Reménytelen

"Aztán van egy egészen másfajta szerelem, a legkegyetlenebb fajta, amelyik szinte megöli áldozatait. Úgy hívják: viszonzatlan szerelem! Na, én ennek a szakértője vagyok."

Sokat gondolkodtam, akarok-e, illetve fogok-e erről írni, de ha már így gyülemlik bennem, mégis jobb lesz, ha kijön. Késő van, de mindig ilyenkor kap el az ihlet.

Én az az ember vagyok, aki állandóan szerelmes. Néha csak úgy idézőjelben, néha igazán. De sosem boldogan.
Mert tudjátok, 12 évesen mégis mit tud az ember érezni? Csak olyan 12 éves szerelmet, de akkor az igenis tud intenzív lenni, akár jó, akár rossz. Azért mondom ezt, mert az első emlékem akkorra vezethető vissza ezzel kapcsolatban. Persze most már én sem veszem komolyan, na de akkor? Nem volt kimondva soha sem, de mégis tudtam, és fájt, higgyétek el, a 12 éves eszemmel és szívemmel is fájt. Emlékszem, ahogy bebújtam a párnák alá, hogy ne lássák, ahogy sírok - minta előrevetítettem volna a sorsomat. Fura. Persze akkor elmúlt gyorsan. Hisz még gyerek voltam.
Aztán négy évvel ezelőtt. Az más volt. 15 évesen is még gyerek az ember, de...az igazi szerelem volt, még így messziről nézve is azt mondom, az volt, tényleg. Csak azt bánom, így utólag, hogy a "legszebb éveket" tettem tönkre. De hát ha jobban belegondolok mit tehettem volna? Ki parancsolja meg a szívének, hogy ne szeressen?
S négy évvel ezelőtt, de még tavaly sem gondoltam volna, hogy ez újra megtörténhet velem, Hogy belelépek újra ugyanabba a "patakba". Ez más volt, nem volt olyan...egyértelmű, olyan gyors, de most ugyanott találtam magam. Félelmetesen ugyanott, és ez megrémíszt, nagyon, és nem akarom, hogy megint ez történjen, de ugyanakkor tudom, hogy nem tehetek ellene semmit (azt az egy dolgot meg, ami segítene, NEM tehetem meg, egyszerűen nem), és ez a legtehetetlenebb, legkiszolgáltatottabb érzés, higgyétek el.
De hogy visszatérjek az eredetihez. Az utóbbi kettő forgatókönyv szinte pontról pontra egyezik. Egyvalamiben tér el, a két lélek, a két szív teljesen más, és mégis egy ponton valahogy megegyeznek. Ez már szinte groteszk, vagy nem is tudom. Mindketten olyan aprólékossággal, szépen, kegyetlenül törté millió és egy darabra a szívem, hogy már szinte gratulálhatnak egymásnak a szép teljesítményhez. Eltekintve attól, hogy ez utóbbi legalább egy kicsit átérezte a fájdalmamat.
De hát hibáztathatsz valakit azért, mert nem szeret? Hát tehet ő arról? Tudjátok, ez a legrosszabb, hogy nem is tudod keresni a hibát vagy az okot, vagy a megoldást, mert nincs. Csak bele kéne nyugodni, de nem megy. Hiába akarod megérteni, ha belegondolsz, és a rózsaszín ködtől csak azt látod, mennyire tökéletes ez az ember, és vagy pár pillanatig boldog vagy attól, hogy egyáltalán vele lehetsz, csak mint valami külső szemlélő, de legaláb beszélsz vele, legalább ott vagy a világában! Vagy a másik percben meg belegondolsz, mi lehetne....és mi nincs, és ez fáj, nagyon fáj, és csalódott vagy és szomorú, és a környezeted már tudod, hogy a legszívesebben csupa szeretetből jól megverne, hogy eszedbe se jusson már, és a tudomásodra hozná, hogy korántsem olyan tökéletes ő, és egy csomó hibája van, de hiába mondják, te nem azt látod, amit a többi milliárd és milliárd ember. Mikor az eszed már tudja, hogy mi fog történni, vagy inkább mi nem fog, és azt súgja, inkább kerüld el, te mégis inkább keresed a társaságát, hogy egy kis boldogsággal kiszúrja a szemed már csak a puszta létezésével is, vagy egy mosolyával, vagy egy szavával, hogy aztán belemerülj abba, hogy hazafelé a buszon vagy ha unalmas órán ülsz, kitalálsz minenféle szép történetet arról, mi lehetne, ha...és ez a kis szánalmas, mazochista boldogság egy kicsit megnyugtatja a lelked, és legalább egy kicsit nem gondolsz arra, mennyire szerencsétlen vagy, és hogy ezt már mindenki tudja rólad, mert az arcodra van írva.
Ha beleestél a reménytelen szerelmesek kategóriájába, az életben sokszor végighallgatod a "nem te tehetsz róla, csak legyünk inkább barátok", és már az összes lehetéges kifogást végighallgatod, miközben már sírás helyett is csak nevetsz kínodban, mikor magadban keresed a hibákat, mikor nem is csodálkozol, hisz az már egyenlő lenne a csodával, ha valaki egyszer nem így reagálna. Mégis bízol még abban a csodában, mert tudod, a hibákat hiába keresni, a szerelem lehunyja a szemét a hibák felett, s a természet törvényei szerint valakinek téged is tökéletesnek kéne látnia. Csak ez a valaki vagy nagyon elbújt, vagy nem létezik.

Tudvalevő, hogy nem mindenkinek teremtett az Isten párt. De azok az emberek nem elégedettek ezzel? Vagy ők is ugyanúgy szenvednek mint én?

Hát, ezért félek a nyári szünettől. Meg az elkövetkezendő 4 évtől. Félek, hogy ez fog folytatódni, vagy újra lejátszódni, teljesen mindegy. Félek, hogy sosem fogok tudni elrugaszkodni tőle, és igazán boldog lenni, mert kísérteni fog végig az egyetemi éveim alatt. Félek, hogy ennek már sosem lesz vége, és ez az én átkom, amivel nem tudok mit kezdeni. 

Azt mondják, aki szerelmes, még ha viszonzatlanul is, sokat nyer az élettől. Ezzel egyetértettem, mert tényleg sok mindent megtanít a visszautasítás. De tudjátok, másodszorra már nem vicces. Mikor az ember már megtanulta a leckét, és mégis mintha pontról pontra ugyanaz történne megint. Miért? Ki tudja a választ?

Igen, én akartam szerelmes lenni, de nem gondoltam, hogy az élettől még egy ekkora pofont kapok. Nem tudom, ez volt-e a cél, de ha ebből egyszer az életben kimászom, a szívem helyén már csak egy jéghegy marad. 

Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba!

The first impression

Nem vagyok jó az első benyomásokban. Általában elcseszem. Tudjátok, vannak azok a szituációk, amikor új közösségbe kerül az ember, és akkor valamerre elindul, hogy megismerje a többieket. Nos, én nem. Én a fejemben kialakítok egy képet róluk, és várom, hogy beigazolódik-e vagy nem.
S általában nem. Vagyis nem is így mondanám, hanem: sokszor igazam van az emberek személyiégét illetően, csak...na de ne rohanjunk előre.
Az első ilyen emékem a gimi kezdetéhez köthető vissza. Tudjátok, én olyan vagyok, hogy ha a fene fenét eszik, akkor se közelednék én a másikhoz. Félek, vagy mit tudom én. Valahogy olyan érzésem van, hogy mi ha éppen nem jó embert választok, és nem is kíváncsi rám, és blablabla. Ez van, ilyen vagyok. Inkább megvárom, amíg a másik jön oda hozzám, és ebből nem engedek.
Szóval a gimi első pár napjában, emlékszem, senkivel sem beszéltem. Csak figyeltem az embereket, és eldöntöttem magamban, hogy milyenek lehetnek, a fránya első benyomás alapján. Mert hát mit tehetek én róla, hogy ki mit sugároz a külvilág felé? Na meg megvártam, míg valaki szól hozzám. Emlékszem is nagyjából kik voltak azok - s velük ténylegesen jóban is lettem aztán. Nekem valahogy ilyen emberek kellenek, akik nem félnek elsőként szólni, mert én félek.
Aztán ez volt most az egyetemen is, csak itt még egy levellel nehezebb volt az egész. Ugyanezt eljátszottam, és mést duplán nem mertem szólni senkihez. Szerintem rám van írva amúgy, és azért van az hogy mégis elég sokan kezdeményeztek felém. Bár nem tudhatom, milyen az emberek első benyomása rólam, de ez egy másik érdekes téma (bár egyszer már visszahallottam, hogy beképzeltnek tűntem).
Szóval emlékszem, sokan nem voltak szimpatikusak, akiket aztán megszerettem. Az a fura, hogy az emberek személyiségét egész jól "belövöm", csak azzal nem számolok, hogy ennek ellenére kedvelhetem őket. Túlságosan általánosítom az embereket, az a baj. Pedig mindenki más és más. Ezzel számolok igazából csak...mégis, ez fura. Meg aztán az emberek változnak. Meg attól, hogy valakinek más a személyisége, érdeklődése mint nekem, még lehet egy csomó jó tulajdonsága és még lehetünk jóban. Ezt most tuatosítottam, mert most még tart az az ismerkedős szakasz.
Aztán meg az a másik eset, ha adott egy ugyanolyan nem nyitó ember, mint én, és lehethogy igazából teljesen jól ellennénk, csak egyikünk se nyit a másik felé. Hülyeség ez, utálom is ezt a tulajdonságomat.
Az emberek sokszor nem tudatosítják, mennyire fontos az első benyomás. Ezért is igyekszem jól kialakítani az emberekben, ami nem azt jelenti, hogy megjátszom magam, csak figyelek rá, hogy ne a legrosszabb arcomat mutassam. Merthogy néha elég nehéz velem, én tudom.
Szóval azt gondolom, jó emberismerő vagyok, de néha azért szala egy kis hiba a gépezetbe. Néha azt gondolom, túlságosan előítéletes vagyok, de amúgy nem hiszem hogy olyan nagy mértékben, mert mindig esélyt adok az embereknek, hogy megismerjem az igazi személyiségüket. Csak amíg ez nem jön el, muszáj azzal a bizonyos első benyomással "gazdálkodnom".
Fura dolog ez.

The future's in the air

Tudjátok, hogy egyik kedvenc időtöltésem az álmodozás. S mint sokan mások, én is gyakran gondolok a jövőre...és én is szövögetem a kis/nagy álmaimat. Az már másik kérdés, mennyire reálisak és mennyire bízom benne, hogy valóra is válnak egyszer, de...álmodozni szabad, nem?
De még csak nem is arról van szó, hogy nagyon extra dolgokat szeretnék. Nem akarok híres lenni, vagy feltaláni a spanyolviaszt, vagy mit tudom én, értitek. Csak egy normális életet akarok, mint mindenki más. Mondjuk nem azt mondom, hogy nincsenek igényeim, de semmi egetrengető.
Mert egyrészt mit ne mondjak, többre vágyom mint egy átlagos (mondhatom, hogy jókai??) és unalmas életre, amiben semmi sem történik. Másrészt meg nem akarok semmi nagyon extrát, csak...csak úgy a magam módján különlegeset, de nem lehetetlent.
Tudjátok mi inspirált? Az egyik tanár-házaspár a suliban. Nem viccelek. Annyira cukik voltak, meg minden, ahogy beszélgettek egymással, úgy átéltem az egészet, és elképzeltem magam 10-15 év múlva egy (szép és) okos férjjel aki a versekről és az irodalomról hadovál, miközben egy irtó cuki kisgyerek lóg rajtam (aki persze 100%-ban az apjára hasonlítana). Na, hát mondom, hogy nem akarok sokat. Csak aztán ilyenkor ráébredek, hogy mi is a helyzet, és jön az "ááálmodj királyláááány" - effektus.
Mert tudjátok, már lassan bele is nyugszom, hogy ha találok is egy olyan férfit, aki úgy 100%-ban megfelel (most ez nem verseny, de értitek), akkor ott tuti lesz valami galiba. Eddig így áll a dolog. Nehéz elképzelnem, hogy ez valahogy bejönne...de mindegy, ez most nem ez a téma. Pedig már azon gondolkodom, hogy túl nagyok az igényeim. De most komolyan? Ez egy ördögi kör. Ha lejjebb ad az ember, sosem fogja azt érezni, hogy igen, ez tökéletes. Hanem, hogy feláldozta magát és lejjebb adott. Hát élet az?? 
Arról már nem is beszélve, hogy a "hatalmas" igények alatt nem egy Johnny Depp utánzatot akarok (na jó, nem lenne rossz...viccelek!), hanem intelligenciára gondolok, humorérzékre, meg érzékenységre, romantikára, udvariasságra, kedvességre és lehetőleg bölcsész-beállítottságra (Oké, most verjetek meg, de ha belegondolok, hogy egy technikai beállítottságú emberrel már miről beszélnék? A tűzfalakról és a processzorokról?). Ja, és nem, nem kérek lehetetlent, mert létezik ilyen ember, csak...igen, itt jön képbe az a bizonyos galiba.
Visszatérve a gyerekre. Igen, egyre erősebbek az anyai ösztöneim, bár ha belegondolok hogy meg is kell szülni őket...de nem, most komolyan, akarok egy kis...na, ezt most inkább hagyjuk. Szóval egy (vagy több) kis aranyos cukorfalaltot, akik mind az apjukra fognak hasonlítani (csak ne rám, légyszi!). És persze extra szép és különleges nevük lesz, és szépek és okosak lesznek mint az apjuk. Valamiért kisfiút akarok jobban, de amúgy mindegy.
Jó, ezt már kezd átmenni nem reálisba, de tudjátok, hogy értem.
Szóval ez így nem sok, igaz? És akkor a "karriert" nem mondtam, de igazán, én csak tanítani akarok. Nem vágyom valami extra nagy dologra, csak jó tanár szeretnék lenni. Olyan, aki át is ad valamit, nem csak a gyerekek agyára megy. Szóval ha ez meglesz, akkor boldog leszek. Persze nem mondom, hogy nem álmodozom néha arról, hogy mondjuk...írni fogok. Vagy lesz egy vintage kávézóm. De értitek, nem török össze ha ezek nem valósulnak meg, csak néha jó álmodozni.
Szóval akkor, ha már vintage...természetesen a házam is úgy lesz berendezve (az extra könyvtárszobát már nem is mondom). Ami valami kisvárosban lesz, vagy egy nagyváros külső részén vagy mit tudom én hol, csak nem ott, ahol most lakom. Lesz egy (nekem) tökéletes férjem, aranyos-cuki gyerekeim, tanítani fogok és szabadidőnkben mindenféle intellektuális dolgot fogunk csinálni, például színházba járni, vagy olvasni, vagy írni, vagy bejárni a világot.
Ez tényleg olyan sok lenne?
Ugyehogy nem.

Brida

"Our soul divides into two, and those souls are in turn transformed into two and so, within a few generations, we are scattered over a large part of the earth.
That is why, as well as dividing into two, we also find ourselves. And the process of finding ourselves is called love. Because when a sould divides, it always divides into a male part and a female part.
In each life, we feel a mysterious boligation to find at least one of those soul mates. The greater love that seperated them feels pleased with the Love that brings them together again.
You could tell your soul mate by the light in their eyes, and since the time began, that has been how people have recognized their true love."

Igen, egyszer már idéztem ezt. Igen, Paulo Coelho. Mondjátok, hogy közhelyes. Nem érdekel. 
Ez pontosan az az érzés, mikor úgy érzed, megtaláltad azt a darabot amit a lelkedből kiszakítottak, a másik feledet, akivel valamikor egyazon lélek voltál, és ha összeillesztenék ezt a két darabot, akkor jönne létre az az egység, az a pótolhatatlan és hamisíthatatlan egész. Aki már szinte te vagy, aki félelmetesen ugyanazt érzi és ugyanazt gondolja, minden fejedben kitalált sablonnak megfelel és mindig azt teszi, amit vársz tőle, még a rosszat is jól teszi. Minden mondatával, tettével, cselekedetével, pillantásával csak rátesz egy lapáttal arra, amit eddig is tudtál vagy sejtettél. Ez az érzés mégsem tesz boldoggá. Csak valamiféle mazochista boldogságot okozhat.
Hiába látod azt a bizonyos csillogást a szemében. S hiába inkább nem néz rád, nehogy meglásd, vagy megérezd a szikrát. Pedig ez nem olyasmi, amit szemmel kéne nézni. Ezt a lelkeddel látod, és hiába is erőlködik, nem tudja eltakarni.