Ez egy olyan téma lesz, amiről már nagyon régen szerettem volna írni, de még mindig bennem volt/van valami visszatartó erő, talán szégyenérzet, nem tudom, de idő kellett ahhoz, hogy le tudjam írni a gondolataimat és élményeimet. Ez a téma pedig nem más, mint a fogyás.
Mielőtt belekezdenék: nem, nem fogom ontani a nagy "fitnesz"tanácsokat, ki mit csináljon és ne csináljon, mert ez nem erről szól. Másrészt pedig messze nem vagyok még olyan formában, hogy egyáltalán szövegelhessek az egészséges életmódról. Viszont valamit már elértem, amiért igenis büszke vagyok magamra, és lehet, hogy valakinek éppen az fog segíteni valamiben, amit most itt leírok.
Mindig tudtam, hogy kéne fogynom (méghozzá nem keveset), és mindig tudtam azt is, hogy ez az egy dolog akadályoz a legjobban az életemben. Az élet minden területén mindig igyekeztem kihozni magamból a maximumot, csak itt akadtam mindig el. Nem is arról van szó, hogy nem volt akaraterőm, hanem akaratom nem volt (nem, nem ugyanaz). Hiába akartam vékonyabb lenni, nem akartam fogyni - igen, ez nagyon hülyén hangzik, és nem is tudom rendesen megmagyarázni, de biztos vagyok benne, hogy lesznek, akik meg fogják érteni. Nem tudtam elképzelni magam "fogyózni", úgy éreztem, hogy csak megvonnám magamtól az étel nyújtotta élvezetet és még rosszabbul érezném magam, hogy ez csak felszínesség, hogy az emberek fogadjanak el úgy, ahogy vagyok, blablabla. Egyszerűen gátolt valami bent a fejemben: én magam, és az elhatározásom hiánya. És igazából nem is tudom magam sem, mi volt az, ami június 4-én este történt velem. Valami egyszercsak átkattant, csak úgy a semmiből (komolyan semmi indítékom nem volt), hogy én márpedig lefogyok, és meg fogok tenni ezért mindent. Életemben először komolyan is gondoltam (nem nagyon csináltam ilyeneket ezelőtt, vagy maximum pár napig tartott a nagy elhatározás, de ilyenre is csak egy esetre emlékszem). És akkor megértettem, miért szajkózzák az interneten a fogyással kapcsolatos fórumokon, hogy minden a fejben dől el, és ha le akarsz fogyni, le is fogsz. Igazuk van. Ezt nem lehet sehogy máshogy, csak így. Ha az ember nem érzi azt, hogy igen, ezt akarom a legeslegjobban elérni, és mindent megteszek érte, és motiválja magát, és nem adja fel, akkor sosem fog eljutni semeddig sem.
Nálam ez fokozatosan kezdődött. Június első két hetében még csak belekezdtem ebbe az egészbe, elkezdtem csak sima vizet inni, kiiktatni a fehér kenyeret, édességeket, és ami a legfontosabb: KEVESEBBET enni, és nem zabálni éjjel. Igen, ez volt az én nagy gondom, hogy néha csak unalmamban ettem, és majdnem minden este rájártam a hűtőre -merthogy éhesen nem lehet aludni (de, lehet)! Többet ettem, mint amennyivel jóllaktam volna, és rengeteg felesleges édességet és hasonló dolgokat ettem (nem is kaja helyett, hanem kaja után). Az iskolaévbeni gyakori mekizésekről nem is beszélve. Meg aztán bele sem gondoltam, hogy egyes ételek kis adagban is mennyi (felesleges) kalóriát tartalmaznak. Lassan megtanultam, mi az, amiből ehetek akár többet is (ez általában a húsban merül ki, ami nekem éppen megfelel, mert azt imádom is, és jól is lakom vele), és mi az, amiből vagy egyáltalán vagy nagyon keveset ajánlatos csak (ez pl. a tészta, amiben NAGYON SOK kalória van, és az ember sosem csak egy kanállal eszik). Hozzáteszem, az első két hétben nem is mértem magam, mert nem bírtam rávenni magam hogy ráálljak a mérlegre!!! Ja, meg nem is volt mérlegünk otthon. Ez volt a strucclogikám: ha nem tudom, hány kiló vagyok, akkor nem is vagyok annyi. Ha-ha-ha. ĺgy hát nagyon nagy lépés volt megvenni azt a mérleget (de legalább piros, és szépen mutat a szobámban), és még nagyobb lépés volt ráállni (és sokkot kapni, de ez már másik dolog).
Szóval nem tartok én semmiféle diétát, mert az BAROMSÁG. Most mi, ha az ember eléri a vágyott súlyt, és újra elkezd zabálni, tudjuk mi történik. ĺgy igyekeztem átformálni az étkezésemet olyanná, hogy ne éhezzek, tudjam hosszútávon is kényelmesen tartani, mégis fogyjak, ill. majd ha elérem a célom, akkor tartsam a súlyom. Ehhez igazából nem kell nagy ördöngősség, a lényeg a mértéken van, és azon, amit fentebb leírtam. Eszem én nyugodtan sütit is, csak mondjuk nem egészet, hanem a felét (igen, ez is számít, de még mennyire!), és nem naponta 10 darabot, hanem hetente, 2hetente egyet. És nem ebéd után, hanem uzsonnára mondjuk. Eszem naponta 3-4x, este ha megéhezem, csak egy almát vagy a kedvenc polisztirénkenyeremet (bár erről is igyekszem leszokni, mert a legjobb késő este egyáltalán nem enni (nem azt mondtam, hogy 6 után!!!)). Nem vonok meg magamtól semmit, mert annak megintcsak tudjuk mi lesz a vége. Csak azt nehéz megtanulni, hogy az ember 1 kanál fagyi, 1 szelet süti, 3 db. chips után azt mondja, nem kérek többet. Az rohadt nehéz!!! Olyankor a kisördög biztat, hogy egyél még, hisz olyan finom, a kisangyal meg megkérdezi, hogy mennyire szeretnél beleférni a 38-as gatyába? És szerencsére elértem arra szintre lelkileg, hogy fontosabb a 38-as gatya, mint az újabb kanál fagyi - és olyankor baromi büszke vagyok magamra :D
Azt be kell vallanom, hogy én egy nagyon, nagyon, nagyon lusta ember vagyok, és a mozgásra szörnyen nehezen veszem rá magam, és ez nálam ki is merül a szobabiciklizésben, ami nem sok ugyan (de kevés), de azért valamicskét csak használ. Szeretnék szeretni sportolni, de nem megy :D
S hogy hol is tartok most? A felénél nagyjából. Lement 15 kiló (soknak hangzik, de azért annyira nem borzasztóan látszik rajtam szerintem, meg amúgy is, nem ezzel vigasztalom magam, de szerintem aránytalanul több a súlyom ahhoz képest, ahogy kinézek, a fránya genetika), de még egyszer annyi kell ahhoz, hogy jól érezzem magam (és beleférjek abba a bizonyos 38-as nadrágba). De nem sietek, van időm.
Még a végére hozzáteszem, hogy minden ember másképp működik, és ami nekem beválik, lehethogy másnak nem fog. Én is azt olvasgattam mindenhol, hogy másnak hogy sikerült, de aztán rájöttem, hogy ez individuális, és magamnak kell kitapasztalni.
És a végére egy kis illusztráció - az első kép április végén készült, a második kép múlt héten. Mint mondtam, még nem vagyok megelégedve magammal teljesen, és ha magamra nézek, nem látom annyira a változást, mint ha ránézek a régebbi képeimre - olyankor azért örömmel tölt el, hogy végre megmozdultam ezirányban és legyőztem azokat a bizonyos akadályokat a fejecskémben. Most már csak remélem, hogy nem is olyan sokára tehetek fel egy második részt, mikor már az egész végén leszek, és hogy sikerülni fog. Szorítsatok! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése