Photos

Tegnap fotam magam, fényképezőgéppel és egy kis zenével és elindultam ki a faluba. Sétálni, csak úgy céltalanul. Megörökíteni a pillanatokat.

Utánam a vízözön

Hát valahogy nem így képzeltem el a korai nyáriszünetet. Valahogy úgy gondoltam, hogy szikrázó napsütésben, kellemes 25 fokban fogokkint üldögélni egy könyvvel, és élvezni fogom a szabadságot. Ehhez képest kint kb. 10 fokkal hidegebb van, fúj a szél, így csak a könyves és a szabadságos része igaz. De hát legalább az. Nem is akarok panaszkodni, hisz végre otthon vagyok, és nincs semmi gondom, de akkor is, olyan fura érzésem van, főlg azért, mert otthon döglök céltalanul májusban, mikor mindenkinek még dolga van. Na de nem baj, már megint panaszkodom, mikor ezt vártam már mióta, csak még fel sem fogtam igazán, hogy vége, ennyi volt. Tán ez a baj. 
Ott fejeztem be, hogy szerdán még a törire készültem, és idegességem egyre csak növekedett, mikor este jött a hír, hogy felvettek az egyetemre. Szóval még nem hivatalosan, de juhéé! Örülök ám, csakhogy még mindig nem kaptam hivatalos éretsítést, és ez kicsit idegel, miközben tudom, hogy nem felejtettek el, csak nem tudom, nem sietnek vele. Jó lenne már a kezemben látni azt a kis papírt,  hogy küldhessem el a bizonyítványom. Na de töri.
A reggelt nem is mesélem, mert olyan volt, mint a keddi, csak most korábban kezdtem, de valamiért idegesebb is voltam. 8:40-kor álltam meg a zöld asztal előtt, és kihúztam a negyedik tételkémet is, melynek száma: 15. Erről a számról tudni kell, hogy rohadt sok mindent foglal magába: angol és francia abszolutizmus, Oroszország és Lengyelország a 15-16. században, harmincéves háború, németalföldi szabadságharc és a Török Birodalom a 15-16. században. Na igen, és erre van az embernek 20 perce, miközben én már csak VIII. Henrikről és I. Erzsébetről tudtam volna órákig dumálni, na de azért hepinesz, mert bár a 9-10. tételeket szuggeráltam, ez is nagyon kedvemre való volt már csak az angolok miatt is. ĺgy hát szép magabiztosan leültem a bizottság elé, és jól is ment a dolog, amíg nem mondtam egy bődületes marhaságot- a Szent Bertalan éjt Szent Iván éjnek mondtam, aztán a nagyoncuki elnökbácsi felvilágosított, hogy hát majdnem, azt valahol Shakespeare bácsinál keressem, és az a vicc, hogy még akkor sem ugrott be, milyen névről van szó, majdnem Szent János éjt mondtam, aztán jöttem rá, hogy az meg a bogár :DD Ilyenkor képletesen megveregetem a saját vállam, hogy ez az Laura, ennél nagyobb baromságot ki se lehetne találni (a magyar érettségin beköpött Notre Dame-i toronyőr (Párizsi Notre Dame helyett, ugyebár az a mese...) után szerintem nem csodálkoztak semmin). Na de nem baj, legalább nevettek. Aztán TB kivételével jutott is idő mindenre, majd diszkréten leállítottak. Hát ezen is túl vagyok, gondoltam. Aznap kétszer is ünnepeltünk, még a rég elmaradt szülinapomat, majd az osztállyal közösen az érettségi végét. Pénteken mentünk be a bizonyítványért (ami mellesleg ugyancsak medvemre valóan sikerült, de nem dicsekszem), és fel sem fogtuk, hogy vége, hiszen annyiszor elbúcsúztunk már, és mégis mindig újra találkoztunk. Hát most már nem. Még esetleg 1-1 osztálybuli erejéig, amik tervbe vannak véve, aztán vége, ennyi volt. Most valahogy nem is sirattam az egészet, inkább ballagás előtt jött rám a melankólia, mostanra már megbékéltem a dologgal, de mindesenetre sok ember fog hiányozni.
Most meg itt ülök, még csak három napja céltalanul, de már kezd idegesíteni a dolog. Igen, ez vagyok én, sosem az a jó, ami van. Most keresek valami munkát a nyárra, aztán hátha. Nem szabad egyedül maradnom a gondolataimmal huzamosabb időre, mert annak még sosem volt jó vége. A szabadság is sokkal jobbnak tűnt múlt héten, mikor hülyére idegeskedtem magam.
Te jó ég, mennyit írtam már megint.

Félig megérve

Vagy inkább háromnegyedig. Ugyanis 4-ből 3 tantárgyból leérettségiztem. Hurrá!
Ez a nap tűnt a legfélelmetesebbnek, bár az akadémiai hét sokkal rosszabb, mint maga az érettségi. És a legrosszabb az előttevaló nap, és az éjszaka. Meg az utolsó pillanatok.
Persze alig aludtam valamit az éjszaka, aztán reggel is korán felkeltem, úgy éreztem semmit sem tudok, és amit tudok, azt is össze fogom keverni.
Ez az érzés csak akkor csillapodott, mikor 9:40-kor beléptem az osztályunkba, és szemben találtam magam a zöld asztallal, a borítékokkal, az érettségi bizottsággal. Akkor már jobb volt kicsit, bár mikor kihúztam a számot, és nem tudtam hirtelen, mi az, az is elég kritikus volt :D 
Az első számocskám: 23 - Role models and ideals.
És ekkor jött a megnyugvás, hiszen ez egy jó téma. Nem az,amit szuggeráltam, de mégsem rossz, még ezsembe is jutott tegnap, gondolkodtam rajta. A képleírás is jó volt, bár a roleplay-ben meg kellett győznöm a tanárnőt a számítógép előnyeiről a laptoppal szemben, nekem, a nagy technikai zseninek :D Hát itt kisebb improvizációt játszottam el, de szerencsére viccesen vették a dolgot.
11:30-kor újabb kihívás. Magyar.
A második számocskám: 11 - Romantika a világirodalomban.
Ez is jó téma. Szintén nem a szuggerált Radnóti, de jó téma. Szerencsére nem is kellett gondolkodnom, csak pár dolgot leírtam, és minden eszembe jutott, a képek is, az írók, a művek, és még ha csak egy említés erejéig is, de Jane Austen is benne volt a tételemben! Szóval boldogság, bár a Nyomorultak kicsit kifogott rajtam, de feltaláltam magam :D
Ezután jött a neheze. Még két óra, és szlovák, de az a két óra borzalmas volt.Persze nem tudtam enni egy falatot sem. Mintha nem is egy, de tízezer gombóc lett volna a torkomban. A szlovák, melyet sosem tudtam normálisan, és melyet akárhogy tanultam, nem sikerült megjegyeznem. Mondjuk ezzel mindenki így volt :D Aztán gondoltam, már mindegy, és hátha szerencsém lesz, s jót húzok, bele se mertem gondolni mi lesz, ha olyat, amiről fogalmam sincs. Szóval 14:20, indulás a kivégzésre. Ajjaj.
És a harmadik számocskám: 24 - Môj región
Nem hiszem el!!! Az egyetlen tétel amit igazán tudtam, hatalamas megkönnyebbülés "ilyen nincs!" érzés. Már hetek óta ki volt rakva a falamra az a biznyos szám, és kihúztam. Persze így is voltak hibáim, a nyelvtan katasztrófa volt, az irodalomról szerencsére tudtam beszélni legalább valamennyit, így megnyugodtam kicsit, hogy annyira azért nem lett rossz. Jó sem, de legalább nem annyira rossz :D
És már csak töri csütörtökön. És vége.

Valami készül...

"Ahogy kettesben sétáltak hazafelé, mindkettőjüket ugyanazok a gondolatok foglalkoztatták. Mindkettőjüknek eszébe jutott, mennyire nem illik ez egy tanár-diák kapcsolatba. Eszükbe jutott az is, hogy mennyire más lenne, ha...hogy mennyire más lehetne, de nem lehet. És mindketten arra gondoltak, vajon mit gondolhat a másik, és vajon mit szólna, ha megtudná, mire gondol ő.
Nem szóltak sokszor egymáshoz a séta alatt. Mire elérték Lettiék házát, mindketten alaposan átfáztak. Különösen hideg lett az októberi este, éles ellentétben a kellemes nappali idővel. Mindketten vacogtak. Bálint látta, hogy a lány kezei szinte megfagytak, így odalépett hozzá, és két nagy tenyerébe fogta a lány aprócska kezét. A lány kérdőn nézett rá, és még az átfagyott kezén keresztül is érezte, mi történik, ha bőre a férfi selymes bőrével találkozik. Az érzés...leírhatatlan. Egyszerre rázza ki a hideg, és a meleg. Már egyáltalán nem is fázott. Nézett rá nagy szemekkel, Bálint meg csak mosolygott. Maga sem tudta, miért csinál hülyeséget, egyszerűen csak jólesett."
(by L, 2012)

19

Hát, ilyen szülinapom sem volt még, az tuti. Tiszta fura, egyáltalán nincs olyan hangulatom, hiszen már tegnap felköszöntöttek, de az a vicc, hogy tegnap sem volt. Kicsit lehetne ünnepibb a hangulat. Sosem voltam még ilyenkor otthon, és pláne nem tanultam...ó, azok a régi szép idők, mikor egyhetes tanulási tilalmat rendeltem el magamnak. Hol vannak azok az idők? Ah, most meg a töri, szlovák és angol tételeimmel ünnepeltem. Szuper. 
Persze azért nem panaszkodom, mert mindenki nagyon cuki, de akkor is, ez a nap, nem bírom feldolgozni, ahh.
Ja, és utálom ezt a számot, hogy 19. Borzasztó. Ahogy elmúltam 17, nem vagyok kibékülve a korommal. Na jó, ez úgy hangzott, mintha minimum 80 lennék, de akkor éreztem magam a legjobban, az olyan jó volt. Most már túl "öregnek" érzem magam. Túl felnőttnek. Nem szeretem, már a 18-at sem szerettem. Pedig régen hogy vártam, hogy eggyel több legyek.
Amúgy megvan a kis lapitopikám, és most róla írok. Kicsit még meg kell szoknom, mert valahogy sehonnan sem kényelmes írni. De persze már most imádom, nagyon szép a kis drágám, és végre nem kell veszekedni a számítógép miatt. De persze most nem az internettel kéne foglalkoznom, hanem minimum a krími háborúval. Már itt sem vagyok.
(u.i. Emlékszem, 4 éve ezen a napon mentem beíratkozni Duna utcára. Na, az is egy hétköznap volt, teljesen átlagos, otthon is voltam, mégis milyen szép volt! 15 éves lettem, nem felejtem el sosem.)
Ja, és a kedvenc dalocskámat még meg sem hallgattam.

What's up?

Igen, most kéne tanulni, most nagyon kéne, de nincs erőm. Mindig azt hittem, hogy az akadémiai hétre olyan szinten "megvilágosodom", hogy semmit sem fog kelleni tanulni. Hatalmas tévedés :D
Elbúcsúztattuk az iskolát még egyszer, utoljára, csütörtökön. Nem is gondoltam, hogy olyan szép nap lesz, mint amilyen volt. Körbeültünk, játszottunk, nevettünk mint az ovis gyerekek, és önfeledten szórakoztunk, igen, én ezt szeretem! :) Szép emlék marad ez az utolsó nap, sokkal többet adott nekem az a pár óra, mint a "puccos" szalagavató, hát nem hiába mondják, hogy a legjobb dolgok váratlanul, spontán történnek...
Tegnap EDDA koncert. Második az életemben, még emlékszem az elsőre, 12-13 éves lehettem, valami teljesen új élmény volt az egész. Most már nem annyira új, de minden egyes koncert valami pluszt ad nekem...imádtam másodszorra is, Patakyt, a fiát, a zenekart, a gitárszólókat, egyszerűen a hangulatot.
Ma előszülinapoztunk. Fura volt kicsit, mert tavaly épp a szülinapomra jött ki a vasárnap (micsoda mondat, inkább vasárnapra jött ki a szülinapom), most meg csak holnap lesz, és már özönlöttek a kívánságok és az ajándékok.
Kaptam cuki rózsaszín masnis tortát. Kiéltem a 10 éves koromból származó rózsaszínmániámat. 
Persze kétségbe ejt a töri. Miért ilyenkor kellett születnem?  Tanulok, tanulok, és mégis azt érzem, hogy még többet kéne, de arra meg sem erőm, sem kedvem. Most is itt ülök, már mindegy.

  

Best Blog

Nem gondoltam volna, hogy ez a blog valaha díjat fog kapni :)) De L volt olyan aranyos, hogy gondolt rám is, és ezért nagyon köszönöm!! Nézzetek be hozzá :)  

Gaudeamus Igitur

Elballagtunk. Persze, az élet megy tovább, és egyéb közhelyek...
Emlékszem, alapsulis osztályfőnököm mondogatta mindig, hogy a gimis évei voltak a legszebbek...és igen, most már értem, mit akart ezzel kifejezni. Most nem érzem magam olyan gyászosan, hisz jövő héten még járunk iskolába, és amúgy is, akivel szeretném tartani a kapcsolatot, azzal fogom is. Remélem, ez az érzés megmarad, mert néha elkapnak a dekadens érzelmek, mintha vége lenne az életnek....igen, mintha ezzel vége lenne a fiatalságunknak, vagy inkább a gyermekkornak, kamaszkornak, végleg vége...ami ezután jön az csupa felnőttség és felelősség, és ezt nem szeretném. Mintha elzúgott volna mellettünk az élet, és mintha egy csomó lehetőséget elszalasztottunk volna, mintha most már másképp élnénk azokat az éveket. De ez csak azért van, mert most vége. Igazából nem olyan rossz ez, csak éppen lezártunk egy életszakaszt...és mondhatjuk, hogy ez egy igazán jó szakasz volt.
Sosem bántam meg a Duna utcát. Aki nem tartozik ide, nem érti, de ennek az iskolának hangulata van, valami, ami olyan sokat ér nekem és másoknak. És a szuper osztályom. Nem mondom, hogy mindenkit szerettem, mert ez túlzás lenne, de a nagyrészét a szívembe zártam, és igen, hiányozni fognak, még akkor is, ha éppenséggel egy iskolába fogunk járni, mert ez már nem ugyanaz. Az osztályközösség már sosem lesz a régi. Még az órák is hiányozni fognak, a nevetések, a közös viccek.
Négy évvel ezelőtt számoltam vissza a napokat ballagásig, és alig vártam, hogy végre otthagyjam az alapiskolát. Most teljesen más a helyzet. Bevallom, pár hónapja volt olyan érzésem, hogy csak fejezzük már be, de ahogy közeledik ez a bizonyos nap, annál szomorúbb ez az egész. Nem is érzem, hogy elballagtam, csak tudom...több érzelem felgyülemlett bennem, mint amit sikerült kiadnom. Nem is sírtam, csak könnyeztem kicsit.
Megpróbálok pozitív lenni, csak néha nehéz. Bizonyos dolgokat le kell zárni magunkban, és nekem ez mindig nehezen ment. Fáj, hogy valaminek, ami nagyon jó, vége van. Fáj, hogy itt kell hagyni az embereket, akiket szeretek. Hogy megszakadnak a mindennapok...még ha utáltam is korán kelni, vagy néha délután 4-ig az iskolában szenvedni, mégis. Talán ezt hívják nosztalgiának.
Lényegében még három hét, és végleg vége. 
Duna utca, hiányozni fogsz. Én úgy szeretlek, ahogy vagy, még romos állapotodban is, hiszen ennek az elhagyatott épületnek láttán mindig felgyülemlenek bennem az emlékek. Sosem fogom elfelejteni ezt a szép négy esztendőt.
Vár a nagybetűs Élet.