2014. február 27., csütörtök
2014. február 26., szerda
End of all hope
Visszatérve az előző bejegyzéshez...meg kell cáfolnom egy részét. Eltűnt a semmi...helyébe lépett valami, ami éppenhogy csak jobb a semminél....de amúgy jónak nem nevezném.
Nem, most nem sajnáltatom magam. Ez már ilyen sztoikus belenyugvás, valami fájdalomszerűvel kísérve. Olyan, hogy az ember fel van készülve rá, de azért fáj, de ez nem az a fájdalom, amit ki tudnánk mutatni. Ez inkább az, ami így időnként előjön, még ha egész nap nevetsz is, és szívedből, jól érezed magad, esténként elkap a melankólia. Remélem, egyszer eljön az az idő is, mikor már ez is elhagy. Reménykedem, mert ha belegondolok, még tavaly is rosszabbul éreztem volna magam, 4-5 éve meg nem is mondom. Hiába,a fájdalom megedzi az embert. Ha már ismeri az érzést, legközelebb nem jön váratlanul, hanem mint egy jónak nem épp nevezhető, de ismerős.
Egyszer már leírtam ezt, de az marad a képzeletbeli asztalfiókban. Mégis késztetést érzek, hogy még egyszer írjak róla. Talán ez az út a grafománia felé, de egyszerűen muszáj. Mintha ezzel csökkenne a fájdalom, egyszerűen csak jó. Már évek óta ezt teszem, de most egyre jobban igénylem.
Még csak egy nap telt el, de már kicsit másképp érezek és gondolok. Csak kicsikét. Akkor sem éreztem konkrétan rosszat, csodálkoztam is rajta. Csak este. Ma sem volt olyan rossz...csak most, este. Utálom az estéket.
Valahogy fel voltam rá azért készülve...volt valami megérzésem, így meg sem lepődtem. Persze utálom ezt hallgatni. De már megígértem, már előtte, hogy ez volt az utolsó. A legeslegutolsó. Soha, soha, soha többet ilyen nem lesz. Saját magamat belezem ki, ha igen.
Az a baj, hogy annyira szerencsétlen vagyok ilyen téren, és annyira unalmas a szerelmi életem, hogy ez még a maga módján romantikus is volt. Nagyon szánalmas, tudom, de tényleg az volt. Furcsa, amikor az ember, akinek annyira vágysz a szeretetére, a lelkére, ott áll melletted, és beszél, beszél, magyaráz, érezd, hogy kicsit furán néz rád, kicsit nem ért, de a maga módján érteni akar, kedves akar lenni, és bántani sem akar, de mégis bánt, és ezt tudja is, és ez őt is bántja, de mégis, tudja, ki kell mondania..és mindketten szarul érezzük magunkat, ahelyett, hogy...de hát mindegy.
Az az élet furcsa iróniája, fintora, vagy rúgása, már nem is tudom...hogy az fáj talán a legjobban, ha arra gondolok, ahogy azt suttogja, szinte nem is nekem, hanem a víznek, a szélnek, hogy gyönyörűek a szemeim. Ki merem jelenteni, még ha hazudott is, nem érdekel, ez volt az egyik legszebb dolog, amit valaha is kaptam attól az embertől, akitől szerettem volna ilyesmit hallani.
Ha belegondolok, ahogy álltunk a Duna-parton, szavaink szinte elvesztek a folyó robajában...igenis szép volt. Olyan fájdalmasan szép. Tudjátok, mint a szerelmes drámákban. Egyszer majd ha regényt fogok írni, tuti beleszövöm ezt.
Most kicsit meghatottam saját magam...de már igyekszem nem sírni. Igyekszem arra koncentrálni, amit szeretek. ĺrni....sokat. Még az iskola is lefoglal. Igyekszem arra összpontosítani, hogy van célom, amit el szeretnék érni. Csak..
Csak tudjátok, és most komolyan nem azért hogy sajnáltassam magam, de azért fáj ez nekem. Nem csak ez az egész, hanem úgy általában. Akárki akármit mond, az ember sosem lehet boldog igazán, ha nem érzi azt, hogy szeretik...úgy igazán. De már kezdem azt hinni, hogy valakinek ez egyszerűen nem jár ki. Biztos, hogy vannak emberek, akiknek ez nem jár ki. Csak fájdalmas belegondolni, hogy talán én is ilyen vagyok. Hogy miért, arra nem tud senki sem válaszolni. Hogy miért megy valakinek olyan könnyen minden, s másoknak meg sehogy sem, akármit is tesznek. S lehet így boldog életet élni? Az ember beletemetkezhet a "munkába", akármibe, de nem lehet. Mindig ott lesz egy betöltetlen űr. Tudom, fiatal vagyok még, de ez már kimutatkozik az emberek sorsában, szerencséjében. Nem szeretném, hogy ez legyen, de sajnos tartok tőle. Ez most kiölte belőlem a remény minden szikráját. Egyrészt talán jobb így. Most a legtöbb, amit tehetek, hogy nem gondolok rá. Már tudom, hogy hiába erőltetek bármit is. S mivel igazából fogalmam sincs, mit tegyek, így nem teszek semmit. A jól ismert semmit.
Semmi többet a szerelemről. Semmi többet.
Nem, most nem sajnáltatom magam. Ez már ilyen sztoikus belenyugvás, valami fájdalomszerűvel kísérve. Olyan, hogy az ember fel van készülve rá, de azért fáj, de ez nem az a fájdalom, amit ki tudnánk mutatni. Ez inkább az, ami így időnként előjön, még ha egész nap nevetsz is, és szívedből, jól érezed magad, esténként elkap a melankólia. Remélem, egyszer eljön az az idő is, mikor már ez is elhagy. Reménykedem, mert ha belegondolok, még tavaly is rosszabbul éreztem volna magam, 4-5 éve meg nem is mondom. Hiába,a fájdalom megedzi az embert. Ha már ismeri az érzést, legközelebb nem jön váratlanul, hanem mint egy jónak nem épp nevezhető, de ismerős.
Egyszer már leírtam ezt, de az marad a képzeletbeli asztalfiókban. Mégis késztetést érzek, hogy még egyszer írjak róla. Talán ez az út a grafománia felé, de egyszerűen muszáj. Mintha ezzel csökkenne a fájdalom, egyszerűen csak jó. Már évek óta ezt teszem, de most egyre jobban igénylem.
Még csak egy nap telt el, de már kicsit másképp érezek és gondolok. Csak kicsikét. Akkor sem éreztem konkrétan rosszat, csodálkoztam is rajta. Csak este. Ma sem volt olyan rossz...csak most, este. Utálom az estéket.
Valahogy fel voltam rá azért készülve...volt valami megérzésem, így meg sem lepődtem. Persze utálom ezt hallgatni. De már megígértem, már előtte, hogy ez volt az utolsó. A legeslegutolsó. Soha, soha, soha többet ilyen nem lesz. Saját magamat belezem ki, ha igen.
Az a baj, hogy annyira szerencsétlen vagyok ilyen téren, és annyira unalmas a szerelmi életem, hogy ez még a maga módján romantikus is volt. Nagyon szánalmas, tudom, de tényleg az volt. Furcsa, amikor az ember, akinek annyira vágysz a szeretetére, a lelkére, ott áll melletted, és beszél, beszél, magyaráz, érezd, hogy kicsit furán néz rád, kicsit nem ért, de a maga módján érteni akar, kedves akar lenni, és bántani sem akar, de mégis bánt, és ezt tudja is, és ez őt is bántja, de mégis, tudja, ki kell mondania..és mindketten szarul érezzük magunkat, ahelyett, hogy...de hát mindegy.
Az az élet furcsa iróniája, fintora, vagy rúgása, már nem is tudom...hogy az fáj talán a legjobban, ha arra gondolok, ahogy azt suttogja, szinte nem is nekem, hanem a víznek, a szélnek, hogy gyönyörűek a szemeim. Ki merem jelenteni, még ha hazudott is, nem érdekel, ez volt az egyik legszebb dolog, amit valaha is kaptam attól az embertől, akitől szerettem volna ilyesmit hallani.
Ha belegondolok, ahogy álltunk a Duna-parton, szavaink szinte elvesztek a folyó robajában...igenis szép volt. Olyan fájdalmasan szép. Tudjátok, mint a szerelmes drámákban. Egyszer majd ha regényt fogok írni, tuti beleszövöm ezt.
Most kicsit meghatottam saját magam...de már igyekszem nem sírni. Igyekszem arra koncentrálni, amit szeretek. ĺrni....sokat. Még az iskola is lefoglal. Igyekszem arra összpontosítani, hogy van célom, amit el szeretnék érni. Csak..
Csak tudjátok, és most komolyan nem azért hogy sajnáltassam magam, de azért fáj ez nekem. Nem csak ez az egész, hanem úgy általában. Akárki akármit mond, az ember sosem lehet boldog igazán, ha nem érzi azt, hogy szeretik...úgy igazán. De már kezdem azt hinni, hogy valakinek ez egyszerűen nem jár ki. Biztos, hogy vannak emberek, akiknek ez nem jár ki. Csak fájdalmas belegondolni, hogy talán én is ilyen vagyok. Hogy miért, arra nem tud senki sem válaszolni. Hogy miért megy valakinek olyan könnyen minden, s másoknak meg sehogy sem, akármit is tesznek. S lehet így boldog életet élni? Az ember beletemetkezhet a "munkába", akármibe, de nem lehet. Mindig ott lesz egy betöltetlen űr. Tudom, fiatal vagyok még, de ez már kimutatkozik az emberek sorsában, szerencséjében. Nem szeretném, hogy ez legyen, de sajnos tartok tőle. Ez most kiölte belőlem a remény minden szikráját. Egyrészt talán jobb így. Most a legtöbb, amit tehetek, hogy nem gondolok rá. Már tudom, hogy hiába erőltetek bármit is. S mivel igazából fogalmam sincs, mit tegyek, így nem teszek semmit. A jól ismert semmit.
Semmi többet a szerelemről. Semmi többet.
2014. február 21., péntek
A semmiről... (WARNING! Nyafogás következik.)
...akit nem érdekel, ne is olvassa. Igazából ne kérdezzétek, miért írom ide ki, de ha már azért hoztam létre ezt a blogot, hogy tért adjak a (néha nem túl kellemes) gondolataimnak, akkor mindent ide fogok írni és kész. Nekem így jobb. Tudjátok, jobb érzés ha kiírom magamból, ez ilyen fura terápia a részemről. Nem szeretek panaszkodni, mégis sokat szoktam.
Eltelt az első hét. Ne tudjátok, mit gondoltam múlt héten. Mindig elkövetem azt a hibát, hogy várom, várom a csodát, hogy teljen már el az idő, és aztán mikor eljön, tudjátok mi történik? NA? ...
SEMMI!
A nagy, büdös semmi.
Erre vár az ember hetekig, hónapokig, hogy mit kapjon? S-E-M-M-I-T!
Ne tudjátok, hogy utálom a semmit. Mindennél rosszabb. Még annál is rosszabb, ha rossz van, mert akkor legalább tudod, hogy mi van. Ez a bizonytalanság a legrosszabb. Próbálod élvezni az életet, de közben nem tudod, mit tegyél, megtorpansz, és nem tudod merre indulj el, mit csinálj, mi a következő lépés. Most jöttem rá, hogy a semminek is vannak válfajai. A semmilyen válasznak. Van, aki a semmit szó szerint veszi, és nem tesz és nem mond semmit. Van, aki meg hiteget, hogy majd holnap, majd a jövő héten, és aztán mit csinál? Semmit.
És persze aki olyan idióta, hülye állat, mint én, az vár, várja a csodát, mert igen, egyszer majd csak mond valamit. De a tapasztalat azt mutatja (te jó ég, a matektanáromat idézem), hogy nem, nem fog. Kényelmesebb nem mondani semmit. Mert mindenki tudja, hogy a semmi mit jelent. Semmit. Mégis, reménykedsz benne. De miben is? Már a fene sem tudja.
Mégis vársz, és újabb határidőket tolsz ki, hogy mikor nem bízol már meg benne, miközben az eszed tudja, hogy ez már rég el van cseszve. Ha akarna, beszélne. Miből állna kinyitni a száját? De nem, tipikus férfilogika. Nem teszek semmit, és el van intézve. Nem az én felelősségem. Á, dehogy.
Eszükbe sem jut, hogy ez mennyire sértő és megalázó. Hogy SEMMIBE vesz. Szó szerint. Hogy te is ember vagy?? Ugyan, kit érdekel.
A csalódottságom már kezd dühbe fordulni. Jó lenne ordítani egyet, vagy addig ütni, amíg nem sikít kegyelemért, hogy beszélhessen (nem vagyok szadista), értitek, már elegem van ebből! Miért nem képesek beszélni??? Nem nehéz. Nem tudom elképzelni, hogy valaha ennyire lealacsonyítsak egy embert, hogy egyszerűen ignoráljam.
Jó, mondogatom, hogy még nem ástam el teljesen, na de most komolyan, nem vagyok én annyira hülye, mint amilyennek kinézek. Tudom én, mit jelent ez az időhúzás. A legjobb esetben is azt, hogy fogalma sincs róla, mit akar. A legrosszabb esetbe bele sem merek gondolni.
Talán jobban elhitetném magammal, hogy nem érdemes foglalkozni vele, ha nem lennének olyan gyönyörű csokoládébarna szemei és huncut mosolya. Még az az egy mondat, amit kaptam tőle, még az is tartja bennem a lelket. Egy mondat! Értitek. Szó szerint vissza tudom mondani. Még a hangfekvéséről is kiselőadást tartanék. Mert hisz hozzámszólt! Hiába látom, hogy valószínűleg nagyon nehéz vele, és idegek kellenek hozzá, nem is olyan tökéletes, mint amilyennek messziről tűnik, az a legrosszabb, hogy ez nem riaszt el. Nagyon nem.
Lőjetek le.
Néha az az érzésem, hogy nem is ismerem saját magam. Mások meg végképp nem. Néha még a hozzám legközelebb állókat is meg tudom lepni. Azt mondják, bátor vagyok. Szerintem csak idióta.
Néha azt gondolom, kemény vagyok, erős, néha meg teljesen az ellentéte. Mások is hol ilyennek, hol olyannak látnak. De nem vagyok az. Gyenge vagyok. Főleg ilyenkor. Sebezhető. Pedig már igyekszem védeni magam. Igyekszem nem gyorsan érezni. Csak nem mindig megy...
Mint például most sem. Még abban az állapotban vagyok, hogy most talán még most nem okozna bennem maradandó károkat. De ha továbbra is így húzza az időt, és továbbra is ezt fogja csinálni, előbb-utóbb baj lesz. És ki fogja megszívni? Na ki?
Én.
Eltelt az első hét. Ne tudjátok, mit gondoltam múlt héten. Mindig elkövetem azt a hibát, hogy várom, várom a csodát, hogy teljen már el az idő, és aztán mikor eljön, tudjátok mi történik? NA? ...
SEMMI!
A nagy, büdös semmi.
Erre vár az ember hetekig, hónapokig, hogy mit kapjon? S-E-M-M-I-T!
Ne tudjátok, hogy utálom a semmit. Mindennél rosszabb. Még annál is rosszabb, ha rossz van, mert akkor legalább tudod, hogy mi van. Ez a bizonytalanság a legrosszabb. Próbálod élvezni az életet, de közben nem tudod, mit tegyél, megtorpansz, és nem tudod merre indulj el, mit csinálj, mi a következő lépés. Most jöttem rá, hogy a semminek is vannak válfajai. A semmilyen válasznak. Van, aki a semmit szó szerint veszi, és nem tesz és nem mond semmit. Van, aki meg hiteget, hogy majd holnap, majd a jövő héten, és aztán mit csinál? Semmit.
És persze aki olyan idióta, hülye állat, mint én, az vár, várja a csodát, mert igen, egyszer majd csak mond valamit. De a tapasztalat azt mutatja (te jó ég, a matektanáromat idézem), hogy nem, nem fog. Kényelmesebb nem mondani semmit. Mert mindenki tudja, hogy a semmi mit jelent. Semmit. Mégis, reménykedsz benne. De miben is? Már a fene sem tudja.
Mégis vársz, és újabb határidőket tolsz ki, hogy mikor nem bízol már meg benne, miközben az eszed tudja, hogy ez már rég el van cseszve. Ha akarna, beszélne. Miből állna kinyitni a száját? De nem, tipikus férfilogika. Nem teszek semmit, és el van intézve. Nem az én felelősségem. Á, dehogy.
Eszükbe sem jut, hogy ez mennyire sértő és megalázó. Hogy SEMMIBE vesz. Szó szerint. Hogy te is ember vagy?? Ugyan, kit érdekel.
A csalódottságom már kezd dühbe fordulni. Jó lenne ordítani egyet, vagy addig ütni, amíg nem sikít kegyelemért, hogy beszélhessen (
Jó, mondogatom, hogy még nem ástam el teljesen, na de most komolyan, nem vagyok én annyira hülye, mint amilyennek kinézek. Tudom én, mit jelent ez az időhúzás. A legjobb esetben is azt, hogy fogalma sincs róla, mit akar. A legrosszabb esetbe bele sem merek gondolni.
Talán jobban elhitetném magammal, hogy nem érdemes foglalkozni vele, ha nem lennének olyan gyönyörű csokoládébarna szemei és huncut mosolya. Még az az egy mondat, amit kaptam tőle, még az is tartja bennem a lelket. Egy mondat! Értitek. Szó szerint vissza tudom mondani. Még a hangfekvéséről is kiselőadást tartanék. Mert hisz hozzámszólt! Hiába látom, hogy valószínűleg nagyon nehéz vele, és idegek kellenek hozzá, nem is olyan tökéletes, mint amilyennek messziről tűnik, az a legrosszabb, hogy ez nem riaszt el. Nagyon nem.
Lőjetek le.
Néha az az érzésem, hogy nem is ismerem saját magam. Mások meg végképp nem. Néha még a hozzám legközelebb állókat is meg tudom lepni. Azt mondják, bátor vagyok. Szerintem csak idióta.
Néha azt gondolom, kemény vagyok, erős, néha meg teljesen az ellentéte. Mások is hol ilyennek, hol olyannak látnak. De nem vagyok az. Gyenge vagyok. Főleg ilyenkor. Sebezhető. Pedig már igyekszem védeni magam. Igyekszem nem gyorsan érezni. Csak nem mindig megy...
Mint például most sem. Még abban az állapotban vagyok, hogy most talán még most nem okozna bennem maradandó károkat. De ha továbbra is így húzza az időt, és továbbra is ezt fogja csinálni, előbb-utóbb baj lesz. És ki fogja megszívni? Na ki?
Én.
2014. február 15., szombat
Stupid questions
Teljesen másról akartam ma írni, de most eszembe jutott valami. Valami vicces. Túlságosan depressziós dolgokat írok ide, így most megmutatom kicsit a vicces oldalamat is. Arról jutott eszembe, hogy elolvastam valamit, amit kb. 5 éve írtam, és rájöttem, hogy akkor sokkal viccesebb ember voltam, és hogy kezdek besavanyodni XD Nem, amúgy annyira nem rossz a helyzet, csak eszembe jutott egy dolog: az idióta kérdések. Biztos mindenkinek megvan a maga kis toplistája, mi az, amit szörnyen utál, ha mások kérdeznek tőle, és amire nincs is normális válasz, szóval vagy nem mond az ember semmit (akkor bunkó), vagy (esetemben) valami szarkasztikusat (akkor meg flegma). Erre csak egyet tudok mondani igazából...
Na de lássuk "miből élünk", az én kedvenc idióta kérdéseim....
- Alszol már? Fent vagy már?
( persze addig HMMM?-ög, amíg fel nem ébreszt...)
Igen, alszom... - Otthon is vagy?
Nem, időközben klónoztak, és ez a másik énem, míg az eredeti távol van... - Sötét szobában este 11-kor: Lefeküdtél aludni?
Nem, a sötétben épp a plafonon lógást gyakorlom.... - Kivel mész, barátnőkkel?
Nem, Johnny Deppel, csak még nem tud róla... - Hajnali 6-kor, telefonban: Ugye nem ébresztettelek fel?
Á, nem, dehogy... - Könyvvel a kezemben, TV előtt, stb. - Mit csinálsz?
Füvet nyírok, hát nem látod? - Borzasztó arckifejezés. - Hogy vagy?
Csodálatosan, mindjárt értem jön a rózsaszín repülő pónim, hogy elvigyen szivárványországba... - Te rocker/emo/goth/stb.stb. vagy? (csak zárójelben emelném ki az ínyencségeket, hozzácsaphatjuk a sátánistát és a legutóbbi ROKKERESt - igen, így)
Naná, mindegyik így sorban, váltogatom őket és így minden nap más kerül sorra. - Neked komolyan tetszik ez a zene?
Á, nem, nem tetszik, kezdő mazochista vagyok, azért hallgatom... - Komolyan egyetemre jársz már?
Nem, dehogy komolyan, csak vicceltem... - Mit tanulsz? (...) Tanítónéni leszel????
Erre nem tudok szarkasztikus választ, csak csúnya nézést, ha épp nincs kedvem magyarázni a különbséget. - És tényleg tanítani akarsz??
Nem, igazából kőműves akarok lenni, ez csak álca... - Mit fogsz csinálni, ha idegesíteni fognak a gyerekek?
Törit tanulok, ismerek elég sok válogatott kínzást, természetesen.... - A tanári fizetés alacsony, ezt nem tudod??
Nem, természetesen nem tudom, én egy másik univezumban fogok tanítani... - Sokat magolsz?
Naná, az a hobbim... - A magyart is szlovákul tanulod?
Nem, azt üzbégül... (no comment. just no comment) - És érdekel amit tanulsz?
Nem, undorodom tőle, csak a kezdő mazochizmusomat szeretném fejleszteni... - Na, mikor lesz már udvarlód?
Majd ha szerzel nekem egyet.... - Nem zavar, hogy én a te koroban már férjnél voltam?
De, nagyon zavar, annyira, hogy aludni sem tudok emiatt, ezért gyorsan szülök is 1-2 gyereket a biztonság kedvéért. - Jó kedv. - Ittál?
Naná, meg még szívtam is, és az a fehér bogyó sem fájdalomcsillapító...(ezt csak azért, mert valaki nem képes felfogni, hogy az ember minden tudatmódosító szer nélkül is jól érezheti magát) - Iskolából hazajövet: - Hol voltál? (ill. telefonon: - Hol vagy?)
Kocsmában, természetesen... - Hova mész? (...) Egyedül?Nem, viszem a kitalált barátomat is...
Na, több most nem jut eszembe, de ha igen, pótlom mindenképp :D (Várom az esetleges továbbiakat!)
2014. február 9., vasárnap
One week left
Igen, ennyire gyorsan eltelt három hét. Gyorsan? Ahogy vesszük...annyira nem is.
Komolyan nem akarok panaszkodni, de igazán, ezt a hetet olyan szívesen átugornám. Tudom, ez már a mazochizmus határait súrolja, de higgyétek el, megvan rá az okom. Ha nem lenne, akkor annyira nem zavarna ez az egész. Ez a ....semmittevés? Igen, az. Olyan nehéz valamit csinálni. Olyan nehezen veszem rá magam bármire is! Borzasztó, tudom :D Elkényelmesedtem, és olyan ijesztően egyhangúak ezek a napok. Megszoktam a késői lefekevést, és néha hajnali 2 van, mire elmegyek aludni. Aztán persze másnap délig aligha kelek fel. S napközben is csak mit csinálok? SEMMIT! :D
Na jó, azért van időm olvasni, aminek örülök. De ezen kívül komolyan semmi hasznosat nem csinálok. A Pretty Little Liars bámulása talán nem olyan hasznos. Ahogy az interneten eltöltött órák sem. Ahh, komolyan örülök, ha kimozdulhatok, de fenének van kedve még a lábát is kitenni -5 fokban. S most, hogy +5 fok van, persze beteg vagyok. Lehet ez ment az agyamra, három napja náthás vagyok és nem érzem az ételek ízét. Kikészítő. Pedig még talán ki is mennék fényképezni (mondjuk a másik kérdés, hogy mit? kopár tájat? nem vagyok én Petőfi...).
Tudom, tudom, borzaztó hálátlan vagyok, üssetek le nyugodtan, de én egyszerűen nem bírom a tétlenséget hosszú távon. Mindig ez van. Egy hét nekem általában elég. Max. 2. Aztán muszáj valamit csinálnom. Persze, egy hét iskola után meg szívesen maradnék otthon :D Ez a paradox! Valahogy úgy lenne a legjobb talán, ha lenne mindig iskola, csak kevesebb, és mondjuk 3-4 napos hétvége. Akkor pihenhetnék is eleget, de mégsem lenne az a monoton semmittevés. Na, álmodj, királylány. Hiába szeretnék legalább egy nap szünetet. Akinek két szakja van, csessze meg, akkor is iskolában lesz 5/5 napon. A nyári szemeszteri órarendem semmivel sem kevésbé megterhelő, mint a téli volt, sőőt. Most két napot fogok este 6-ig bent tölteni. Na de addig is valami hasznosat fogok csinálni, komolyan, ez kicsit megnyugtat. Meg kíváncsi is vagyok az új órákra ( a régiek folytatására már kevésbé).
Most persze nyugodtan átnézhetném mondjuk a latint, hogy ne csak bámuljak majd 1 hét múlva, de arra is lusta vagyok. Értitek. De legalább a Báthorys könyvet elolvastam végre. Persze, még egy vár rám, de csehül, ahh, de utálok csehül olvasni.
Gondolkodtam azon is, hogy igenis beállítok magamnak ébresztőt mondjuk 9-re, és normális napom lesz, na de nem hiszem hogy lesz bennem annyi akaraterő, hogy elhagyjam az ágyikót :D
Mindenesetre legalább ez a nátha múlna el, hogy ki tudjam tenni a lábam otthonról. Aztán egy hét múlva....hát meglátjuk mi lesz, csak legyen már, komolyan.
Komolyan nem akarok panaszkodni, de igazán, ezt a hetet olyan szívesen átugornám. Tudom, ez már a mazochizmus határait súrolja, de higgyétek el, megvan rá az okom. Ha nem lenne, akkor annyira nem zavarna ez az egész. Ez a ....semmittevés? Igen, az. Olyan nehéz valamit csinálni. Olyan nehezen veszem rá magam bármire is! Borzasztó, tudom :D Elkényelmesedtem, és olyan ijesztően egyhangúak ezek a napok. Megszoktam a késői lefekevést, és néha hajnali 2 van, mire elmegyek aludni. Aztán persze másnap délig aligha kelek fel. S napközben is csak mit csinálok? SEMMIT! :D
Na jó, azért van időm olvasni, aminek örülök. De ezen kívül komolyan semmi hasznosat nem csinálok. A Pretty Little Liars bámulása talán nem olyan hasznos. Ahogy az interneten eltöltött órák sem. Ahh, komolyan örülök, ha kimozdulhatok, de fenének van kedve még a lábát is kitenni -5 fokban. S most, hogy +5 fok van, persze beteg vagyok. Lehet ez ment az agyamra, három napja náthás vagyok és nem érzem az ételek ízét. Kikészítő. Pedig még talán ki is mennék fényképezni (mondjuk a másik kérdés, hogy mit? kopár tájat? nem vagyok én Petőfi...).
Tudom, tudom, borzaztó hálátlan vagyok, üssetek le nyugodtan, de én egyszerűen nem bírom a tétlenséget hosszú távon. Mindig ez van. Egy hét nekem általában elég. Max. 2. Aztán muszáj valamit csinálnom. Persze, egy hét iskola után meg szívesen maradnék otthon :D Ez a paradox! Valahogy úgy lenne a legjobb talán, ha lenne mindig iskola, csak kevesebb, és mondjuk 3-4 napos hétvége. Akkor pihenhetnék is eleget, de mégsem lenne az a monoton semmittevés. Na, álmodj, királylány. Hiába szeretnék legalább egy nap szünetet. Akinek két szakja van, csessze meg, akkor is iskolában lesz 5/5 napon. A nyári szemeszteri órarendem semmivel sem kevésbé megterhelő, mint a téli volt, sőőt. Most két napot fogok este 6-ig bent tölteni. Na de addig is valami hasznosat fogok csinálni, komolyan, ez kicsit megnyugtat. Meg kíváncsi is vagyok az új órákra ( a régiek folytatására már kevésbé).
Most persze nyugodtan átnézhetném mondjuk a latint, hogy ne csak bámuljak majd 1 hét múlva, de arra is lusta vagyok. Értitek. De legalább a Báthorys könyvet elolvastam végre. Persze, még egy vár rám, de csehül, ahh, de utálok csehül olvasni.
Gondolkodtam azon is, hogy igenis beállítok magamnak ébresztőt mondjuk 9-re, és normális napom lesz, na de nem hiszem hogy lesz bennem annyi akaraterő, hogy elhagyjam az ágyikót :D
Mindenesetre legalább ez a nátha múlna el, hogy ki tudjam tenni a lábam otthonról. Aztán egy hét múlva....hát meglátjuk mi lesz, csak legyen már, komolyan.
2014. február 3., hétfő
V Day
A D day után szabadon, miért is ne? Igen, most arról a napról lesz szó, ami már most mindenki agyára megy. Az enyémre is. Azért írok most, még a cirkusz elején, hogy megemészthetőbb legyen. Február 14-én már a fenébe küldenétek engem is (meg én is magam).
Nem, nem az fog következni hogy mennyire utálom ezt a napot. Hogy "kommersz, mondvacsinált, Amerikát majmoló ünnep" "utálom a Valentin napot, mert mindenki szerelmes körülöttem, csak én nem" "nem tartom ünnepnek, mert nem csak egy napon kell egymást szeretni" BLA.BLA.BLA.
Tudjátok, nem a V napot utálom, hanem ezeket a szövegeket. Komolyan, a falat le tudnám kaparni. És február harmadika van, és már tele a falam "utálom a Valentin napot" kiírásokkal!! Egyszerűen észbontó. Ma már mindenki utál mindent, és ezt hangoztatja, és akkor jaj de menő, meg ő aztán megmondta a tutit. Tudjátok, mit gondolok én erről? És mit kéne másoknak is gondolni, azon való idegeskedés helyett, hogy mennyire utálják ezt a napot?
Ezt kell! Leszarni az egészet! Elnézést a vulgaritásomért, de egyszerűen ...értitek! Ez olyan, mintha utálnám a gyereknapot, amiért már nem vagyok gyerek :D Utáljam a Valentin napot, mert nincs szerelmem?
Tudjátok, hogy igazából az a legrosszabb, hogy az ember nem foglalkozna vele, de ha nyomják a képébe! És nem is a szerelmespárokat mondom, akik ötezer szívecske kíséretében fényképezik a rószákat meg a macikat meg a fényképes párnákat amiket adtak egymásnak, mert ilyen mondjuk 1 vagy 2 a 300 ismerősömből. S az a csomó ember, aki az önsajnáltatós/utálós idézeteket teszi ki, a sírba visz. És őszintén, ez még az ötezer szívecskés kiírásnál is idegesítőbb.
Az a mondat, meg ami igazán a halálom, a "nem csak egy napon kell szeretni egymást". És ami még ennél is borzasztóbb, hogy már karácsonykor is ezt mondják!!!! Hisz akkor ne ünnepeljünk semmit. Szülinapod sem lesz azután, hisz nem csak azon a napon kell örülni, hogy létezel!
Meg ahogy a média nyomja az emberbe, hogy a Valentin nap egy hatalmas fontos dolog, és minimum egy hónappal előtte ezen kell törni a fejünket, hogy "hogy éljük túl". Az sokkolt a legjobban, mikor gyanútlanul lapozva egy újságot (ezért rettentem meg a női magazinoktól kicsit) ez a cikk fogadott: "Hogyan éld túl a Valentin napot?" MIVAN? És részletesen szétszedegetve (én vagyok a hülye, hogy elolvastam) írja, hogy mit kell aznap csinálni, hogy ne érezd rosszul magad ha szingli vagy. Olyan stílusban, hogy a végén már akkor is rosszul érzed magad, ha elején jól voltál. Ennyit erről. Mégis mit kell ezen "túlélni"? Egyrészt ez nem Amerika, hogy mindenki rózsacsokrokkal rohangásszon az utcán. Másrészt, ha látok is 1-2 ilyen megnyilvánulást, egyrészt nem fogom irigyelni más boldogságát, másrészt ha kicsit fájdítja is az ember szívét, ugyanúgy fájdíthatja máskor is! Hahó!
Sokan mondják, hogy a média és az üzletek nyomják az ember arcába a Valentin napot, én azonban azt látom, hogy azt nyomják az ember arcába, hogy ezért kötelezően rosszul kell éreznie magát. Miközben amúgy lehethogy eszébe sem jutna. Értitek, engem jobban idegesít egy ilyen hozzáállás, hogy most hogy győzd le a depressziódat, ami alapvetően talán nincs is, mint az, hogy valaki szívecskés bonbont vesz a párjának. Ahh, nehéz velem, tudom.
Csakhogy a tárgyra is kitérjek kicsit, fogalmam sincs mit tennék ha egyszer nem egyedül lennék Valentin napon. Nem hiszem hogy a szívecskés párna és hasonlók az én stílusom lenne. De egyet biztosra tudom, mit nem fogok csinálni, azaz mondani: "Nem csak ezen az egy napon kell szeretni egymást..." Ha valaha kicsúszna a számon ez, légyszi, lőjetek le!
Nem, nem az fog következni hogy mennyire utálom ezt a napot. Hogy "kommersz, mondvacsinált, Amerikát majmoló ünnep" "utálom a Valentin napot, mert mindenki szerelmes körülöttem, csak én nem" "nem tartom ünnepnek, mert nem csak egy napon kell egymást szeretni" BLA.BLA.BLA.
Tudjátok, nem a V napot utálom, hanem ezeket a szövegeket. Komolyan, a falat le tudnám kaparni. És február harmadika van, és már tele a falam "utálom a Valentin napot" kiírásokkal!! Egyszerűen észbontó. Ma már mindenki utál mindent, és ezt hangoztatja, és akkor jaj de menő, meg ő aztán megmondta a tutit. Tudjátok, mit gondolok én erről? És mit kéne másoknak is gondolni, azon való idegeskedés helyett, hogy mennyire utálják ezt a napot?
Ezt kell! Leszarni az egészet! Elnézést a vulgaritásomért, de egyszerűen ...értitek! Ez olyan, mintha utálnám a gyereknapot, amiért már nem vagyok gyerek :D Utáljam a Valentin napot, mert nincs szerelmem?
Tudjátok, hogy igazából az a legrosszabb, hogy az ember nem foglalkozna vele, de ha nyomják a képébe! És nem is a szerelmespárokat mondom, akik ötezer szívecske kíséretében fényképezik a rószákat meg a macikat meg a fényképes párnákat amiket adtak egymásnak, mert ilyen mondjuk 1 vagy 2 a 300 ismerősömből. S az a csomó ember, aki az önsajnáltatós/utálós idézeteket teszi ki, a sírba visz. És őszintén, ez még az ötezer szívecskés kiírásnál is idegesítőbb.
Az a mondat, meg ami igazán a halálom, a "nem csak egy napon kell szeretni egymást". És ami még ennél is borzasztóbb, hogy már karácsonykor is ezt mondják!!!! Hisz akkor ne ünnepeljünk semmit. Szülinapod sem lesz azután, hisz nem csak azon a napon kell örülni, hogy létezel!
Meg ahogy a média nyomja az emberbe, hogy a Valentin nap egy hatalmas fontos dolog, és minimum egy hónappal előtte ezen kell törni a fejünket, hogy "hogy éljük túl". Az sokkolt a legjobban, mikor gyanútlanul lapozva egy újságot (ezért rettentem meg a női magazinoktól kicsit) ez a cikk fogadott: "Hogyan éld túl a Valentin napot?" MIVAN? És részletesen szétszedegetve (én vagyok a hülye, hogy elolvastam) írja, hogy mit kell aznap csinálni, hogy ne érezd rosszul magad ha szingli vagy. Olyan stílusban, hogy a végén már akkor is rosszul érzed magad, ha elején jól voltál. Ennyit erről. Mégis mit kell ezen "túlélni"? Egyrészt ez nem Amerika, hogy mindenki rózsacsokrokkal rohangásszon az utcán. Másrészt, ha látok is 1-2 ilyen megnyilvánulást, egyrészt nem fogom irigyelni más boldogságát, másrészt ha kicsit fájdítja is az ember szívét, ugyanúgy fájdíthatja máskor is! Hahó!
Sokan mondják, hogy a média és az üzletek nyomják az ember arcába a Valentin napot, én azonban azt látom, hogy azt nyomják az ember arcába, hogy ezért kötelezően rosszul kell éreznie magát. Miközben amúgy lehethogy eszébe sem jutna. Értitek, engem jobban idegesít egy ilyen hozzáállás, hogy most hogy győzd le a depressziódat, ami alapvetően talán nincs is, mint az, hogy valaki szívecskés bonbont vesz a párjának. Ahh, nehéz velem, tudom.
Csakhogy a tárgyra is kitérjek kicsit, fogalmam sincs mit tennék ha egyszer nem egyedül lennék Valentin napon. Nem hiszem hogy a szívecskés párna és hasonlók az én stílusom lenne. De egyet biztosra tudom, mit nem fogok csinálni, azaz mondani: "Nem csak ezen az egy napon kell szeretni egymást..." Ha valaha kicsúszna a számon ez, légyszi, lőjetek le!
2014. február 1., szombat
Татьяна Ларина II.
Múlt héten szombaton jutott eszembe, hogy meg akarom tanulni az azbukát. Ne kérdezzétek hogy vagy miért, néha én magam sem értem az ötleteimet. Hirtelen jött. Mondjuk mindig isn érdekelt az orosz nyelv. Szintén ne kérdezzétek, miért. Talán mert az oroszokat mindenki utálja :D Amúgy nem. Az azbuka miatt van. Ez most nagyon betegen fog hangzani, de ez olyan "challenge" nekem. Mert ott vannak a betűk, és nem tudom kiolvasni a szöveget. Nagyon idegesítő. Na nem mintha olyan gyakran találkoznék orosz felirattal, dehogy. Mégis...valamiért olyan érzésem volt, hogy ezt meg kell tanulnom, és kész. Nem mintha bármit is tudnék oroszul amúgy az alap dolgokon kívül, de hát amúgy nem annyira nehéz nyelv. Csak az a fránya azbuka.
Na de ma végre eljutottam odáig, hogy ténylegesen elkezdtem tanulni (persze szünetben, mikor nem kéne, megjön a kedvem). Kinyomtattam egyet magamnak, és mit kezdtem el átírni? Na mit? Tatjana levelét. Persze, mi mást? Elkezdtem átírni, és a végére már ott tartottam, hogy nem is kellett néznem a papírt, és mentek a betűk. Komolyan, nem volt nehéz, és még élveztem is (valakinek ez már mazochizmus, tudom). Most már el tudom olvasni azt a hülye cifra szöveget. Persze nagyon lassan és itt-ott hibásan, de a gyakorlat teszi a mestert. Szándékomban áll pár sort meg is tanulni belőle. Hogy majd, ha megkérdezik iskolában, mire használtam fel az egy hónap szünetet, akkor elszörnyülködhessen mindenki, hogy ez a Laura nem normális, megtanulta az azbukát. Majd elszavalom nekik szépen, hogy " Ja k vam pišú, čjego že bolje, čto ja mogu ješčje skazať...", és remélhetőleg nem fog senkinek sem feltűnni, hogy egyáltalán nem vagyok biztos a kiejtésem helyességében.
Na de persze közben rájöttem ennek az orosz "vonzalomnak" a másik lehetséges indokára. Csak egy szó. ANYEGIN. Vagy még inkább egy: TATJANA. Róla már írtam egyszer. Azóta tudom, hogy a lelkének egy része éledt újjá bennem (még jó, hogy regényhősről beszélünk ugyebár), mióta először hallottam a sztorit. Emlékszem, 2. vagy 3. osztály, gimnázium. Elkapott az a fura nevetés-sírás, nem tudom ez vicces-e vagy szomorú érzés. Nagyon illett rám a leírás, vagy az életemre akkor, de most nem kevésbé. Azóta minden érdekel, ami Tatjana. Mondjuk töredelmesen bevallom, nem olvastam az Anyegint. Nem szeretem a verses regényeket. Majd egyszer....de ki tudja. A sztorit viszont fújom....és Tatjana levelét is, mely a legjobban jellemez engem és az érzelmi világomat. Kicsit megnyugtat, hogy nem csak én vagyok ilyen. Persze, tudom, ez csak regény. De valahonnan csak merített ihletet Puskin, nem igaz?!
Most erről nem írok többet. Bár tudnék, regényeket, de most ezt hagyjuk.
S nézzétek, mit találtam tiszta véletlenül. Mi ez, ha nem a sors keze?? :)
Boldog névnapot, Tatjana! ;)
Na de ma végre eljutottam odáig, hogy ténylegesen elkezdtem tanulni (persze szünetben, mikor nem kéne, megjön a kedvem). Kinyomtattam egyet magamnak, és mit kezdtem el átírni? Na mit? Tatjana levelét. Persze, mi mást? Elkezdtem átírni, és a végére már ott tartottam, hogy nem is kellett néznem a papírt, és mentek a betűk. Komolyan, nem volt nehéz, és még élveztem is (valakinek ez már mazochizmus, tudom). Most már el tudom olvasni azt a hülye cifra szöveget. Persze nagyon lassan és itt-ott hibásan, de a gyakorlat teszi a mestert. Szándékomban áll pár sort meg is tanulni belőle. Hogy majd, ha megkérdezik iskolában, mire használtam fel az egy hónap szünetet, akkor elszörnyülködhessen mindenki, hogy ez a Laura nem normális, megtanulta az azbukát. Majd elszavalom nekik szépen, hogy " Ja k vam pišú, čjego že bolje, čto ja mogu ješčje skazať...", és remélhetőleg nem fog senkinek sem feltűnni, hogy egyáltalán nem vagyok biztos a kiejtésem helyességében.
Na de persze közben rájöttem ennek az orosz "vonzalomnak" a másik lehetséges indokára. Csak egy szó. ANYEGIN. Vagy még inkább egy: TATJANA. Róla már írtam egyszer. Azóta tudom, hogy a lelkének egy része éledt újjá bennem (még jó, hogy regényhősről beszélünk ugyebár), mióta először hallottam a sztorit. Emlékszem, 2. vagy 3. osztály, gimnázium. Elkapott az a fura nevetés-sírás, nem tudom ez vicces-e vagy szomorú érzés. Nagyon illett rám a leírás, vagy az életemre akkor, de most nem kevésbé. Azóta minden érdekel, ami Tatjana. Mondjuk töredelmesen bevallom, nem olvastam az Anyegint. Nem szeretem a verses regényeket. Majd egyszer....de ki tudja. A sztorit viszont fújom....és Tatjana levelét is, mely a legjobban jellemez engem és az érzelmi világomat. Kicsit megnyugtat, hogy nem csak én vagyok ilyen. Persze, tudom, ez csak regény. De valahonnan csak merített ihletet Puskin, nem igaz?!
Most erről nem írok többet. Bár tudnék, regényeket, de most ezt hagyjuk.
S nézzétek, mit találtam tiszta véletlenül. Mi ez, ha nem a sors keze?? :)
Boldog névnapot, Tatjana! ;)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)