmi. Bár ez sem fejezi ki igazán azt, ami lejátszódik bennem, mert jelenleg az agyam nagy része sem akarja elfogadni azt, ami logikusnak tűnne. Lehetséges, hogy majd egyszer meglátom a hibáit, mert vannak neki, csak jelen pillanatban nem érdekelnek. Mindet szeretem. Igy meg nehéz megutálni valakit, vagy legalábbis bebeszélni magamnak, hogy nem ő lenne számomra a tökéletes - mert minden mozdulata, minden cselekedete csak rádob egy-egy jókora lapáttal erre, még ebben a szomorú helyzetben is.

Már azt hittem jól vagyok, mikor 2 napot kibírtam bőgés nélkül. Hát nem tartott sokáig, és még látnom sem kellett hozzá. Az megvolt ma. De hiába minden, hiába már egészen bemagyaráztam magamnak, hogy egyszerűen rá sem nézek - igen, rá sem néztem, de nem is kell hozzá a szemem. "Jól csak a szívével lát az ember", és én a szívemmel láttam, és ez elég volt. Éreztem a molekuláit a levegőben, és ez elég volt az elmebajhoz. De hát ezen mi segítene? Mégsem kérhetem meg, hogy a kedvemért létezzen egy másik univerzumban. Az a legnagyobb baj amúgy is, hogy mikor nem látom, akkor is hiányzik. Igen, még mindig. Nem mintha nem tudnám, hogy ha egy levegőt fogunk szívni, akkor is rossz lesz. Mindenhogy rossz egyszerűen, mert nem mondhatom, hogy iskolán kívől jobb - még mindig azt várom, mikor fogom látni! De miért? Miféle mazochizmus ez? 

Persze, már megszokhatnám, hiszen egyszer ezt már átéltem. De benne TÉNYLEG hiába keresem a hibát. Hiába minden, mégis úgy érzem, hogy ő az én lelkem kiszakított darabja. Persze elég csak belegondolni, hogy ő nagyon nem így gondolja. Nagyon nem. 

Mégis, ő is ezen agyal. Ebben is teljesen egyformák vagyunk - ő nem az a "szeress nyugodtan, majd nem figyelek oda" típus. Komolyan fáj neki, hogy nekem fájdalmat okoz, hiába nyilvánvaló, hogy nem tehet róla! KI tehet róla? Maximum én, amiért nem tudom kontrollálni az érzéseimet. ő csak létezik. S elég csak belegondolnom, hogy magát okolja és szenved a lelkiismeretétől MIATTAM. Miközben az utolsó dolog, amit szeretnék az az, hogy ő szenvedjen. Szeretem annyira, hogy azt szeretném, boldog legyen, vagy legalábbis felejtse el, hogy létezem, ha ez megkönnyíti a dolgát. Ha már én nem tehetem az ellenkezőjét, mert a szívembe véste magát örökre. 

Egyszerűen fogalmam sincs, mit kéne tennem. Persze, elfelejteni, hogy létezik, de arra nem vagyok képes. Ez az "egy levegőt szívunk, de eljátsszuk, hogy nem ismerjük egymást"-dolog sem kevésbén kínos mindkettőnknek. Ugyanolyan kínos az "eljátsszuk, hogy nem történt semmi, és seélyes hülyeségekről beszélünk"-verzió is. Mindkettő fájdalmas: ha nem beszélünk, hiányzik az életemből. Ha beszélünk, az őrületbe kergetnek a szavai, mosolyai, pillantásai. Ez mindenképpen borzasztó. Még szerencse, hogy eszébe sem jutott a "legyünk barátok" dolog, mert attól végképp meghülyülnénk mindketten. Szóval most 4 évig levegőnek nézzük egymást? Vagy majd elkezdünk a semmiből bájcsevegni? Egyik rosszabb, mint a másik - és márpedig ezek közül lesz valamelyik. Mert nekem nem kell a barátsága - csak egyféle kapcsolatot tudok elképzelni kettőnk közt. Az meg, mint tudjuk, NEM fog bekövetkezni SOHA. SOHA. SOHA. SOHA.

SOHA!!!!!

Tudjátok, mennyire idiótának érzem magam, hogy tudom ezt, TUDOM, de mégis olyan nehéz elfogadni? Mégis, ha belegondolok az életbe nélküle, egyszerűen hányok? Mert minden szürke, sivár és unalmas...és nekem ezt meg kell szoknom, és úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj.

Annyi minden van bennem, amit szívesen elmondanék, de kinek? Megyek az emberek agyára a hülye problémáimmal. Persze, mindenkinek megvan a sajátja. Senkit nem érdekel az enyém.

Ha tudná, hogy a jelenléte fizikai fájdalmat okoz. De nem akarom, hogy tudja, mert csak még jobban szenvedne. Amit ma tett, annyi érzést váltott ki bennem egyszerre, hogy nem is tudom leírni: csodálkozást, amiért ilyenre képes volt, még több szeretetet és melegséget a szívemben, amiért igenis jelentek neki valamit, értetlenséget, zavart, hogy mit is akar mondani ezzel, és legfőképpen a szívem már amúgy is kis darabjainak szakadását, amiért szenved. Miattam is. És ez az érzés még rosszabb, mint a saját fájdalmam. A legszívesebben eltűnnék a Föld felszínéről.