Név nélkül

Most van az az iskolaidőben jól ismert pillanat, mikor nem tudom mit kezdjek magammal. Köze van hozzá az iskolának, de azt hiszem, nem éppen úgy ahogy "kéne". Nem tagadom, hogy vártam már egy kicsit, mert agyamra ment a nyár. De már megszokhattam volna, hogy ebben a helyzetben sehogy sem jó. Maximum néhány röpke pillanatra, ami olyan nagyon hamar elszáll, hogy észre sem veszem. Az a legrosszabb, hogy néha úgy érzem, nincs kedvem végképp semmire sem, és folyamatosan attól félek, mi lesz, ha ez, ami most van elmúlik, és nem fog változni semmi? Mi lesz, ha minden így marad örökre, és én nem leszek képes változtatni, vagy mi, ha nem is tudnék? Ha nem rajtam áll ez az egész?
Kérdések, kétségek...és csak várok, és várok, de mire? Tudjátok, vannak ezek a depressziós idézetek, amiket én is előszeretettel olvasgatok ha rossz a kedvem (hogy még rosszabb legyen lehetőleg), az egyik így szól: "I feel like I'm waiting for something that isn't going to happen."

Pontosan így érzek. És ez a két érzés együtt szépen lassan kinyír belül. Mert várom, hogy változzon valami, és teszek is érte amennyit tudok! De nem történik, és ugyanaz van, mint azelőtt mindig. Azon gondolkodom, mi lesz ha végre jó lesz minden, ha végre boldog leszek, és közben gyötör a gondolat, hogy ilyen nem lesz soha. És ebbe nem tudok belenyugodni, de mégsem tudok már ennél többet tenni.

Azt hittem, a depressziós korszakomat már kinőttem, de most egyre jobban kezd visszatérni az az állapot, ami 15-16 évesen kísértett és gyötört, egyre többször megy el a kedvem csak úgy, csak a saját gondolataimtól, és szétmar belül az a rossz érzés, a fájdalom. Nem mondom, hogy ő tehet róla, nem állítom, hogy direkt csinálja, de tönkretesz a puszta létezésével. Vagy én teszem tönre saját magam az érzéseimmel? Lehetséges, hogy tudnám őket kontrollálni, csak nem tudom, hogyan. Ha tudnám, higgyétek el, megtennék bármit, csak legyen vége..de nincs, és nem tudok. Látja a szememben a gyengeséget. Látom a szemében a gyengeséget. Kaparja a torkom valami, ami szeretne kijönni végre és megszületni, de közben meg undorodom saját magamtól már csak a gondolatától is. Meg fogom tenni, mert ismerem magam, és már előre tudom, mi lesz a vége, mert ez már egyszer megtörtént, és így olyan érzésem van, mintha beakadt volna a lemez életem filmjében, és most ugyanaz fog körbe-körbe ismétlődni. 

Egy tőlem okosabb ember mondta egyszer valaha, hogy a boldogságra nem szabad várni, hanem közben kell boldognak lenni. Igaz. Csak én még sajnos nem értem el olyan lelkiállapotba, hogy ezt véghez tudjam vinni. Szeretnék fejlődni lelkileg, csak nem tudom, hogyan. Szeretném elérni, hogy végre ne érezzek! Csak nem tudom, hogyan. 

Éreztétek már, hogy nyomja a lelketeket a szerelem?