Szinte hihetetlen, hogy pár nap alatt mennyire összedőlhet az ember eddig egészen jól működő világa. Ha összehasonlítom a kettővel ezelőtti bejegyzést ezzel, amit most írok, ég és föld. Akkor elszánt voltam és motivált, és végre erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kitörjek ebből a helyzetből. Elvoltam magamnak. De miért is tartott volna sokáig?
Pedig higgyétek el, én aztán nem akartam. Most nem akarom kibeszélni magam, és másra hárítani a felelősséget, de ezt most tényleg nem akartam. Nem is voltam felkészülve rá, és olyan gyorsan történt, hogy még menekülni sem volt időm. Egyik percben még minden rendben volt, a másikban már kerülgetett a gyomorideg, a harmadikban meg már nem tudtam, mit kezdjek az életemmel.

Nem akarok túlozni, és mondanám, hogy nem akarok panaszkodni sem, de tudom, hogy azt csinálom, de mindegy is, mert úgyis csak az olvassa el, aki el akarja olvasni, és így nem terhelek senkit a gondjaimmal, akit nem érdekel. Szóval igen, mégiscsak panaszkodom, mert ennyire szarul már nagyon rég nem voltam. De lehethogy soha sem. Pedig sokszor éreztem már rosszul magam, de ez az érzés semmihez sem fogható. Most, ahogy itt ülök, még egész jó állapotban vagyok, de borzasztó nehéz munka volt egész este elterlni a gondolataimat, mert tudtam, hogy ha jobban belegondolok abba, ami történt, megint elsírom magam. Pedig igazából már az is csoda, hogy maradt még könnyem a tegnapi és tegnapelőtti nap után. A sírás mindig segít, de most nem éreztem azt, hogy kiadtam magamból a fájdalmat. Még mindig nyom, és majd szétfeszít belül, hiába sírok, hiába írok.

Olyan ez, mint egy szakítás. Vagy lehethogy még rosszabb, hiszen sosem volt az enyém, és mégis. Azt már megszoktam, hogy nem szeret. De azt nem, hogy mást igen. Lehethogy jobb lett volna, ha maradok édes tudatlanságban, és úgy élek tovább, mint amit az említett bejegyzésben leírtam. Hogy úgyis egy seggfej, aki nem érdemli meg, hogy foglalkozzak vele. Legalább egy kicsit tudnám utálni, de ez a legrosszabb, hogy nincs miért utáljam. Még ebben a drámai és kellemetlen helyzetben is képes volt úgy viselkedni, hogy ha lehet, még jobban szeressem és tiszteljem érte. Lehethogy szentimentális vagyok, de ezt érzem. Nem tudom bemagyarázni magamnak, hogy felesleges szenvednem miatta, mert úgy érzem, hogy ő egyszerűen...a megtestesült tökéletesség. Minden mozdulata, minden szava mintha én lennék, olvas a szívemben és érzi a fájdalmamat. Mégsem tud szeretni. De hát ki hibáztathatja ezért? 

Próbálnak vigasztalni, hogy lesz ez még jobb, és jön más. De jelen pillanatban már a "más" gondolatától is hányok. Nem tudom elképzelni sem, hogy bárki "más" hozzá akár csak hasonló is legyen, hogy lehetne még ezt tovább fokozni. Amennyire borzasztó igényes vagyok ebben, szinte már csodával határos, hogy őt megtaláltam. Nem tudok hinni benne, hogy van még egy ilyen férfi. Nem akarok arra gondolni, mi lesz ezután, mert félek mindentől. Egyszerűen nem akarok érezni. Rettegek a gondolattól, hogy még egyszer összetörik a szívem, mert úgy érzem, azt már nem élném túl (nem túlzok). Ugyanakkor elszomorít a magányos élet gondolata. Mintha ez lenne az átkom. Hiába sikerül az életben bármi, ha senki sem képes szeretni, örökké boldogtalan leszek. A sors büntetése hozzá az érzelgős természetem. Ha legalább ez ne lenne, és keményebb tudnék lenni! Ha kiszakíthatnám a szívemet a helyéből, és belehajíthatnám az áradatba...

Belefáradtam. Eddig azt hittem, szeretni még mindig jobb, ha viszonzatlanul is, mint nem érezni, de most már belefáradtam. Az egyoldalúságba, a reménytelenségbe, a szánakozó tekintetekbe, a csendbe.

Nem túlzok, ha leírom: nincs kedvem semmire. Nincs kedvem élni. Nem, nem azat akarom mondani, hogy meghalni van kedvem. De nincs motivációm arra, hogy éljek. Most csak létezem. Már nagyon régen ezt érzem, hol fent, hol lent. Néha sikerül bebeszélni magamnak, hogy az élet szép, és nem szabad feladni. Máskor azonban minden remény elveszik, és azt érzem, hogy az életem egy nagy kupac kaki. Csak folyamatosan várom, hogy majd jobb lesz. Hogy majd nem csak létezni fogok, de élni, boldogan. Most az éppen hogy csak létezem fázisban vagyok, és ennyire reménytelennek és motiválatlannak még sosem éreztem magam. Eddig az okozta a legnagyobb boldogságot, ha legalább egy levegőt szívtam Vele. Ha rámnézett, mosolygott, szólt hozzám. Számoltam a napokat, mikor találkozunk. Ha megjelent a neve a képernyőn egy üzenettel. Egyszerűen csak a létezése boldoggá tett, mert egy pici reményem még mindig volt annak ellenére, ami történt. Igen, ez is az én hibám, mert lehettem volna akkor erősebb, és lehethogy lehetetlen, de legalább megpróbálni egy kicsit kevésbé szeretni. Nem próbáltam, inkább hagytam, hogy tönkretegyen, még ha akaratán kívül is. Most már egyenesen félek attól, hogy lássam. Nem akarok találkozni vele, mert fájdalmas lesz erőltetni hogy rá se nézzek, hallani a nevetését és a hangját, egyszerűen csak érezni a molekuláit a levegőben azzal a tudattal, hogy közben belelát a szívem legmélyebb zugába. De amíg nem találkozom vele, sem érzem magam jobban. egyszerűen az az érzésem, hogy bármit teszek, sehogy sem lesz jó, és nincs kedvem arra sem, hogy reggel kikeljek az ágyból, mert minek? Ez a nap is csak ugyanolyan eseménytelen, szürke, unalmas, egyhangú és boldogtalan lesz, mint a többi.
Persze, mondják a bölcsességek, hogy a boldogságot magunkban kell keresni, és meg kell tanulni boldognak lenni saját magunkkal, és bla bla bla. Biztos nagyon boldogan lehet élni azzal az érzéssel, hogy egy ember sem képes viszonozni a szerelmemet. Megszokni meglehet, és bebeszélni magamnak hogy "örülök az élet apró dolgainak", de ez rohadtul nem így van. És ez nem kapcsolatfüggőség, hiszen olyanról nem is beszélhetek. Nekem már a szeretet tudata is elég lenne. Hogy egyszer átélhessem, hogy kimondom a varázsszót, és nem csak egy szánakozó tekintetet kapok viszonzásul. 

De már nem is ez a célom. Már semmi sem a célom. Nem tudom, mit akarok - csak túlélni, de így minek? 

 

Krájanie

Tak predsa odišiel, zostala sama v byte.
Tá druhá má boky, vie ponúknuť pohár smiechu,
nezodrala sa v modloslužbe
krásneho domova.
Odišiel, v kúpeľni neutrel penu z mydla
a zabudol zhasiť lampu.
Na oknách praská prievan, slepá samota
naráža do stien, tesno je súmraku.
Schytila srdce do oboch rúk,
položila ho stôl
a kuchynským nožom ho začala krájať
ako knedlík.
Skučalo, skučalo srdce,
pod nožom triasol sa jeho nárek
a z jeho neznámych hlbín padali fádne roky,
nádeje skrvavené, zadreté triesky,
padalo chrápanie nocí, kedysi podobné snom,
tisíce vydrhnutých dlážok,
tisícky hrncov a túžob a krokov,
to všetko zo srdca padalo,
zosýpalo sa zo stola
a trieštilo sa žene pod nohami.
A žena krájala, krájala srdce
mechanicky a dôkladne
a stále bolo čo krájať
a stále padalo haraburdie,
spomienky, vášne a sľuby,
rozbíjali sa, kričali.
Napokon predsa len zaškripel nôž
až na samom dne srdca,
zaškripel, vyletel z ruky.
A žene sa prvý raz podlomili kolená,
prvý raz vybúšil plač.
Tam na dne ležal malý čierny kameň,
nezraniteľný, zabudnutý kameň,
láska. 
/V.M./

Tatiana has died

"Don't ask why someone keeps hurting you. Ask yourself, why you keep letting them."

Vannak dolgok, amik csak úgy történnek az emberrel. Hiába akartam máskor, mikor nagyon fájt, ezt nem lehet kicsikarni - hogy egyszercsak az ember elkezdjen a bolond szíve helyett kicsit az eszére is hallgatni. Igen, én írom ezt. Nem, nem kezdtem el csak úgy, egyik napról a másikra "nem érezni". De tudjátok mit? Igenis elhiszem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy végre megtegyem, amit már régen kellene. Egyszerűen csak elfelejteni, hogy létezik. Megtalálni az életben a boldogságot nélküle. Mert mi értelme olyan embertől függni, aki nemhogy tökéletesen elvan nélkülünk, de mondjuk még arra sem képes, hogy egy eldöntendő kérdésre választ adjon? De még mondhatni meg is köszönhetném neki ezt a tettét, mert ez nyitotta végre fel a szemem, és életemben először nem szomorúságot éreztem miatta, hanem megbántottságot és haragot. És az az igazság, hogy ez már nem az első alkalom, de hiszen miért is ne tenné, abban a hitben van, hogy bármit megtehet velem, úgyis elnézek neki mindent. S tudjátok mi a leges legborzasztóbb? Hogy igaza van!!! ÉN hagytam. ÉN kínáltam fel neki a szívemet tálcán, és még kést is tettem hozzá, hogy legyen mivel szétdarabolnia. ÉN voltam hajlandó megtenni érte bármit, csak hogy boldog legyen. ÉN néztem rá folyamatosan olyan szemekkel, amikből kiolvashatta, hogy igen, ezzel azt csinálok, amit akarok. S most itt, akárki is olvassa, előtte, és főleg MAGAM előtt kijelentem, hogy ENNEK VÉGE. NEM leszek töbé a szerelem mártírja, nem vagyok én végtére is sem Petrarca, sem ifjú Werther. NEM fog belőlem teljesen hülyét csinálni, ha akarva, ha akaratlanul. Ha kell, belerohadok, akkor is bebeszélem magamnak, hogy márpedig nem létezik, csak egy kis porszem a levegőben, és egyszerűen megteszek bármit. Higgyétek el, nem a levegőbe beszélek, érzem magamban az erőt, és tudom, hogy ez CSAK RAJTAM múlik, mert ahogyan én hagytam, hogy kínozzon, úgy én döntök abban is, hogy mostantól ezt nem fogom hagyni. Ha bármit akar, még ha csak egy szót  vagy egy pillantást is tőlem, Ő rohangásszon utánam, ameddig csak bele nem fárad. Ha meg nem akar, nekem úgy is jó. Minek nekem egy olyan ember, aki ennyire semmibe vesz? De szó szerint semmibe? Hát hülye vagyok én?

Tudom, hogy nem lesz könnyű. Nem olyan egyszerű ez, főleg, ha jelen van. Igen, ma is majdnem hánytam a közelében, de büszke vagyok magamra, mert akkor is kibírtam, nem végződött úgy ez a nap, mint a többi hétfő, és mint tudjuk, a kezdetek a legnehezebbek. Elég makacs vagyok ahhoz, hogy ne adjam fel. Ha elgyengülnék, rúgjatok belém. Ha kell, zsákot húzok a fejemre, hogy ne kelljen belenézni a kiskutyaszemeibe, ha majd megpróbál hatni rám. 

Nem, mostantól nincs Tatiana. Aki képes azért elbőgni magát, mert egy levegőt szív vele. Aki képes szó szerint hányni tőle. Tatiana meghalt. És megszületett a Godmother, aki saját maga irányítja a hangulatait és nem hagyja magát befolyásolni a szeretete által. Nem akartam jégyheggyé válni, de nincs más választásom. Nem éri meg szeretni. Csak ledöngöl a földbe, hogy aztán minél nagyobbakat rúghasson beléd. 

 

"Benne van a korban"

Most még valami, ami összefügg az előző bejegyzésben leírtakkal. Gondolkodtam, jó ötlet-e ezt is kiírni ide, de rájöttem, hogy már annyira nem érdekel, ki olvassa és ki nem, meg hát nem is titok.

Már egy ideje megy ez persze (mióta kb. elballagtam alapiskolából mondhatni), de most, hogy "végre jól nézel ki", csak még jobban rákapcsoltak, és nem tudom, feltűnik-e bárkinek is, hogy engem ez BÁNT és FÁJ! Természetesen a "Hogyhogy nincs még barátod?" lemezről van szó. A kedvencem. Természetesen az az alapgondolata mindenkinek, hogy azért "fogyózom", hogy végre akadjon valami szerencsétlen, észben nem túl eleresztett egyén, aki még lehethogy képes valahogy elviselni és így talán rámfanyalodik. Természetesen csakis ez vezérelt, semmi más. Az már ilyen alap, hogy a személyiségemért senkinek sem kellenék, de most már talán, ha még húzok zacskót a fejemre, gyorsan beregisztrálok valami társkereső oldalra, lehethogy véletlenül szerencsém lesz, és nem leszek a család szégyene, mint vénlány, fúj! Nem sajnáltatni akarom magam, KOMOLYAN ezt gondolják, és ez kicsit sem sért ám meg engem, dehogy. 

Ha megkérdezik, van-e barátom, nem szólok semmit, joguk van megkérdezni, nem vagyok az a fajta ember aki nem beszélne a magánügyeiről - de ha egyszer nincsenek! Az a gond, hogy általában nem érik be egy kínos mosollyal kísért "nincs"-csel, hanem tovább eresztik a "de jaj, nem kell letagadni!" "na persze, biztos csak szégyenli magát" "azért csak alakul valami, nem?" "ááá, majd lesz" dumát. NE! Nem akarom hallani. Hagyd meg magadnak. És végül: köszi, hogy eszembe juttatod, nem éreztem még elég csődtömegnek magam, szükségem volt erre a löketre! Egyrészt aki a hitekedő "áá, biztos van, csak nem vallod be" dumával jön, komolyan nem tudom, mit gondol, és miért feltételezi hogy hazudom. Most mit gondol, egy 25 éves Johnny Depp hasonmást rejtegetek a szekrényben, és csak azért nem húzom elő, nehogy lecsapják a kezemről? Meg aztán, ha lenne, mi a fenéért tagadnám le?? Vagy igazán csak az a cél, hogy még szarabbul érezzem magam? Másrészt amit még jobban utálok, az a "ááá, majd lesz", lehetőleg sajnálkozó pillantásokkal kisérve. NEM KELL A SAJNÁLATOD!!!! Ez ugyanaz a hangsúly, mint amikor azt kérdezik, hogy szoktam-e vezetni, és megmondom, hogy nem - "á, majd fogsz". Ilyenkor gyilkolni tudnék. Komolyan. Fúúúúúú.

Most komolyan nem nyafognék, ha nem lenne ez NAPI SZINTEN. MINDIG akad valaki, aki képes ezzel gyötörni, kedves családom főleg igazán profi ebben. Mamám már kb. 15 éves koromtól olyan teintettel néz rám, hogy "istenem, ebből a lányból vénkisasszony lesz, gyorsan keressünk neki valami idiótát, és mentsük a menthetőt", 18 éves koromtól megy az "én a te korodban már..." lemez, és még ismerkedési tanácsokkal is ellát ("legalább barátkozzál a fiúkkal!" - hányok a barátkozástól!!!! csak az az ember mond ilyet, akit még nem ráztak le "maradjunk barátok" szöveggel). Egyszer úgyis el fogja érni, hogy elbőgöm magam, és akkor majd boldog lehet.

A címhez visszatérve, ami igazán szíven ütött, az pár hete történt, 60 körüli néni babakocsit nyomogatot az utcán, anyum odament, megnézte a kicsit, erre a néni ránéz, majd rám: "neked még nincs unokád?" "á, nem, dehogy" amire a válasz, tudjátok mi volt????? Egy kritikus nézés, és: "hát, pedig a te lányod is már benne van a korban". MIVAN??? 

Ez komolyan sok volt már nekem. 20 éves vagyok, nem 40!!! Mi az, hogy BENNE VAGYOK A KORBAN??? Ezt nem 35 feletti nőknek szokták mondani??? 

Na jó, itt gondoltam azt, hogy "I'm done". Ez már sok nekem. 

Na jó, mély levegő. Értem én, hogy aggódnak. Ki szeretne vénlányt a családba? Még aztán miattam kéne szégyenkezni. Biztos szörnyen öreg vagyok már 20 évesen, minimum 6 gyerekemnek kéne lenni meg ilyesmi, hisz a középkorban élünk, és úgyis lassan meghalok, nem? Elvisz a pestis, vagy ilyesmi. Na jó, kikapcsolom a morbid humoromat, szakmai ártalom. Akkor is. Most komolyan azt hiszik, hogy nekem így jó? De mégis mi a fészkes fenét csináljak? ĺrjam a fejemre, hogy "eladó"?? 

Én igazán nem tudom, mit várnak tőlem. NYILVÁN bennem van a hiba, valamiért nem kellek senkinek sem, de hát akkor cseréljenek ki, vagy én nem tudom. És akkor azt mondják: persze, mert nem jársz sehova, nem ismerkedsz! Miért, hol lehet "ismerkedni"?? Menjek el a diszkóba és igyam le magam? Persze, mindig is arra vágytam, hogy ott szerezzek párt. A másik meg: miért, más hol "ismerkedik"??? Sehol! Mégis sikerül nekik, nekem meg nem. Vannak szerencsétlen emberek, ezzel nem lehet mit csinálni. Meg úgy beszélnek, mintha egész nap otthon lennék, hahó, iskolába járok, ahol több ezer ember van, és ugyanolyan esélük van "ismerkedni" mint nekem, mégsem teszik. Meg ja, azt nyilván persze nem tudják, hogy én IGENIS nyitok valaki felé, ha úgy érzem, ahogy érzek. Azt se tudják, hogy ennek mindig ugyanaz a vége. Igen, lehet mondani hogy "túl sokat akarok" és "nem jók nekem az egyszerű "legények"" - mert nyilván mindegyik itt kaparássza a küszöbömet és én, mint beképzelt hercegkisasszony, sorban küldöm el őket a fenébe.

Igen, VANNAK bizonyos igényeim, de miért ne legyenek? Másnak lehet, csak én nem engedhetem meg magamnak? Miért "érjem be" valamivel, ami egyszerűen...egyszerűen NEM nekem való? Mert annyira kibírhatatlan vagyok, hogy nincs más választásom? Hát van. Inkább akkor nem kell senki.

Igen, otthon boldogabbak lennének, ha összejönnék valakivel, aki semmiben sem illik hozzám, csak hogy elmondhassák hogy végre sikerült a szerencsétlen lányunknak is. Én meg azt mondom, ha nem jön valaki, aki KOMOLYAN nekem való lesz (és lehetőleg ő is így fogja gondolni), inkább veszek egy macskát. Most minek szenvedni valakivel.

Nem, nem szeretném egyedül leélni az életemet, és igen, félek, hogy mégis így lesz, de akkor sem tudom, mi a francot csinálhatnék, szóval így. 

Changing

Végérvényesen is eljött az a pont, mikor az emberek észreveszik, hogy változom. 

Megjegyzik, illetve kérdezik, hogy "fogytál?" - most komolyan, ha egyszer látja, minek kérdezi? Na jó, nem leszek bunkó, nyilván jólesik nagyrészt, ha megjegyzik, DE igazából a legtöbbször nem tudok mit reagálni rá, és zavarba hoz. Megesik, hogy egyenesen idegesít, ill. rossz érzést okoz. Miközben TUDOM, hogy nem akar senki megsérteni/idegesíteni/stb., ellenkezőleg, csak jót akarnak, de sajnos néha az ellenkezőjét érik el. 

Egy olyan embernek, aki egész életében kövér volt (még ha jöttek is az enyhítések, hogy áááh, csak erősek a csontjaid, ilyen a genetikád, blablabla), és soha életében nem is próbált meg lefogyni, és egyszercsak megpróbálja csak úgy egy hirtelen ötlettől vezérelve, és azon kapja magát, hogy sikerül is neki, nehéz egyik pontból a másikba "átesni" lelkileg. Értitek, ez nekem sem mindegy és mindenféle agyi folyamat lemegy bennem közben, és egyszerűen néha nehéz elhinni, hogy tényleg változom. Hogy most az egyszer az életben tényleg sikerül(t). Még nem értem el a célom, de már közelítek hozzá, és minél közelebb vagyok, annál jobb érzés, de annál jobban figyelmeztetem is magam, hogy nem szabad feladni azután sem.

De visszatérve az emberek reakciójához, kezdjük is a kedves családommal, és a "hova fogysz már, tiszta vékony vagy, egyél rendesen!!" féle megjegyzéseikkel néha már kikészítenek idegileg. Az a baj, hogy KOMOLYAN gondolják, hogy egy anorexiás gebe vagyok, miközben tejóég, még mindig van rajtam vagy 10 kiló, ha látszik, ha nem! :D És ilyenkor hiába magyarázom nekik, hogy nem, NEM vagyok még vékony, mondjuk úgy hogy átlagos, de az átlagosnak is a felső határát súrolom. Nem hiszik el, mert ők csak ruhában látnak (nyilván, de értitek mire gondolok), és szerintem hanyatt esnének, ha meglátnák, még mindig milyen számot mutat a mérleg (ami természetesen nem elsőrendű, de azért mégiscsak). Nem, ők azt a -23 kilót látják csak rajtam, ami persze SOK, de nem ELÉG! Azt látják csak, hogy egyszer csak kisebb lettem, és nekik ez már "anorexiás gebe" kategória. Néha mennek az agyamra minden jóindulatukkal együtt. 

A családon kívüli emberek, barátok, ismerősök más kategória, mert ők nyilván nem fogják tömni a fejem azzal, hogy egyek inkább, csak mondjuk megjegyzik, hogy "fogytál". Ez természetesen jólesik, csak zavarba jövök, és nem tudok mit mondani rá, így komolyan nem sértődöm meg, ha szó nélkül hagyják. A legtöbbjük ebbe a kategóriába esik, amivel, ismétlem, nincs semmi gondom.

Na de aztán kaptam mindenféle "extra" megjegyzést is, és hiába tudom, hogy igazán jó szándékkal mondták, legszívesebben elbőgtem volna magam. Kedvencem az volt, mikor mentünk bevásárolni abba az üzletbe, ahol nyáron dolgoztam. A pénztárosnő, akinél fizettünk, lassan megismert, és hangosan felkiáltott: "Azta, te megszépültél!" - Hát köszi szépen. Ez tipikusan az a példa, mikor az ember jót mond, jó szándékkal, de nagyon rosszkor és nagyon rossz szövegkörnyezetben. Volt több hasonló eset, mikor megjegyezték, hogy jól nézek ki, meg hasonlók. Most nem azért, lehethogy nekem túl érzékeny a lelkem, vagy lehethogy egyenesen hisztis vagyok és olyan dolgokat veszek a szívemre, amiket nem kéne, de ha belegondolok, hát ENNYIRE borzasztóan néztem ki ezelőtt? ĺgy életem le 20 évet? S igen, ez igazából nem az ő hibájuk, hanem az enyém, lényegében saját magamat bántottam meg, vagy mi, de értitek...egyszerűen belegondolok, és elmegy a kedvem. Ugyanez van, mikor elkezdenek célozgatni, hogy "biztos valami fiú van a háttérben" (itt már komolyan majdnem elbőgtem magam egyszer), meg jönnek a célozgatások, hogy "most már igazán szerezhetnél egy barátot!" - most komolyan? Most komolyan gondolják, hogy szeretnék olyan embert magam mellett, akinek csak azért kellek, mert lefogytam? Most KOMOLYAN???? Ennyire felszínes a világ? Ennyire? S ennyire tartanak, hogy a belsőmmel semmi esélyem elnyerni bárki tetszését is? Nem mintha annyira reménykednék még benne, hogy igenis léteznek (nem annyira) felszínes emberek, de mikor így az ember szájába rágják ezt, elég elszomorító...

Igyekszem azért pozitívan nézni a dolgot, és nem törődni mások véleményével. Csak a cél lebeg a szemem előtt, és minden erőmmel azon vagyok, hogy végre elérjem és megtartsam.