Saturday

Csak úgy fogtam a fényképezőgépet, és kattintottam egyet-kettőt. Nincs nagy értelme. De jól esett. Ilyen egy átlagos szombat...

És egy dal, ami ANNYIRA leírja a jelenlegi hangulatomat. Annyira, hogy nem is értem miről szól...

(Kedves +1-ezőm, ha feloldanád a kilétedet, örülnék :P)

Poem of the day

Emily Dickinson
If you were coming in the fall

If you were coming in the fall,
I'd brush the summer by
With half a smile and half a spurn,
As housewives do a fly. 

If I could see you in a year,
I'd wind the months in balls,
And put them each in separate drawers,
Until their time befalls. 

If only centuries delayed,
I'd count them on my hand,
Subtracting till my fingers dropped
Into Van Diemens land.

If certain, when this life was out,
That yours and mine should be,
I'd toss it yonder like a rind,
And taste eternity.

But now, all ignorant of the length
Of time's uncertain wing,
It goads me, like the goblin bee,
That will not state its sting.

Wicked game

Mikor azt hiszem már, hogy nem tudok magamnak megleptést okozni, akkor megtörténik. Valami kis zavar a szerkezetben. Ilyen nincs. Nem lehet, mert sosem volt. Akkor most miért van? Van egyáltalán? Olyan fura érzés kerített a hatalmába, és nem tudom eldönteni, hogy elmúlik-e vagy sem. Azt sem, hogy akarom-e hogy elmúljon, vagy azt, hogy megerősödjön. Azt sem, hogy melyik lenne a legjobb. Persze várni kell. Az idő majd megsúgja. De most egy pillanatra úgy éreztem...valami olyat, amit már régen nem. Csak pár pillanat volt az egész, amíg valami többet láttam...többet, mint aki... de hát ki tudja? Én nem tudom, mire számítsak. Zavaros ez az egész, mint általában minden. Főleg, mint minden a szívemben. Most is csak írok, csak visznek az ujjaim és nem is biztos, hogy van értelme a szavaimnak. Csak én értem talán, de az a legfontosabb. Hátha ezzel jobban megértem saját magamat és a zűrzavart a fejemben. Pedig már egészen rend volt ott bent. Mindig akkor írok ide, amikor zavar van. Na igen, logikus. De ezen kívül minden logikátlan. Körülötte forognak a gondolataim...mióta? Csak pár napja. Pedig semmi logika nincs benne. Én nem ilyen vagyok, de mégsem érzem idegennek a saját gondolataimat. Olyan természetes, és mégis...miért van az, hogy a benyomások ilyen gyorsan változnak? Hogy teljesen más mint amit pár hete gondoltam. Mint amit az elején gondoltam. S mint amit most gondolok. Közben meg...ki tudja. Én már megint nem.
Olyan más, mint ami eddig volt. Mindenben más. De lehet, hogy csak a fejemben. Nem, nem lehet, mert amit eddig tudok, az is más. Pedig nem szeretem a mást. Ez más. Ez nem olyan, amit előre tudtam volna. Csak...néha nem értem magam. Pedig már azt hittem, önmagamon könnyen kiigazodom. Mindig is gyorsan változtak a hangulataim, de most, hogy leírtam ezt, már nem egészen azt gondolom és érzem, amit az elején, amikor elkezdtem írni. Pár perce. Nem egy egészen más érzés, hasonló, de mégis. Mindig változik minden. Egyszer majd stabil lesz, de addig még sokszor össze fog zavarni a pici szívem. Érzem. Tudom. Nem is baj.
Valamit még el kell árulnom. Van valami, ami nagyon elgyengít. Az emberek közelsége. Mikor szinte belelátok a lelkébe és a húsába. Az nagyon zavar. Mikor bizonyos szinten behatol a magánszférámba. Zavar, de mégis. Ez zavart össze. Ezért kellett egy csomó dolgot leírnom, hogy rájöjjek. Most már tudom...volt benne valami szikra. Ami lehet nem tartós. De benne volt.
Na és a végére.

I love when a song perfectly describes my feelings.

To be loved

Nem gondoltam volna hogy valaha még le fogom ezt írni. Szerelmes akarok lenni. És amit még jobban akarok, hogy viszontszeressenek. Jaj, de nyálas vagyok...
De hiába, a magányt meg lehet szokni, de boldoggá sosem tesz. Hiába néha úgy tűnik, hogy mindegy, hiányzik egy-egy ölelés, vagy bármilyen érintés. Hiányzik az a gyomorgörcs, meg az étvágytalanság is. Az, hogy legyen egy ember akit tökéletesnek látok, minden körülmények közt. Akinek a tekintetében megvan az a varázs, amit keresek. Ha már az ember egyszer átéli, és közel van hozzá, szinte érzi, milyen lehet boldognak lenni, repked a rózsaszín felhők közt...aztán már nehéz elhinni, hogy ez nem fontos, nem kell. Tegnap, Pozsony esti fényeiben láttam egy párocskát andalogni a lehullott  falevelek között. Annyira boldognak tűntek. Kicsit fájt a szívem. Érzem, hogy saját magmban van a megoldás, de nem találom. Talán nehéz velem, de igazán, én még egy bokorba is bele tudnék szeretni, ha az kedves lenne velem.
Olyan szánalmas vágyaim vannak. A többi korombeli már talán a közös életet tervezi a párjával; én csak arra vágyom, hogy fogják meg a kezem. Ennyire rossz idealistának lenni? Be kéne érni azzal "ami van"? Kérdések, kérdések mindenhol.
Talán nem szerencsés ilyen állapotban írnom, de mindegy. 3 ember olvassa ezt az egészet. Talán már annyi sem. Mindegy is, hiszen kell nekem is egy lelki szemetesláda.
Szerelmes akarok lenni. Bárcsak lenne egy jelzés, egy pont a kiválasztott ember válla felett. Akkor nem követném el még egyszer azt a hibát, amit valószínűleg el fogok.

Gentleman?

 

The rules of a gentleman

Na igen, most jöttem rá...amúgy nem, de most realizáltam, mennyire, de mennyire fontos, hogy egy férfi úriember legyen. Hogy az udvariasság mennyire szexi. Hogy mennyire másképp nézünk rájuk, ha így viselkednek, hogy mennyi plusz van az ember viselkedésében. Még ha közhelynek is vagy ódivatúnak tűnik, még ha ma már senki sem akar úriember lenni. Remélem még nm haltak ki teljesen.