Feelings

"Van, ki gyorsan fut. Van, ki gyorsan olvas, ír. Én gyorsan érzek."

Ez a haiku valahogy túl sok mindent elmond rólam. Néha nagyon utálom, higgyétek el. Már csak azt is, hogy hangulatember vagyok, és az, hogy a nap egy részében csudajó kedvem van, még nem jelenti azt, hogy úgyis fekszem le. Na és ez marhára az agyamra tud menni. Mint például tegnap.
Tényleg jó napom volt, egész nap, és valahogy meg is feletkeztem a problámákról. Este meg csak úgy hírtelen "átkapcsolt" (jó, mondjuk hogy okkal, de épp ez az, hogy az az ok nem olyan, ami normális embernek elvenné a kedvét, értitek), és rossz volt. Értitek? Nem tudod, mi a bajod, csak rossz, és valami fájdalmat érzel, vagy nem is tudom. Érzed, hogy ki kell aludni, de akkor sem mész aludni, hanem fent maradsz és Tarja Turunen összes szomorú számát meghallgatod, és tudod, hogy úgyis elmúlik....ahh, ez nagyon nehéz. Nagyon nehéz ilyen személyiséggel élni, higgyétek el. Néha úgy megrugdosnám magam. Meg aztán néha azt kívánom, bárcsak ne éreznék, persze, ez hülyeség, de legalább hogy kicsit kevesebbet érezzek. Megvan ennek a jó és rossz oldala, mert persze nemcsak a jót érzi az ember nagyon, hanem a rosszat is. Nem mondom, hogy érzéketlennek lenni jó, de amikor csak így "átkapcsol", nagyon utálom ezt a fene természetemet.
Na nemcsak tegnap volt ilyen, máskor is. Viszont már azért nem olyan rossz, mint régen volt. Nem olan kibírhatatlan fájdalom, csak olyan, hogy "legyen már vége ennek a napnak, és múljon el". Persze el is múlik - reggel ha felkelek, minden rendben.
Ezen már nem hiszem,hogy bármit is tudok változtatni, csak annyi, hogy ne vegyem komolyan a saját érzelmi kitöréseimet. Azt hiszem, a fentebb leírtak alapján már egész jó úton haladok.
Nem mintha bajom lenne az érzelmek kimutatásával, de másoknak eléggé zavaró tud lenni. Egyszerűen ilyen vagyok, nem tudok hosszútávon úgy érezni, hogy ne adjam a külvilág tudatára is. Meg én elhiszem, hogy néha fura vagyok. Én sem értem, miért kezdtem el könnyezni a termophülai csata felett...mert amúgy én állandóan bőgök. Ha könyv, ha film,még ha dráma, hagyján, de még a vígjátékok 3 perces szomorú részén is bőgök. Ha megható, azért, ha szomorú, azért, ha boldogok, azért. De nem is kell rá különösebb indok, csak bármi, ami szerintem megható vagy mit tudom én, úgy érzem, ezen sírni kell. Csodálkozom, hogy a könnycsatornám még nem adta fel a harcot, meg hogy honnan van bennem ennyi víz...de amúgy szeretek sírni, megkönnyebbülés. Jó, ez depressziósan hangzott, nem úgy értem. 

Még a végére. Ez vicces, de igaz.

Mit tanított meg az egyetem?

Kicsit későn írok, mert már egy ideje vége van. Na jó, azért annyira nem sok idő telt el, de egyszer mégiscsak le kell írni, mit tanított meg nekem az egyetem első három hónapja. S most, hogy sikeresen túlvagyok az első szemeszteren, már tudok valamiféle véleményt formálni.
Először is le kell szegezni, hogy teljesen más így élesben tapasztalni, mint "messziről". Persze ez nem meglepő, így furamód minden sokkal emberibb. Nincs akkora kontraszt a giminázium és az egyetem közt, csak persze a tanulás mennyiségét illetően, meg igazából elég sok dolog más, de azért annyira nem 'odveci' az egész, nem érzi az ember, hogy te jó ég, hol vagyok?
Először is azonban egy fontos dolog. Soha, ismétlem SOHA SENKI ne higgye el az alábbi mondatot: "Az egyetemen ám nem kell óráról órára tanulni, csak a vizsgákra. Nincs lecke, senkit sem érdekel, hogy készülsz-e az órára." - HAZUGSÁG! :D Nem tudom ki mondta ezt, de vagy hazudott, vagy sosem járt egyetemre, vagy valami olyan szakra, ami, már bocsánat, nem érhet sokat, mert ez nem így van!!! Pont. Nem csak én mondom, minden ismerősöm ezt mondja. Méghogy nincs lecke...latinból megesett, hogy 17 oldalnyi házit írtam, mondanom sem kell, hogy két napig tartott. Minden órán számonkérte, hogy kész-e a házi, még a táblához is kihívott. Persze, kérdezem én, miért csodálkozik ezen bárki is? Bevallom én is csodálkoztam, de hát hahó. Hogy máshogy lehetne nyelvet tanulni?! Na, igen. Logikus.  Aztán a "nincs számonkérés"....megesett fonetikán, hogy visszakérdezett az előző tananyagból valamire. S tudjátok mi volt? Nem, nem az, hogy áh, kedves hallgatók, semmi gond, ez már egyetem. NEM. Az vot, hogy: "Nem tudják? Jó, akkor következő órán írunk." Meg merem kockáztatni, ezt még gimiben is kevésszer játszották el. Persze utáltam az órát, meg a folytonos tanulást, de tudjátok mit? A végére már a sok röpdolgozat miatt úgy tudtam az anyagot, hogy vizsga előtt elég volt 1-2x elolvasni, és csókolom. Minden rosszban van valami jó. Amúgy  meg persze van 1-2 olyan tantárgy, ahol elég a vizsgára tanulni, de ez is csak délibáb. Ha vizsga előtt fogalmad sincs az adott tantárgyról, 99%, hogy kivágnak. Megéri bejárni az előadásokra, jegyzetelni, és legalább a jegyzeteket átfutni óra előtt, ilyesmi. Jó tanács. Aztán sok tantárgy van ami 100%-os, tehát még szemeszter végégig le kell zárni, mondanom sem kell, hogy ott meg folyton kérnek valamit, vagy tesztet írunk, így perszehogy tanulni kell. Na, csak ennyi, ezzel kapcsolatban.
Másodszorra, nem szabad megijedni és feladni még mielőtt elkezdődött volna. Az elején könnyű elijeszteni az embert, meg mindenki kétségbeesik, hogy mi lesz, fogom bírni? Persze, én is azt hittem az elején, hogy kizárt, hogy én ezt megcsináljam, ez nagyon sok, nagyon nehéz, blablabla. Viszont ha megvan az emberben az a kitartás és az, hogy igenis meg akarom csinálni, megcsinálom, az már félsiker. Sokan azért adják fel az elején, mert nem is akarják igazán. Ha megjönnek az első tesztek, első jegyek, látja az ember hogy nem olyan borzalmasan nehéz ez. Tanulni kell, és akkor meg lehet csinálni, jó eredményekkel is. Persze az sokat dob a dolgon, ha az ember szereti, amit tanul. Akkor minden sokkal jobb. Néha én is panaszkodom, hogy a francnak kell nekem tudni az őskori kultúrákat vagy a kimondhatatlan nyelvjárási hangokat...de mégis, minden egyes információ által valahogy okosabbnak érzem magam. Az meg jó érzés.
Harmadszorra, ha már eredmények....az ember átkapcsol "jó jegyet akarok" üzemmódból "át akarok menni" üzemmódba :D Komolyan, senkit sem érdekel, hogy te most A-t kapsz, C-t vagy E-t. Megvan az a tantárgy, az a lényeg. Persze, én nem mondom hogy nem jó érzés A-t kapni, nagyon jó érzés. De, hacsak nem akarsz doktorit csinálni, tökmindegy, teljesen. Én úgy álltam hozzá, hogy minden jegy jó, ami nem Fx. Aztán, de komolyan nem vártam a jó jegyeket, valahogy mégis jó jegyeket kaptam. Persze örültem, DE akkor is örültem volna, ha rosszabb jegyet kapok, de megcsinálom. Értitek. Nem értem mire fel az olyan, aki még a B-t is ki akarja javítani A-ra. Na jó, szíve joga, de soha nem vezérelne rá a lelkem erre a tettre, az biztos :D
Negyedszerre, ha már doktori. Már most megbizonyosodtam róla, hogy never ever. Na jó, sose mondd hogy soha, de 5% esélyt látok rá, hogy eszembe jusson. Komolyan nem. Ezelőtt pedig tetszett az ötlet, amíg meg nem láttam, mégis mit jelent ez. Teperést! MIndent 100%-ra tudni. Másokkal versenyezni. Na, kössz, de nem. Amúgy sem lennék jó tudós. Hagyjanak már engem azzal, hogy mi "releváns forrás" és mi nem. Ez nem nekem való. Ugyanúgy el fogom olvasni Nemere István könyveit, még ha "nem releváns", akkor is. Én szeretem a történelmet, imádom, de hagyjanak az ilyen hülyeségekkel. Tanítani fogom, nem "csinálni". Hadd olvassak már azt, amit akarok. Valahogy úgy tekintenek a populáris műfajra, mint az ördög találmányára. Pedig az egyszerű ember inkább azt fogja olvasni, mint a száraz tudományos könyveket.
Még azért hozzátenném, hogy nagyon könnyű szakbarbárrá válni az egyetemen :D Néha magamon is meglepődöm, amikor mások nyelvbotlásait elemezgetem, vagy szidásként használom a "szeprarista" és "kollaboráns" szavakat. Azt hiszem, ezt hívják szakmai ártalomnak.
És a végére...a szakom. Kicsit bevallom, azt vártam, hogy a magyart jobban fogom szeretni mint a törit. Most inkább fordítva áll a dolog. Persze, a magyart is szeretem, de a töri mégiscsak pici szívem csücske. ÉS, nem akadályoz a szlovák nyelv, persze, eleinte fura volt, néha még most is az. Most is ki kell gugliznom, mi az a kočovné kmene vagy hogy milyen i-vel írják a "dynastia" szót. De nem zavar. Az sem, ha rosszul fejezem ki magam. Tudjátok miért? Mert igen, tudják, hogy magyar vagyok, de nem úgy néznek rám, mint egy ufóra. Hanem úgy, hogy nekem előnyöm van, mert eggyel több nyelvet tudok. S elnézik nekem, ha néha rossz végződést használok vagy habozok, és tudom, hogy nem nevetnek ki. Vagy ha meg is teszik egyesek, nem érdekel, nem zavar. Kedvesek velem, és érdeklődnek még a magyar nyelv szabályai iránt is. Fene gondolt erre azelőtt! :D Igen, eleinte féltem, és makacsul kitartottam amellett, hogy amíg nem szól hozzám valaki, én sem fogok hozzá. Hát, elég sok ember megtette ezt (jó, nem sok, de azért ahhoz képest), és velük jóban lettem. Ennyi az egész. Aztán lassan kialakult a többiekkel is, más nem 1-2 mondat erejéig. De az elején amilyen kirekesztettnek éreztem magam, már mondhatom, hogy egészen beilleszkedtem közéjük. Nem probléma beszélgetni akárkivel. S tudjátok mit? Eleinte rossz volt,hogy magam vagyok a szakon - de már tudom, hogy ez a legjobb dolog ami történhetett velem. S hogy miért? Mert azzal barátkozom, akivel akarok. Senkivel sem muszáj egész nap együtt lennem, mert most belegondolok, hogyha lenne 1-2 csoporttársam, akiket nem kedvelek, és folyton velük kéne lennem, na kössz, nem. ĺgy meg mindkét csoportban megvannak azok, akikkel többnyire vagyok (bár a magyaron ez más, ott olyan családiasan vagyunk :D) és problem solved.
Száz szónak is egy a vége, minden apró hülyeség meg panaszkodás ellenére (semmi sem lehet töéletes!! mindig lesz olyan,a mit nem szívesen tanulok, de ez csekély része az egésznek) teljesen elégedett vagyok azzal, ahol most tartok, és biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb helyen vagyok, és igen, ez az, amit tanulni akarok, amit tudni akarok és amit tanítani akarok. Mi kell, ha nem ez? :))
Rosszabb pillanataimban ez eszembe jut, és sokkal könnyebb ezzel a tudattal magolni a latin nyelvtant és a magyar hangok releváns jegyeit is ;)
(U.I. Még egy dolgot megtanultam az egyetem alatt. Iszonyú mennyiségű nyomdafesték el bír fogyni. Meg papír. Szegény fák...)

Dreaming reality II.

Ez nagyon fura lesz, de most megint írni akarok. Bocsássátok mg nekem ezt a bolondságot. Néha túlteng bennem a "kreativitás". Nem gondolom, hogy bárkit is érdekel ez, ezért is csodálkozom, mikor az oldalmegjelenítéseknél pozitív szám jelenik meg, kíváncsi lennék, ki olvassa ezeket. Na mindegy.
Miről is akarok már megint írni. Annyit képzelgek az ideális kapcsolatról, hogy ha már valami, miért ne írjam le ide is. Aztán majd meglátjátok, mennyire borzalmasan idealista vagyok, és olyat akarok, ami nem is létezik. Pedig igazából létezik.
Az elején leszögezném, hogy normális embert nem tudnék elképzelni magam mellett, ahogy engem sem viselne el normális ember. Csakis olyan lehet a lelki társam, akire mások azt mondják, komplett őrült, bolond. Na persze nem a pszichiátriai esetekre gondolok, hanem az olyan emberekre, akik képesek elrugaszkodni a cudar valóságtól, és néha csak úgy egy másik világban létezni. Mint én. Egy realista, földhözragadt emberrel biztosan kinyírnánk egymást. Idő kérdése lenne csak.
Szóval, mondjuk elképzelem magam 20 év múlva. Tanár vagyok, a férjem is az, és szabadidőnkben irodalommal foglalkozunk. ĺrunk vagy fordítunk. A gyerekeink mind ilyen beállítottásgúak. Na, jó, lehet túl msok Nyáry Krisztiánt olvasok. De ez a szellemi társ- dolog nagyon tetszik nekem. A rózsaszín köd nem tart sokáig úgysem...de ha két embert összeköt valami erősebb lelki kapocs, akkor van értelme annak, hogy együtt legyenek. Kezdek felnőni, talán.
De visszatérve a rózsaszín ködhöz. Hogy én mennyire nyálas szentimentális romantikus ember vagyok, ezt mindenki tudja. Vagyis, aki ismer. Aki nem, az el sem tudja rólam képzelni ezt, de én rettentően ilyen vagyok. Még annál is jobban. Megfulladnék a rózsaszín nyáltengerben.
Ne képzeljétek, hogy a plüssmacik és szeretlek- feliratos párnák meg fényképes bögrék hadára gondolok. Ami giccs, az giccs, és a giccset utálom.
Én a nyálas dolgokért vagyok oda. Ami sokaknak egyrészt régimódi, másrészt "too much", harmadrészt szintén giccses, bár ezt én cáfolom. Na de mire is gondolok? Végül is, csak egy 19. századi, illetve középkori lovagot szeretnék, aki kézcsókkal köszön és minimum hölgyemnek szólít, és persze magáz (fene tudja, miért tetszik ez annyira, de meghalok tőle). Azt nem említem, hogy kinyitja előttem az ajtót, de a kabátot is felsegíti rám, vörös rózsával vár (vár! és nem várat magára), és legfőbb gondja, hogy a kedvemre tegyen. Verseket olvas (vagy ír) nekem, és én is neki (és nem idióta sablon szerelmes sms-eket). Drágának hív, mert az olyan szép. Elmondja, hogy mennyire szeret, de nem használja rongyosra ezt a szót, hanem megőrzi értékét. Figyelmes és gyengéd, érzelmes, de mégis férfias.Nem riad vissza a romantikus dolgoktól, ha órákig a szemébe akarok bámulni, mert olyan szép, kézenfogva sétálni és bámulni a csillagokat, együtt tervezni a jövőt.
Jó, most mondjátok, hogy egyrészt idióta vagyok, másrészt ilyen férfi nincs. Na, hát van! Másrészt, meg álmodozni csak szabad, nem? Ne gondoljátok, hogy reálisan ezt várom el minden hímneműtől. Nem, csak néha eljátszom a gondolattal, hogy van ilyen. Másrészt meg ezek nagy része nem egy nagy "was ist das". Senki sem halt még bele, ha mondjuk udvarias vagy ilyesmi. Csak ma már nincs rá igény, meg egyszerűen, ez a 21. század, ami valljuk be, nem nekem való. Mikor az a legnagyobb bók, amit egy férfi mond a nőnek, hogy "szexi vagy". Na, köszi szépen.
Olyan fura, hogy az egyik részem álmodozik, a másik részem meg igazán nem akar sokat, egy normális (nem mondom, hogy átlagos, mert az átlag elég fura), kissé Laurás, de azért még hétköznapinak mondható kapcsolatot akar. Csak hogy legyen valaki, aki feldobja a napomat a létezésével, reggel felhív, hogy elsőnek halljam a hangját, együtt mehessünk a suliba, és egymás mellé ülhessünk az előadásokon, együtt mehessünk a könyvtárba és együtt tanulhassunk, hogy mikor rossz a kedvem, csak megfogja a kezem, és minden jó lesz, csak megölel, és szebb lesz a világ. Hogy vele töltsem a lyukas órát, hogy sétálhassunk a Duna-parton, vagy beüljünk egy teára. Hogy a szünetekben együtt csináljunk mindenféle érdekeset. Hogy igen, büszke lehessek rá, de mégsem az legyen a legfontosabb, hogy mit mondanak mások. Hogy merjek szerelmes lenni, és érezzem, hogy szeretnek. És igenis vágyom arra a bizonyos rózsaszín ködre! Arra az intenzív szerelem-érzésre, mikor úgy látod a másikat, mintha tökéletes lenne, és bizonyos értelemben az is. Mikor majd megőrülsz a jelenlétében, és ugyanakkor ha ránézel, nyugalmat érzel, és azt, hogy megtaláltad a helyed a világban.
Talán szánalmas vagyok, és biztos semmit nem segít, hogy ezt ide kiírom, de könnyebb a lelkemnek, hát az írás csodája mégiscsak ez. Meg az álmodozás...
Komolyan, holnap újra elolvasom, és megnézem, mennyire sok marhaság jön belőlem hajnali negyed 2-kor, és biztosan csodálkozni fogok! :D

Dreaming reality

Éjfél elmúlt, és én ahelyett, hogy aludnék, most kezdek írni. Persze, ha jön az "ihlet", akkor jön, és itt van, és kész. Na de kérem, milyen ihlet ez, amikor csak a saját marhaságaimat írom le. Hát ahhoz is kell valami.
Miért nem alszom? Mert végre ki vagyok pihenve hiába feküdnék be az ágyikóba, úgyis csak kattogna az agyam. ĺgy hát tökmindegy, hol kattog, kattoghat itt is, és legalább mások is olvashatják az agymenésemet. Csodás!
Az az érzésem, hogy hetek óta túlálmodozom magam. Na, micsoda szószerkezetet alkottam. Nem tudom eldönteni, hogy a valóságot álmodom-e túl, vagy az álmot szövöm-e be túlságosan a valóságba. Vagyis túlságosan sokat agyalok, nem úgy általában, hanem egy bizonyos dologról. Tudjátok, mikor az ember komplett történeteket talál ki, és a,b,c,d,e,f,g,h verziót, na vajon mi fog történni, és mi lesz, és hogy lesz. Szinte már elhiszed, hogy ez valós lehet,úgy érzed az embereket, az érzéseket, még az illatokat, nevetéseket is.
Olyan szánalmas, ahelyett hogy élném az életem, nem tudok elszakadni ebből a félig álom, félig valós világomból. Nem is tudom megmondani, mennyi része álom, mennyi valóság. Magam sem tudom, és épp ez a baj, épp ezt szeretném tudni végre, és megöl a a bizonytalanság, ez a baj, nem az álmodozás. Mondják, hogy nem kell túlgondolni a dolgokat, csak élni, és hagyni hogy történjen, aminek történnie kell. De milyen nehéz ez! Mikor annyi eshetőség van, olyan nehéz nem átrágni az összeset, és kész forgatókönyveket szőni arról, mi lenne, ha...
Ahelyett, hogy megtörténne az a "ha". Lehet éppen azzal történik, hogy nem történik, itt is nehéz elválasztani azt a két pontot, amikor már inkább fel kell adni, és megölni minden reményt, nehéz, az ember legszánalmasabb része éppen  ez az örökké remélő, álmodozó része. Bennem ez kissé túlteng, az a gond. Két részem harcol egymás ellen, az ironikus realista énem, és az örök álmodozó, idealista romantikus énem. Általában ez utóbbi győz.
Most kéne befejeznem, mert ez már igencsak filozofikus lesz.
Ezt a fogfájás hozza ki belőlem. Lehet a fogammal együtt az agyamat is kifúrták ma. Nem csodálkoznék.

The final countdown

Már csak három napot kell túlélni. Már csak két nap, két vizsga. Egy őskor, egy szociológia. Mindkettőt utálom, de sebaj (illetve, most a vizsga előtt 3 nappal jöttem rá, hogy nem is olyan rossz ez a szociológia, csak a tanár borzalmas). Meglesz mindkettős, stay positive! Még akkor is, ha most is blogolok ahelyett, hogy maglnám a hominidák testfelépítését és temetkezési szokásait. Shame on me!
Lényeg a lényeg, ha minden tökéletesen megy (és úúúgy fog menni!!!) akkor egy egész teljes hónap szabadom lesz. 17-17. Szeretem a 17-es számot, mondtam már? Amúgy komolyan szeretem, és ez most ilyen viccesen jön ki. Február 17-én kezdődik csak a nyári szemeszter, és pénteken, január 17-én lesz az utolsó vizsgám. Fura véletlen. Na, de a lényeg, hogy így is lesz!!! És persze, hiába várom már egy hónapja a szünetet, hiába haldoklom már a tanulástól, ismerem magam: hirtelen nem fogok tudni mit kezdeni ennyi szabadidővel. 1 teljes hónap. 4 teljes hét. Olyan fura ez amúgy is, tél közepén "nyári szünet" :D Sosem volt ilyenem, de mindig erre vágytam, hogy ne kelljen télen kint a hidegben fagyoskodni, hajnalban kelni, sötétben járni haza. A vizsgaidőszak előnyei...
Ezért, mivel igazából csomó dolgot lehet csinálni, ide leírom magamnak, hogy ha majd úgy kelek fel, hogy unatkozom, nincs kedvem, akkor csak idenézek, és ötletet gyűjtök (tudom, hogy senkit sem érdekel, magamnak írom, így szemléletesebb):

• Ez rosszul fog hangzani, de meg kellene csinálnom valamit a Báthorys projektemből/munkámból, mivel most konkrétan sehol sem állok vele, és nyári végén le kellene adnom, akkor meg fenének lesz kedve vacakolni vele. ĺgy minimálisan elolvasni a könyveket, amiket kéne, ez nem olyan nagyon nehéz feladat, tekintve, hogy én választottam, vagyis érdekel. Suli, de hát egy kis szenvedés még belefér.
• Ha már suli...de ez a jó része, nem vagyok akkora stréber, na! Meg kell csinálni az órarendet a nyárira, éééés rendet tenni a cuccok közt, és bevásárolni mindent, ami kifogyott - vagyis mindent, mert most teszteltem éppen, hogy a kb. 10 db. toll, és az összes szövegkiemelő élettartama egy szemeszter, így kb. mindenből új kell. Meg nem fogok új füzeteket venni, hanem ilyen kis dossziét/mappát/mit tudom én mit, amibe rakosgatom majd a lapokat, amennyi kelleni fog. Nem tudom, hogy néz ez ki, de majd csak találok valamit. Ezeket mind meg kell csinálnom addig, mert ilyen szempontból rendmániás vagyok, utálom, ha nincsenek rendszerezve a dolgaim. 
• OLVASNI! Na, ez már végre a kellemes része. Még a jelenlegi könyvemet be kell fejezni, aztán a Fábián Jankát, és még az ĺgy szerettek ők kb. fele is várakozik rám. Aztán még biztosan van valami, amit elolvasnék, csak most nem jut eszembe.
• Kimenni sétálni és fényképezni. Most nem tudom, mennyire lesz ez érdekes, mert tavaly ilyenkor hó volt meg minden, most meg marhára nem, de hátha inspirálódom, azért egyszer megpróbálom legalább. Mondjuk ezt Pozsonyban is meg lehetne oldani...hmm, egészen jó dolgokat juttatok a saját eszembe.
• Egy nap komolyan megcsinálni, hogy egésznap pizsiben rohadni a tévé/laptop előtt és idióta filmeket nézni. Komolyan, eddig szégyelltem volna magam, de most, megérdemlem! :D 
• Nem lenne rossz végre rendesen megcsinálni ezt a blogot külsőleg, mert már unom is, meg nem egy nagy szám, de sajnos technikai analfabéta vagyok, na de lesz rá időm, hogy informálódjak ezügyben.
• Elmenni Pozsonyba - de hát ez természetes, nem is értem miért írom le. Na, meg vásárolni - ez csakugyan. Sőt, én még Bécsbe is elmennék, de hát nem tudom ezt össze lehet-e majd hozni. Egyelőre csak az én fejemben van meg a dolog.
• Színház!!! Jane Eyre. Nem hiszem el! Ott akarok lenni, ott is leszek :)
• Moziba is elmennék, de nem tudom, lesz-e valami, amit érdemes megnézni, majd informálódom.
• Ja, és a legfontosabb csak most jut eszembe...ünnepelni! Hogy túléltük az első vizsgaidőszakot....(és túléljük!!) Elmegyünk a szépséges Sissis kávézóba, és úgy. Vagy akárhova...
• Igen, barátokkal lenni. Ez fontos. Mostanában nincs sok időnk.
• Több nem jut eszembe, így: felkészülni lelkileg a sulira, DE azért kikapcsolni, és nem azon agyalni, hogy mi lesz, csak élvezni a freedome-ot.

Na, és már alig lehet lelőni engem, csak írok, és írok....szóval, mindenki drukkol nekem, hogy holnap, holnapután meglegyen, és akkor ezek nem csak illúziók lesznek :D Most pedig, tűnés tanulni...

Vintage

Szerelmes lettem ezekbe a ruhákba. Ilyenkor úgy sajnálom, hogy nem abban a korban élek, amikor ezeket hordták...na de ez még nem akadályozhat abban, hogy ténylegesen hordjam őket. Ezt nekem találták ki. Ha a fene fenét eszik, akkor is beszerzem őket!

Képek forrása: Pinterest

4/2

Nem hiszem el, hogy vége a hétnek. Hétfőn még úgy tűnt, végtelen lesz ez az 5 nap...
Nem mondom hogy jó volt, mert nem volt, de mégis. Most azért jó, és nem csak azért, mert már vége van. Persze azért is. De főleg azért, mert mindkét vizsga meglett! Juhééé!
Szerdán nagyon fura volt, majdnem hánytam, és nem szívecskéket (azt már szívesen tenném). Nem tudtam, milyen egy igazi vizsga. Hát, nem egészen olyan, amilyenre számítottam, de ez most nem azt jelenti hogy kifejezetten jó, vagy kifejezetten rossz. Csak már egy kicsit. És...sokkal könnyebb átmenni, mint gondoltam előtte. Mármint ezelőtt, főleg az elején mikor elárasztottak azzal a sok információval, komolyan kétségbeestem, hogy lehet ezt bírni? Vajon fog ez menni nekem? S tudjátok mi volt a kulcsa a dolognak? Akartam, hogy menjen - illetve még most is akarom. Sokan ezen akadnak el..nem is akarják igazán, és aztán másra fogják a bajt. Meg aztán igen, tanulni kell, de nem úgy kell elképzelni azt, hogy az embernek nincs mellette élete. Persze sok időt rá kell áldozni, ami másoknak lehet túl soknak tűnhet, de ez egyszerűen kell, mert másképp semmi se mászik az ember fejébe, Ugyanakkor azért annyira borzalmasan szörnyen hihetetlenül sokat nem tanultam, vagyis egy éjszakát se voltam fent, reggel is azért elment sok idő, így az utolsó napokban max. 10 óra volt, átlagosan 6-7 naponta. Persze, ez így leírva baromi sok :D De hát mégse 7/24, és hát azért folyamatosan nem lehet tanulni, meg velem elég gyakran megesik, hogy csak úgy elbambulok, és már mindenhol jár az eszem, csak az anyagon nem. ĺgy úgy érzem, tanultam, de nincs az az érzésem, hogy valami brutális mennyiségű időt vett volna el. Hát ez egyéni dolog. Mindenesetre mindkét vizsga előtt azt éreztem, hogy semmit sem tudok, és meg fogok bukni. Az egyiken még vizsga közben is ezt éreztem. B lett. Ez olyan tipikus érzés. 
A main meg már...valahogy túlágosan nyugodt voltam. Már elhittem talán, hogy sikerülni fog. Csak az a sok rémsztori, amit hall az ember, hogy így kidobnak meg úgy. Minden gonoszság nélkül, azok az emberek általában nem tanulnak (eleget). 95%-ban nem a tanár hibája, ha kidob. Na, most megszólalt belőlem a tanár...de ez komolyan így van.
Nos most már csak 2 írásbeli jövő héten. Az egyik őskor, amit utálok. A másik szociológia, amit még jobban, Szép napok lesznek. De már nem fogom magam annyira beleásni a dolgokba. A nehezén már túlvagyok. S ha minden jól menne, végeznék is - persze csak ha meglesznek a tesztek. Remélem igen, és akkor 1 teljes hónap szünet lenne. Te jó ég, nem is tudom mit csinálnék hirtelen annyi szabadidővel. Fura lesz, hogy ilyenkor. S remélem, aódik majd valami, amivel eltölthetem azt az időt...igen, konkrét dologra gondolok. Nagyon szeretném. Na és hát most optimista vagyok elvégre is, szóval úgy lesz! Miért is ne? 
Addig is igyekszem nem bekattanni és teljesen nyelvtannácivá válni. Csókoltatom az anticipációs-perszeverációs szavakon átívelő teljes távhasonulást. 

I feel like love is in the air

Visszaolvastam a régi bejegyzéseket, és lám-lám, október 11-én szerelmes akartam lenni. Most január 4. van, és egyre szerelmesebben érezem magam. Még ha nem is akarom leírni vagy kimondani (persze ezzel leírtam), de mi az már, hogy mások mondják nekem, hogy Laura, te szerelmes vagy? Hát ennyire vak lennék? Valahol érzem, hogy talán kicsit igazuk van, de ámítom magam, hogy á, nem, nem lehetek. Miközben én is úgy érzem, csak...értitek, most is itt veszekszem saját magammal!
Akkor visszasírtam a pillangókat a gyomromban, most meg átkozom őket, mert nem hagynak tanulni, meg más egyéb dolgot csinálni. Elég idegesítő, mikor az ember elbambul, és azon kapja magát hogy már 10 perce csak bámul a semmibe, és mosolyog. De tudjátok, azért jó érzés ez, mert ilyenkor az ember mindig vár valamit, valami jót, vagy csak hogy lássa vágyai tárgyát (ami esetemben nem fog egyhamar bekövetkezni), és ilyenkor már több ok van arra hogy felkeljünk, és mosolyogjunk a világba, és szép legyen a nap. Na de hogy egy kicsit magamat adjam és nyálas legyek, bemásolom a tegnap esti gondolataim egy részét, amit teljes egészében, bevallom, nem merek ide kitenni.

Róla tudom elképzelni, hogy ha elmesélném neki az összes nyálas, végtelenül szentimentális gondolatomat és érzésemet, nem nevetne ki, nem nézne rám értetlenül, hanem viszonozná. Vele merem elképzelni a legeslegromantikusabb, eddig képzelgésnek hatott fantáziáimat, mert vele reálisnak tűnnek. A kézen fogva sétálások, percekig egymás szemébe bámulások, éjszaka csillagok nézése, szerelmes versek olvasgatása, talán túlzásnak tűnő bókolgatások. Tudjátok. Én ilyen vagyok. Ezeket összevetve néha nekem is megfordul a fejemben, hogy meg kéne csípnem magam, mert ilyen ember nem létezik, én csak álmodom, egy rózsaszín, vattacukros mesét képzelek magamnak. Ő tényleg létezik, hús-vér ember.
Nem szeretnék felébredni a vattacukros álmomból, nem szeretnék csalódni benne. Bízom, hiszek benne. Tudom, érzem, hogy ez nem csak álom. Várok, hogy egyszer neki is elmondhassam ezeket. Hogy újra mosolyában sütkérezhessek, hogy újra rámvesse őzike szemeit és szédítő mosolyát. Ki akarom hozni a legmélyebb érzéseit, és akarom, hogy ő is kihozza az enyéimet. Meg akarom érinteni a szívét és a lelkét egy másik, földöntúli dimenzióban.

Onnellista uutta vuotta!

Megfogadtam, hogy idén nem fogadok meg semmit (micsoda oximoron). De komolyan, nincs értelme. Kétszer írtam eddig fogadalomlistát, vagy valami ilyesmit, de mindig ugyanaz az egy dolog maradt ki, és már torkig vagyok azzal az egy dologgal. Szóval most lázadok, és leszarom!
Mindig is utáltam a szilvesztert - állítólag ez fura, de komolyan utáltam. Kb. 15 éves koromug még el is voltam a rokonoknál, vagy az akkori legjobb barátnőmnél töltött szilveszterekkel (az utóbbit még élveztem is, persze), aztán gimiben jött az, hogy "mindenki bulizik, én meg otthon rohadok", és depiztem annak rendje és módja szerint. Borzasztó volt. Alig vártam, hogy eljöjjön az az átkozott éjfél, mehessek aludni és felejtsem el azt az estét. Most meg már úgy voltam vele, hogy hagyjanak már békén a szilveszterrel, otthon maradok, és azt fogom csinálni, mint máskor este. Aztán valahogy eszebe jutott, hogy mégis lehetne valamit csinálni (igazából mindig is szerettem volna ilyet, csak valahogy ha próbálkoztam is, nem jött össze), és végül hárman lettünk estére. Ki merem jelenteni, eddig ez volt a legjobb szilveszterem azzal, hogy most jól éreztem magam :D (nem kérek én sokat, komolyan) S mit csináltunk? Filmeket néztünk, egymás haját csináltuk, ettünk-ittunk és nevettünk. Én személy szerint azon, hogy a sas elvitte a kutyát a filmben. Nem, nem volt bennem egy csepp alkohol sem. Akkor is csak egy korty pezsgő, mikor kimentünk az utcára ordibálni, hogy buéééék! Hogy én mennyire utálom ezt a buékozást! Mintha nem lenne természetes, hogy mindenki mindenkinek boldog új évet kíván, hagyjuk már, minek mindig elmondani ugyanazt? úgyse gondolja senki se komolyan.
Szóval most nem határozom el, hogy ez az év más lesz, mert úgyis olyan lesz, ahogy alakítja a sors, meg persze én...ahh, de bölcs lettem. Nem is tudom, mit szeretnék elérni. Na jó, az azért nem lenne rossz, ha nem vágnának ki a suliból.  De - minden beképzeltség nélkül-, úgy érzem ezt azért véghez tudom vinni. A minden vizsgám meglegyen dologban már nem vagyok olyan biztos, de pozitív leszek, meglátjuk. 8-án lesz az első vizsgám. Szóbeli. Szlovákul. Full töténelem. Adatok, nevek, számok, évek, görög és latin kifejezések. Na nem baj, ha nem sikerül, három a magyar igazság.
Nem agyalok most ezen.
Az unalmas BUÉK helyett Onnellista uutta vuotta!