Magam adom

Üdvözlöm, érintem, nem mutatom,
Nem emlékeztetem, nem kutatom,
Nem zavarom, zavarom, csak figyelem,
Belefeledkezem, vele utazom

Nem sürgetem, nem várom
Nem bántom és nem sajnálom
Nem sajnáltatom magam, magam adom,
Megadom, megadom, neki megadom magam

 

La vida

Kezdem azt hinni, hogy nincs életem. Ez még nem is lenne akkora baj, ha nem félnék attól, hogy nem is lesz.
Jó, ez erős kijelentés. Biztos vannak nálam rosszabb helyzetben levő emberek is, de tudjátok mire gondolok. Néha jómagam is megemlítem, hogy XY-nak hogy van ennyi ideje a sulival foglalkozni? Biztos nincs élete, egész nap a könyveket bújja. Igazából meg én ugyanilyen vagyok, és ugyanezt csinálom - azzal a kivétellel, hogy én kevésbé tudok a tanulásra koncentrálni és helyette mindenféle más dolgot csinálok. De ugyanúgy otthon ülök és úgyanúgy nem csinálok semmi mást. Ugyanúgy nincs életem.
Pedig nem is azzal lenne a gond, hogy nem szeretnék otthon "ülni". Sosem vágytam mondjuk szombat este diszkóba. Meg máshova se nagyon. Csak...valahogy úgy érzem, hogy másnak tényleg ezer más dolga van hétvégén, ezer más dimenzióban és szerepben létezik, és nem csak az iskola az egész élete. Nekem, az az igazság hogy az iskola az egyetlen rendszer az életemben, s ha az éppen nincs, hirtelen elveszettnek érzem magam. Ezért van az, hogy szünetben nem tudok mit kezdeni magammal. Ezért van az, hogy míg péntek este más korombeliek szociális életet élnek, én mit csinálok? Latin házit írok. Aztán nem merem bevallani, mert hülyének néznek. S miért? Hogy legalább egy héten egyszer átélhessem azt az örömöt, hogy valamit tudok, amit a többiek nem, vagy éppen megdicsérnek, vagy ilyesmi. Ez a szánalom legteteje, nem is kell mondanotok. Szomorú, de ez van. Szóval eljutunk oda, hogy magamnak sem merem bevallani, hogy nekem bizony semmi más dolgom nincs, csak otthon lenni és tanulni. Ami azért elég szomorú. 20 éves vagyok, és úgy élek mint egy 60 éves professzor. Alig várom, hogy eljussak arra a szintre, hogy a legizgalmasabb dolog az életemben a gótikus kurzíva legyen.
Persze nem akarok hálátlan lenni. Örülök, hogy jól megy a suli és hogy ezen a téren sosem kellett úgymond szenvednem vagy valami. Az életnek ez a területe bejött, igen. De mire megyek vele? úgy értem, milyen életem lesz így? Talán sikeres leszek a munkámban- ami szintén nagyon fontos!!!-, de nem leszek boldog. Mert ha így folytatódik a dolog, bizony nem leszek. Hiába a világ minden titulusa és szakmai sikere, a gótikus kurzíva nem öleli át az embert, ha épp rossz kedve van.
Ettől félek, hogy én is úgy végzem, mint azok a professzorok, akikről teljesen süt, hogy bár szakmailag nagyon sikeresek, az életük egy nagy nulla. Nem létezik. Olyanok, mint a zombik, akiket néha előhúznak a szekrényből hogy tanítsanak. Ezzel vigasztalódnak. De miért van ez így? Miért van az, hogy valakinél ez a két dolog ennyire kizárja egymást, megint másoknál meg teljesen jól megfér egymás mellett? Mi szerint osztogatják odafent az életet és az ilyen életnek nem nevezhető sanyarúságot?
Ja, igen, én is ezt csinálom. Azért vagyok ilyen maximalista az iskolai dolgokat illetően, mert tudom, ez az egy dolog ahol elérhetek bármit is, ami egy kis boldogságot okoz. Mikor a legnagyobb örömet az okozza, hogy le tudom írni helyesen azt, hogy országos Széchényi könyvtári. Hát milyen boldogság ez? Igen, pillanatnyilag jó érzés és mindig jólesik ha megdicsérnek. De ezzel csak azt akarom kompenzálni, hogy NINCS ÉLETEM. Hogy a magánéletem egy nagy nulla. Egy rakás semmi. De hát látjátok, legalább tisztán látom a saját szerencsétlenségem. Már fel is állítottam a diagnózisomat - pszichoanalizáltam magam. Ehhez legalább értek, de hát nem tudok rajta segíteni. Nem vagyok pszichológus.
Irigylem azt, aki ezzel meg tud békélni, sőt, még szabadon választja ezt az élettelenséget, mert igen, ilyet is ismerek. Bár nem értem. S nem akarok sokat ám, csak normális életet, de már nehezemre esik elképzelni is. Néha magam is meglepődöm, mennyire kétségbeesett elképzeléseim vannak, de nem tehetek róla, ez ilyen természetes vágy az emberek nagy részében - vágy a család, gyerek után (igen, 20 éves vagyok, és ilyenkor már előjönnek az anyai ösztönök...ami nem azt jelenti hogy most akarnék gyereket, de értitek). Valami mégis azt súgja, hogy úgy fogom végezni mint azok a beporosodott professzorok. Ha borzasztó szerencsém lesz, még 1-2 könyvet is írhatok majd, amit senki sem fog elolvasni.
Ez megint nagyon depis lett, de muszáj volt már leírnom. Félek, az az igazság.

If it's meant to be, it will be

Igen, ez az a klisé, amit mindenki posztolgat Facebookon és azt hiszi, hogy akkor bölcs filozófus lesz. Most én is posztoltam - mea culpa.
De tudjátok mit? Ezek a klisé közhelyek néha nagyon is igazak. Persze tudom, attól lesz valami közhely, hogy igaz. De értitek. Most valahogy nagyon átérzem ennek a mondatnak az igazságtartalmát. Nem hiába lett elcsépelt. Igaz.
Mert tudjátok, én mindig az az ember voltam, aki küzdött. Na és nem mondom, hogy ez rossz. De néha...néha nem kell. Mikor az ember túlságosan küzd olyan dolgokért (vagy emberekért..), amiért egyszerűen...nem kell. Nincs értelme. Mikor annyira görcsösen akarjuk, még ha nem is akarjuk görcsösen akarni (micsoda paradoxon), akkor az nagyrészt nem fog sikerülni. Csak azért se.
Néha egyszerűen nem is tehetünk semmit, és ezt el kell fogadni. Ilyenkor nem érvényes a ne add fel jelszó, meg a küzdeni kell a dolgokért. Néha egyszerűen csak el kell fogadni a helyzetet, és "let it be". Hiszem, hogy aminek meg kell történnie, az úgyis meg fog. Megtalálja az útját. Persze nem mondom, hogy legyünk passzívak, de ha az ember egyszer megpróbálja, nem sikerül, és úgy érzi, ő mindent megtett, akkor nem benne van a hiba. Másban, vagy csak a körülményekben, vagy csak nem kell agyalni, talán így a legjobb, talán rossz az időzítés, de teljesen mindegy.
Csak hogy konkrét példát hozzak fel. Nem hiába mondják, hogy busz és pasi után sosem kell futni. Én mindig azt hittem, ez hülyeség - jó, futni nyilván nem kell, de értitek. Nem. Nem gondoltam jól. Most jöttem rá végérvényesen, hogy ez a közhely is igaz. Ha valaki akar valamit, még mindig tudja hol talál. Az a hímnemű mindig megteszi azt a lépést, ha akarja. Ha nem, akkor meg minek erőltetni. Higgyétek el, így van ez. Tisztelet a kivételnek, amiben már nem hiszek. Igen, én mondom ezt. Sok pofon kellett az élettől, hogy ezt megtanuljam.
Szóval most ezt fogom tenni. Egyszer az életben nem fogok erőlködni, mert végre megértettem, hogy felesleges. Semmi értelme. Ha meg kell történnie, úgyis meg fog. Ha meg nem kell, úgyis felesleges. Ez az új mottóm. 

What is love?

Akartam írni a szerelemről. Aztán megtaláltam ezt. 2011-ben írtam, más álmokkal és más célokkal, de minden szavát újra le tudnám írni, mert a dolgok lényege nem változik. Ezek általános igazságok. Ezt az írást kivételesen szépnek tartom - igen, most magamat dicsérem :D 

"Szerelem. Olyan gyakran használjuk ezt a szót, de mégis...talán az egyik legnehezebb dolog megfogalmazni, mit is jelent számunkra. A legkönnyebb rávágni, hogy ezt az érzést nem tudjuk megmagyarázni, csak úgy van.... de semmi sincs „csak úgy”! Minden érzést szavakba lehet önteni, még ha úgy is tűnik, hogy leírva elveszítik a jelentőségüket. Nem veszítik el, csak néha úgy eluralkodnak rajtunk az érzelmek, olyan hatalmassá válnak, hogy lehetetlen azt a végtelen erőt mind megfogalmazni és kimondani.
Szerelem. Egy szó, mégis minden embernek valami mást jelent. Hihetetlen, de az emberek nem ugyanazt értik és érzik eme fogalom alatt. Néha csak azt hiszik, hogy szerelmesek valakibe, miközben csak  magába a szerelembe szerelmesek...
Szerelem. Első látásra. Sokan nem hisznek benne, sokan túl érzelgősnek tartják...csak az tudja mi ez, aki átélte már. Hiszek benne, hogy ha megpillantom életem párját, azt az embert, akivel le kell élnem az életem és akit Isten csak nekem teremtett, a másik felemet, azt érezni fogom az első perctől kezdve. Biztos vagyok benne, mert így történt. Azt a pillanatot valóban nehéz körülírni. Az egyik percben még csak úgy létezel. Az életeddel nem tudsz mit kezdeni, semmi sincs a helyén, nem látod a céljaidat. Várod az elkövetkezendő csodát, és érzed is, hogy hamarosan itt lesz, mégis túlságosan váratlanul ér, mikor valóban bekövetkezik. Azok az emberek, akik ezt nem ismerik, valami nagyon különleges, mások számára is látható, és rögtön nyilvánvaló dolgot képzelnek el – dobpergéssel és háttérzenével, mint a filmekben. Valójában azonban semmi sem változik...úgy látszatra. Az élet ugyanúgy megy tovább, a Nap ugyanúgy felkel minden nap, az emberek sem vesznek észre rajtunk semmi változást. A csoda mégis bekövetkezik, méghozzá dobpergéssel – csakhogy ezt a dobpergést csak mi halljuk. Mikor megpillantjuk Őt. És hirtelen minden leáll egy pilanatra. Még a szívünk is eggyel kevesebbet dobban. Nincs többé külvilág, csak a zakatoló dobpergés a szívünk legmélyén. És beismerjük, amit a csendes hangocska suttog ott belül – Ő az, akire szomjazik a lelkünk. Ő az, akivel boldogok lehetünk. Ő az a darab, ami belőlünk hiányzik.
Onnantól kezdve az életünk tökéletesen felborul, de nem bánjuk, mert tudjuk, hogy ennek így kell történnie. Ami előtte értékesnek számított, vele szemben nem tűnik semminek sem. Elhagyjuk régi szokásaidat, megváltoztatjuk a testünket és a lekünket, de nem bánjuk egy percig sem. Nem tudunk enni, nem bírunk aludni, néha még levegőt sem kapunk, a gyomrunk görcsbe rándul, és kiver a hideg és a meleg. Elég egy pillantás, egy mosoly, egy-egy szó. Ha tekintetünk végigsiklik azon a csodán, a szeretett személyen, szemünk nem azt látja, amit a többi szem...ugyan, mit látnak ők! Mi csak a tökéletességet látjuk. Hogy ebben az arcban, ebben a testben, ebben a lélekben megvan minden, amire vágyunk. Semmi hiba, semmi hiányosság. Soha meg sem fordul a fejünkben, hogy valamilyen hibáján változtatnia kéne, mert tudjuk, az már nem ő lenne. És mi feltétel nélkül, minden tökéletlenségével együtt látjuk csodálatosnak őt, és tudjuk, hogy valóban az – hiszen mindenki az, csak meg kell találni benne a csodát. Semmilyen más szempár nem tud úgy csillogni, semmilyen más száj nem vágyik úgy a csókra, semmilyen más bőr nem olyan selymes, és semmilyen más kéz érintésébe nem tudnuk úgy beleremegni. Mikor a legszebb álmunk, hogy a karjainkba zárjuk ezt az angyalt, és ne engedjük el soha többé. Hogy a fülünkbe suttogja ezeket a szavakat. Hogy megértse ezt az érzést. Hogy átérezze. Hogy együtt legyünk boldogok.
Ezt hívják igaz szerelemnek. Mert létezik. Ahogy csodák is léteznek."

...(nem) a ruha teszi az embert?

Régebben erre a kérdésre egyértelműen azt feleltem volna, hogy nem, a ruhának semmi köze az ember személyiségéhez, igazi énjéhez. Aztán elkezdtem figyelni elsősorban azt, mit veszek fel én. S most már rendszeresen figyelem, milyen ruha van másokon, bárkin a környezetemben vagy csak úgy azt utcán. Jó móka! :D S ez kicsit elgondolkodtatott már egy ideje. Mert milyen felszínes dolog már valakit "elítélni" a ruhája alapján (nem erről van szó). S mégis mennyit elárul ez egy emberről. Nagyon sok mindent. Még arról is, aki nem foglalkozik vele, mit vesz fel. Kész pszichológia! De komolyan.
Kivételesen kezdem a végén. Nemrég ugyanis rájöttem egy szuperképességemre. Nem, nem tudok időutazni, még láthatatlanná tevő köpenyem sincs. Csak azzal kezdtem szórakozni, hogy az egyetemista korú emberek ruhája alapján próbálom megállapítani, hova járnak, mit tanulnak. Nagyon vicces, mert sokszor bejött. Most ha itt elkezdem szétírni, tuti, hogy valaki megsértődik, de azért megpróbálom, mert tényleg nem annak szánom, ezek csak tények.
Előre szólok, hogy nem, nem gondolom hogy ez mindenkire igaz!!!! Általánosítok!!! :D

• Kezdem a saját házam tájékán. A "filozofickásokat" (na jó, bölcsészeket szépen magyarul) nagyon könnyen meg lehet ismeni, mert minél furábban van felöltözve, annál biztosabb, hogy hozzánk jár. A legfurábbak eddigi megállapításom szerint az ázsiai nyelveket tanulók, meg az ilyen "exotikus" szakos diákok. Minél furább a szakod, a ruhád is annál furább! A sima bölcsész-stylet meg ismerjük. Bye Alex szemüveg, sál a nyakban, ésatöbbi. Egyéb "hipszter" kiegészítőkkel/ruhadarabokkal megspékelve. Nem tagadom, én is szeretek így öltözködni, RÉSZBEN mert azért például a hipszterszemüveg még nekem is túlzás :D Nem ritkán lát az ember rózsaszín, türkizkék és egyéb "odveci" színű frizurájú embereket is.
  Csak mellékesen jegyzem meg, hogy egy hosszú hajú, borostás hímnemű egyednél is legalább 60%, hogy hozzánk jár. Nem mondom, hogy nem örülök...
• Még nálunk is furábbak a művészetis diákok, de azt meg már nem kezdem boncolgatni. Ugyanez, csak még sokkal több.
• Nem kell messzire menni, hogy ügyvédpalántákat lássunk. Itt kezdtem megérteni a Dr. Szöszi film alapját. Nem viccelek, elég nagy a szőke cicababák egy négyzetméterre eső száma. Meg az öltönyös, "már most én vagyok Mr. Elfoglalt és enyém a világ" fiúké is.
• A melegítő/tréninggatyában, sporttáskával a vállukon közlekedő emberekről bárki meg tudja mondani, hogy ez bizony FTVS. Bár sosem értettem miért kell így járni az utcán is, na mindegy.
• Elkezdtem írni a matfyzesekről és egyéb természettudományos emberkékről is, de aztán rájöttem hogy ez már offenzív, így meghagyom magamnak.
• Az informatikusokat onnan lehet megismerni, hogy általában sehova se illenek be. Nem vicc. A lehető legátlagosabban kinéző emberek. Semmi extra. Elmész mellette az utcán.
• Stb. Stb.

Na, most valaki akkor is biztosan megsértődött. De hát komolyan nem mondom, hogy ez törvény. Csak az átlag, és még az is csak szerintem. Csak olyan vicces ránézni valakire, és megállapítani, hogy mit is tanul. 80%-ra be szokott jönni.
Szóval ne mondja nekem senki, hogy nem fontos a ruha. Ezzel az ember valamelyest a személyiségét fejezi ki. Felszínes világ van, mindenki azt nézi, amit elsőre is lát, így ezzel reprezentáljuk magunkat a többieknek. Tudjuk, mit fognak gondolni rólunk ezáltal. Mi választjuk.
Ezzel nem azt mondom, hogy az életem legnagyobb gondja, hogy mit vegyek fel. Nem viszem túlzásba, nem is kell. De azért figyelek rá, és figyelek másokat is. Nagyon sok mindent elárul ez. Most itt nehéz ezt szétszedni, de akkor is. Viszont nem ez alapján ítélem el/meg az embereket. Értitek. Nem az alapján szeretek valakit vagy nem szeretek, hogy mi van rajta. Na ezt nagyon nem. Ezt elítélem. És nem, nem mondok ellent magamnak. Én értem, remélem más is érti...
A másik meg, hogy persze mindenki azt hord, amit akar. Na de azért mindennek van határa! Pl. nem biztos, hogy kíváncsi vagyok az illető alsóneműjére, amely átüt a már-már átlátszós "leginyn", amit nadrágként hord. Na ne! Értitek. Meg amikor valaki férfi létére "nőnek" öltözik (rózsaszín póló, fehér nadrág, flitteres cuccok, na neeeee), akkor ne várja már, hogy úgy fogok ránézni mint egy potenciális pasijelöltre. Attól még lehet jó ember, de értitek....
Meg még az, hogy szeretem nézni az emberek ruháját, és jó néha látni valakit, aki igazán ízlésesen/stílusosan/szépen öltözik. Akár férfi, akár nő. Egyszerűen tesz hozzá valami pluszt. Szívesebben legeltetem a szemem olyan hímneműn, aki mondjuk elegánsan néz ki, neadjisten fekete inget vesz fel (aaaaah!!), mint aki mondjuk melegítőben mászkál a városban. Lehethogy tényleg felszínes vagyok, mea culpa...
Meg aztán tudjátok, ha az ember nem születik Miss Universe-nek, azért sokat dob rajta minden "finomítás". Lehethogy a komplexusaim miatt akarom, hogy legalább a ruhám szép legyen? Who knows :D
Na jó, nem dumálok tovább. Vár a középkor!

Március tizenöt

...azaz az a nap az évben (mennyi az!), amelyik sosem unalmas...
Most nem a nemzeti ünnepre gondolok, de persze az is. Csak most valahogy nincs meg annyira az a hangulat, ami máskor volt, talán az iskolai megemlékezések miatt is, meg még ezer éve a híres versenyek meg minden. Kokárda, himnusz. De azért egy kis március idusa-érzés (jó helyen van a kötőjel?) van bennem, mint mindig :) Akármennyire is nem szeretem Petőfit (most meg leszek kövezve), azért van bennem annyi nemzeti érzés, hogy szívem dobbanjon mikor erről van szó - jaj, de prózai vagyok ma. Egy érdekes teszt szerint Eötvös Józsefre hasonlítok. Hát legyen, csak ne a Sanyi..
Na de visszatérve a naphoz. Tavaly jutott eszembe, mégpedig a híres elmaradt magyarérettségi. Az nagyon vicces volt, emlékezetes kis nap. Nem eső esett Kossuth Lajos kalapjára, hanem hó...
Most pedig az elnökválasztás. Sosem érdekelt igazán a politika, és szégyen, nem szégyen, nem is nagyon vagyok/voltam jártas benne. Most nemrégiben azonban már elkezdett érdekelni. Nem mondom, hogy olyan nagyon, de valahogy...azért mégis befolyásolja az életünket. Én, aki szeretem a történelmet, sőt, tanulom és tanítani szeretném, nem ismerem ki magam a politikában? Hisz a történelemn is politika! Ha a múlt politikája érdekel, akkor a jelenlegi is. ĺgy hát elmentem szavazni. Persze nincsenek illúzóim, nem gondolom hogy az én szavazatom menti meg az országot, de hát mégiscsak jó érzés volt bedobni azt a kis borítékot. Valamivel azért hozzájárultam. Ez a második szavazásom, de a legutóbbi az csak olyan majdhogynem muszájból volt. Ez már inkább a szabad akaratom.
Na és hogy telt ezen kívül a nemzeti ünnepem? Esősen. Most végre eső esik Kossuth bizonyos kalapjára. Na és persze...tanulással. Igen, most is azt kéne csinálnom. Tudjátok mi a legviccesebb az egészben? Hogy ezer évet kéne megtanulnom most a hétvégén. Nem is beszélve a királyok fura mellékneveiről. "Sven Rozčesnutá Brada" - really??? Mellette még Harald Modrozubý és Karol Prostoduchý is elemehet a fenébe, Koloman Učenýról meg Olaf Trygvassonról már nem is beszélve (és akkor az Abú Džafar al Mansúr - féle arab finomságokat már nem is említem). Én meg rohadjak meg, míg mindezt megtanulom,...history, I love you! :D

Lehethogy csak én nevetek ezen, de szerintem vicces :D

Maybe?

Wrecking Ball

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is Miley Cyrus-t fogom idézni, még ha nyomokban is. Ugyanis rátaláltam erre a cover verzióra, ami eléggé tetszik, és, fura, de a szövege..annyira jellemző. Szeretjük, ha egy dal tökéletesen leírja, ami most történik velünk...

"All I wanted was to break your walls
All you ever did was wreck me 
Yeah, you, you wreck me."

Lingua Latina

Tudom, hogy már az emberek agyára megyek ezzel, de mégsem mehetek el szó nélkül mellette. Hiszen már hónapok óta életem szerves részét képezni, így igencsak megér egy bejegyzést.
Kezdődött ez azzal, hogy felfedeztem még szeptember elején, órarend készítés közben, hogy a tantárgyak közt ott van a latin is. Persze nem csodálkoztam azért annyira, mert nyilván gondoltam, hogy történelem szakon lesz latin - bár én inkább úgy gondoltam, hogy valami kis kevés a tantárgyakon belül. Nem egy külön tantárgy. Na de hát örültem neki azért, mert egyrészt szeretek nyelveket tanulni, másrészt ez olyan intelektuális, holt nyelvet tanulni. Harmadrészt meg nagyon szép nyelv, hasonlít a spanyolra, az meg mindig is tetszett.
Visszatérve a holt nyelves dologra. Na igen. Mindenki ezzel jön. "Latinul tanulsz? De hát az holt nyelv!" A másik reakció, hogy "Mondj valamit latinul!!" Hát, a gyerekek korbácsolják a teheneket-szerű mondatokon kívül nem sokat tudok, az meg ugye elég illúzióromboló....Ekkor szívesen használom fel E.T. mondatát, miszerint "In villa mea multae incolae nigrae sunt."
Thank you, captain obvious! Naná, hogy az...de....wait a minute. A történelem arról szól, hogy olyan dolgokat tanulunk, amik már nincsenek. Elmúltak. Régen volt. Hát akkor miért csodálkozik bárki, hogy holt nyelvet tanulunk?? Ilyenkor szoktam hozzátenni, hogy "akkor minek történelmet tanulni, az úgyis mind elmúlt már", de nem merek ezzel viccelni, mert az emberek nem érzik az iróniát, és még bólogatnak is, hogy igaz.
Nos, a lelkesedésem kb. addig tartott, míg be nem léptem az első órára. Na jó, azért nem, mert be kell vallanom, a nyelv maga tetszett. Sőt, most is tetszik. Imádom, annyira dallamos, lágy, gyönyörű.
"Amabo te, et verba tua memoria tenebo."
Meg aztán komolyan szeretek nyelveket tanulni, és komolyan tetszik nekem ez a latinosdi. Merthogy olyan nem mindennapi, nem? Olyan...stílusos. Most képzeljétek már el, hogy ketten latinul beszélgetnek mondjuk az iskola folyosón vagy az utcán. Hát végem van! Egyszer szeretnék olyan szinten tudni, hogy ezt eljátszhassam.
Na de visszatérve a problémára. A kedves tanárnő, hát, mondjuk úgy, elsőre nem vált ki épp pozitív benyomást az emberből. Oké, úgy jöttem ki az első óráról, hogy te jó ég, ez egy hárpia. Na igen, hát valamilyen szinten az is. Az a fajta nő, aki elől Hitler is sírva menekülne. Elég csak egy csúnya pillantás tőle, és véged van. Na igen, elvárja, hogy tanuljunk. Ez még rendben lenne, csak - és bár ez nem az ő hibája, vagy nem csak az övé-, kicsit talán eltúlozták a tananyag mennyiségét és a tanulás tempóját. Meg a leckék mennyiségét - igen, lecke is van. Az óra általában úgy telik, hogy jó 45 percig házit ellenőrizünk, ami általában fordítás, és akkor mondatonként olvassuk fel. Aki elront valamit, addig kínozza, amíg vagy rá nem jön az illető (Aký je to, prosím vás, pád? Sústredte sa!!!! Pre veľký úspech si to ešte zopakujme...), vagy nem, és akkor úgy felhúzza magát, hogy aztán az óra nagy része maga lesz a pokol. Namármost ezért az ember igyekszik, hogy jó fordítással jelenjen meg az órán. Ami nem kis időbe telik, tekintve, hogy az utóbbi leckém is 15 oldalt foglalt el a füzetemben. Akkor meg már nehéz pontosnak lenni. ĺgy szeptembertől minden szombatom azzal telik, hogy délben leülök latin házit írni, és ha szerencsém van, estig végzek is vele. Na igen. először a latin, aztán bármi más, mert az ha nincs meg, végem van. Nem is beszélve arról, hogy lemaradok, és esélyem sem lesz behozni.
Persze megtehetném, hogy be se megyek. Az utóbb említett okból kifolyólag nem merek nem megjelenni. Mások viszont nagyon is mernek, így nem egyszer megesik, hogy alig fél csoport van az órán. Volt, hogy 5-en voltunk. Családias hangulat, aha, csak így percenként tízszer jutsz szóhoz. Kellemetlen. Ja, igen, 4 szemeszteres tantárgy. ĺgy még csak nem is mondhatom, hogy nemsokára végzek vele.
Szép nyelv a latin, csak nagyon nehéz a nyelvtana. Magolás, magolás, magolás. Mert mit tudsz csinálni a sokfene "deklináciával" meg "konjugáciával"? Bemagolni. Utálok magolni, és mindig elfelejtem, hiába tanulom meg ezerszer. A hic-haec-hoc-ot meg sem tanultam, és tudom, egyszer nagy baj lesz ebből. 
Aztán meg az eleve, amit tanulunk, kicsit vicces. Bemutatkozni ugyan nem tudok, de simán lefordítok bármit, ami háborúval, gyilkolással, korbácsolással, öldökléssel kapcsolatos. A történelem egy szadista tantárgy...olyan jól hangzik, hogy verberare, nem? Kis cuki.
Szóval így a "latinos nap" ilyen instant gyomorgörcs. Tavaly hétfőn volt, ami jó volt, hisz letudtam a hét elején. Arról nem is beszélve, hogy minden hétfő reggel meatuáztunk you-know-who-val, és ez annyira feldobta a napom, hogy még latinra is boldogan mentem. Most szerdán van, ami így azt jelenti, hogy állandóan ideges vagyok. Igazából tavaly azt is nehezen képzeltem el, hogy valahogy átjutok a másik szemeszterbe, szóval boldognak kéne lennem.
A latinnak megvan a hangulata. Már azon viccelődtünk, hogy rendesen hiányozni fog. Ja, és a végére már kezdem őt magát is megkedvelni. Hiába félünk tőle, azért a magunk módján szeretjük :D  Csakhogy még nem lesz az olyan hamar, hogy búcsút kelljen venni tőle. S ha ilyen tempóval haladunk, másodikban már minimum Ovidiust fogunk fordítani, vagy mi.

A szépségről

Igen, megint elmélkedni fogok.
Említettem valamit az előző bejegyzésben a szépséggel kapcsolatban. Ezt szeretném kicsit kifejteni.
El kell hogy mondjam, mindig volt egy kis...averzió bennem a szép emberekkel kapcsolatban. Igen, abból (is) kifolyólag, hogy én nem vagyok az (jó, mondjuk úgy hogy nem tartom magam annak, most már ez a kép kicsit kezd változni, de ez most más téma), így sosem gondoltam, hogy egy szép ember bármit is akarhatna tőlem. Lehetséges, hogy annyira bebeszéltem magamnak ezt, hogy aztán már nem vonzottak sohasem a szép emberek. Jó, ezzel ellentmondok saját magamnak, mert nyilván, akit szerettem, azt szépnek láttam. Nagyon is szépnek, vagy inkább vonzónak, nem is tudom, de mindig tudtam, hogy ők igazából...nem azok. Csak én látom őket szépnek, a szívemmel. Olyankor az ember nem nézi reálisan a dolgokat. Ez az egyik legszebb dolog a szerelemben, hogy megszépít.
Mindig azt mondogattam magamnak, hogy nem tetszhet nekem szép ember, hisz mit akarna már egy szép ember tőlem? Különben is, a szép emberek beképzeltek. Naná, hogy ez általánosítás, de lássuk be, azért sokszor így van ez (sokszor!!! nem mindig. ismerek nagyon is szerény szép embereket, de hát ismerjük a mondást a kivételről és a szabályról). S hogy őszinte legyek, nem is találkoztam olyan szép hímneművel, akiről azt mondhattam volna, hogy igen, a személyisége is tetszik. Akiknek szerettem a lelkét, azok általában nem ilyenek voltak.
S most jön a bökkenő.
Eleinte magamtól is megijedtem, hogy hát normális vagyok én? Túl szép, hogy "igaz legyen". Túl szép ahhoz, hogy egyáltalán ránézzek, és még mennyire túl szép ahhoz, hogy ő nézzen rám.
Most ezt nem fogom elemezgetni. Inkább a mai napot.
Tudjátok, még sosem éreztem ilyet. Tényleg, soha. Mikor beléptem a terembe, egyszerűen megcsapott a szépség. Valami olyan lelki élmény volt ez, amit leírni sem tudok. Tudom, idiótán hangzik, nem is először láttam, de sosem láttam még ennyire szépnek. Sosem éreztem ennyire a szépséget. Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem. Csak néztem, bár nem szabadott volna, de néztem, és nem tudtam, hova tegyem ezt a látványt. Szegény retinám szerintem sokkot kapott. Ennyi szépséget megemészteni nem is lehet. Mindig is tudtam, hogy az élet igazságtalan, és valakinek sokat ad, valakinek keveset, de ő még ehhez a mércéhez képest is igazságtalanul sokat kapott.
S most először figyeltem meg igazán az arcát. Az arccsontjától kezdve, a tiszta barna bőre, a szeme csokoládébarnasága, a hosszú szempillái, a szabályos orra, az ajkai, a szépségpöttyén keresztül a sűrű, sötét, selymes hajáig, minden. S főleg a szemei csillogása és a mosolya, ahogy kis gödröcskéket képeznek az arcán. Nem lehet leírni. Nem, nem túlzok, tényleg nem. Az ember csak azt érzi, hogy nem is akar mást, csak nézni, nézni őt, s már boldog lenne. Tudjátok mi történt? Könnyeket csalt a szemembe. Nem, nem voltam szomorú. A puszta látványa hatott meg, vagy nem is tudom. Megkönnyeztem. Érzékeny vagyok, mindenki tudja, de ez még szerintem is sok volt. De hát mit tehet az ember. Azóta sem tudom kiverni a fejemből ezt a látványt.
Ne gondoljátok, hogy felszínes vagyok. Bevallom, kicsit magam is megijedtem ettől. 
De ő belsőleg is szép. Legalábbis az én mércémhez képest.
"Annyira gyönyörű vagy (...). Úgy értem, ez a szó, hogy gyönyörű, ki sem fejezi igazán, legfeljebb egyfajta felszínes módon, ami csak a külsőről szól, és nem igazán hatol le a valódi, teljes mélységére annak, amit én a gyönyörű alatt értek."
...s aztán bevillant valami. Igen, amikor könnyezni kezdtem. Hogy ki tudja, ez, amit én látok, mennyire valós. Ki tudja, mit látnak mások? Lehet, hogy csak a szívem szórakozik velem. Lehethogy másvalakinek ő is csak egy a tömegből. S hogy csak azért látom ilyennek, mert beleszerettem.
Eddig sosem éreztem ilyen egyértelműen: szeretem őt. Az, hogy ennek mennyire nincs értelme, megérne egy misét. De erre más magyarázat nincs. Csak a szeretet szemüvegén keresztül látsz valakit ennyire szépnek. Ez csak egy illúzió. Ez nem reális. Senki nem látja, csak a szívünk.

Péntek 13. ?

P.S.2. : Ezután visszamentem a suliba, mikor is kiejentették, hogy az óra elmarad. Akkor már nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Rövid gondolkodás után, mivel már fogalmam sem volt, mit csinálhatnék újabb két órán keresztül, eljöttem haza. Ezúton is üdvözlöm S. professzor urat, remélem, valahogy nélkülem is levezényelte a történelem segédtudományairól szóló mondanivalóáradatát :*

The social network

Nem, nem a filmről fogok írni. Magáról A "social network"-ről. Vagy inkább a vele való "viszonyomról". Mennyi idézőjel.
S hogy mi motivált erre? A tegnapi "harmadik kör" ismerőstörlés. De ne haladjunk olyan gyorsan.
Még réges régen, 2009-ben regisztráltam a mindenki által ismert közösségi oldalra, abból a célból, hogy...igazából kíváncsiságból. Eleinte nem is jártam fel gyakran, nem is volt fent semmim. Aztán lassan kezdte átvenni az uralmat ez a bizonyos oldal, mindenki ott volt, mindenki mindent megosztott, és ami a legfontosabb, mindenki ott kommunikált. Mert egyszerűbb volt, mint ezerféle más helyen írni, itt mindenki fent volt (lassan már komolyan mindenki), könnyen el lehetett érni mindenkit. Arról nem is beszélve, micsoda közösségi élet folyt/folyik a különféle csoportokban, már iskolaügyben is hasznos kis dolog ha valaki megtudja, hogy elmarad az óra, meg kell kérdezni a házit, stb. stb. ĺgy kényelmes volt, hát eszembe se jutott, hogy ez rossz is lehet. Nem vagyok az a fajta ember, aki minden szart (elnézést) megosztana, de azért hetente 1-2 dolgot ki szoktam tenni, akár egy zenét, képet, mit tudom én. Nekem a legjobban az tetszett ebben (ez az oldala most is tetszik), hogy így ez az egész olyan, mint egy napló. Vissza tudom keresni, hogy mit tudom én 2011. áprilisában milyen zenét hallgattam, mi történt velem amit elfelejtettem már, stb. Szeretek az emlékeimben turkálni, na. Tavaly év végig 430 valahány ismerősöm lett. Igazából mindenkit visszajelöltem, akinek tudok a létezéséről, akár még ha soha az életben nem is beszéltünk.
Pár hónapja kezdett el ez változni bennem. Egyrészt a megosztások miatt kicsit úgy éreztem, hogy túl sok mindent tudnak meg rólam olyan emberek, akikhez semmi közöm. Viszont kitörölgetni sajnáltam, mert nekem ezek tényleg fontosak. Eszembe jutott, hogy ezt a régit törlöm (de megintcsak ugyanez a probléma), és csinálok egy újat, ahol tényleg csak azokat jelölöm be, akikkel beszélek is, és kész. Viszont igen, nincs kedvem az egész hercehurcára, az embereket keresgélni, magyarázkodni, a csoportokba belépegetni, stb. stb.
Mondhatjátok, hogy akkor töröljem a francba az egészet, de igen, bevallom kicst azért függő lettem :D Mint fentebb elmondtam, nagyon hasznos dolog tud ez lenni néha közösségi élet szempontjából is. Aki nincs fent, érezheti úgy hogy kimarad valamiből, és igen, ki is hagyják, mert az emberek nem fogják figyelni, hogy na te nem vagy fent, neked külön szólunk..na persze. Másrészt a kommunikáció a barátokkal, sokkal könnyebb itt beszélni mint pl. telefonon, meg ez ingyen is van, és hát tudjátok. Kifogások, kifogások, de teljesen törölni még nem akarom magam.
Na de hogy valamit kihagytam. A bizonyos ismerősöket. Első körben valahogy december környékén kezdtem törölgetni, akkor elment vagy 150 ember hirtelen, olyanok néha, akiket nem is ismerek, sosem beszéltünk, sosem fogjuk már látni egymást, egyszer találkoztunk tíz évvel ezelőtt, stb. Nem érdekel, ha megsértődtek, egyszerűen teljesen felesleges hogy ilyenek a "barátaim" közt legyenek. Megvolt nem sokkal később a második kör is, és lassan leredukáltam a számot 270-re , így jó 200 embert töröltem, és lám, mind olyan volt, akinek semi keresnivalója a magánszférámban.
Még így is túl sok embert hagytam bent, de azért jobban éreztem magam, hogy már nem látja annyi idegen, akárcsak azt a zenét amit kiteszek, igen, az is zavart!
A hamradik kört tegnap ejtettem meg. S hogy miért? Minap utaztam a buszon hazafelé. Felszáll XY, aki éppenséggel az osztálytársam volt 9 évig. Rám se néz, mintha nem ismerne, nemhogy még köszönjön, na de légyszives, még mit nem! Akkor ugrott be, hogy hoppá, ő, és a hozzá hasonló "kedves" régi ismerősök mind bent vannak még a "körben". Csak mert igen, ismerjük egymást, de 5 éve biztosan nem beszéltünk, és már soha nem is fogunk. Látom az illető jaj-de-kemény-csávó-vagyok képeit meg idézeteit, mindent tudok róla, miközben...nem is érdekel!! ĺgy tegnap még hozzácsatoltam pár ilyen embert, és újabb kb. 40-et töröltem. Mert most komolyan....hiába ismerem ezeket az embereket, ha egyszer arra sem képesek, hogy köszönjenek!
Volt még pár ember, akit amúgy talán nem is töröltem volna, de annyira idegesítettek a posztjaik, hogy már nem bírtam nézni:

• Az önsajnáltatós emberkék, akik csak azt várták, hogy ott nyugtassák a kis egójukat az interneten
• Vagy aki naponta tízezer képet megoszt magáról különféle szögből fényképezve, hogy mindenki csodálhassa a gyönyörűségét
• (....és mindegyikhez odaírja, hogy "jaj, de ronda vagyok", s ugyanazt várja, mint az első pontban említett emberke)
• Vagy a gyerekéről (szeretem a gyerekeket, de ami sok, az sok)
• Vagy Justin Bieberről (nem kommentálom)
• Vagy akik mindent, de szó szerint minden szart kiírnak, kezdve attól hogy hol vannak, kivel vannak, mennyire szuper a buli (miközben neten lóg), mit csinál éppen, blablabla

Most 227-en maradtak, ami még szintén SOK, így biztosan nem végleges szám. Lehet, ma még egyszer nekiállok. Mert értitek, ez valahogy nem reális, hogy 227 emberrel jóban vagyok - na persze. Ezért sem értem azt, akinek 1500 van, de mindegy, mindenkinek a saját dolga. Lassan így jobban fogom magam érezni, hogy tényleg csak azok az emberek kapjanak hozzáférést a magánügyeimhez (mert azok, akármilyen pitiánber mértékben is de azok!), akiknek van is ott keresnivalójuk. Nem is beszélve arról, hogy az én falam sem lesz tele idegenek semmitmondó szarságaival, mert ugyan kit érdekel már, hogy a Kovács Pisti, akit 5 éve nem láttam, éppen kocsmában van, vagy a Kis Juliska, aki ha meglát az utcán, inkább elnéz máshova, minthogy köszönjön, éppen az ötezredik pasiját koptatja. Na, nem.
Ismerek pár embert, akik tök jól elvannak enélkül az egész nélkül. Régen azt hittem képmutatók, de már kezdem megérteni őket. Én is csak azért vagyok ott, mert ráfüggtem, töredelmesen bevallom. De ha nagyon akar az ember (és figyelmbe veszi azokat a dolgokat amiket fentebb leírtam), biztos hogy lehet élni ezen bizonyos közösségi oldal nélkül is.