újra itt

Régen nem írtam. Nem mintha nem lenne miről, de...nem akarom ecsetelgetni a lelkiállapotomat, a karácsonyról és egyéb dolgkról nincs kedvem írni, mert úgysincs mit, a vizsgákra meg senki sem kíváncsi. Tanulgatok, most is itt hagytam félbe a névszójelekkel foglalkozó részt a Sátán Könyvében, de már nem akaródzik. Nem is azért, mert holnap Szilveszter, hiszen utálom a Szilvesztert - mint a tényt, az "ünnepet", viszont a holnapi napot szeretem, már előre is, jó lesz. 

Jöjjön az elmélkedés? Nem is tudom. Már írtam erről azt hiszem többször is, de ilyenkor, amikor friss bennem a dolog, nagy a késztetés hogy leírjam újra, hátha segít kicsit lenyugodni, mert most igazán szétvet az ideg. Megint le lettem cseszve, hogy "miért nem ismerkedem". Kár, hogy a kedves családtagjaim nem olvassák a blogom (dehogy kár, eszükbe ne jusson!) és akkor talán megértenék az indítékaimat, ha elolvasnák az elmúlt pár bejegyzést. De nem, nem várhatom el, hogy megértsenek. Még ha az a tény, amit annyira nem tudnak, nem létezne, akkor sem értenének meg, mert ezek szerint soha nem fogjuk ugyanazt gondolni ezzel a témával (és sok mással) kapcsolatban sem. Olyan érzésem van néha, mintha egy másik bolygóról estem volna ide be közéjük, és kezdem azt hinni, hogy tényleg én vagyok a fura (valószínűleg így van, mivel én vagyok "kisebbségben" ezzel a véleményemmel), de akkor sem fogom feladni a saját szuverén véleményemet ill. elveimet csak azért, mert ők mást gondolnak. Nem érdekel. Csak nem értem, minek gyötörnek - én sem sulykolom beléjük az én véleményemet.

Ismerkedni. Hogy én mennyire rühellem ezt a szót, mennyire...viszketek tőle!

Azt mondják, naiv vagyok, és idealista, és hogy irreálisak az elvárásaim. Én ezt nem gondolom, és nem értem, miért kellene beérnem valami kevesebbel, ha úgy érzem, amit "elvárok", én is tudom nyújtani. Nem is arról van szó, hogy én rágódnék ezen - azon már túlvagyok, én már biztosan tudom, hogy csak olyan embert szeretnék páromnak (de utálom ezt a szót is!), akinél azt fogom érezni, hogy ő a legtökéletesebb ember a világon és csak nekem lett teremtve. Ennél alább nem adom, sajnálom. És ahogy "öregszem", egyre biztosabb vagyok ebben, és abban is, hogy jobb egyedül lenni, mint olyan személlyel, aki "megteszi", "nem olyan rossz" vagy akárcsak "jó". Nem azzal van a gond, hogy én ezt nem fogadnám el. Az a gond, hogy a környezetem nem képes ezt elfogadni, ill. megérteni, de még azt sem, hogy ehhez az égvilágon semmi közük, hiszen ez az ÉN életem, és nekik ne fájjon az, hogy nekem esetleg nincs szerelmi életem, és ezért szégyenkezniük kell a szomszédok/rokonok/akárki előtt. Bocsi. 

Nem, nem fogok már ezen idegeskedni. Igyekszem, de majd szétrobbanok hogy szinte bármilyen témából ide jutunk el (mint ma is), és úgy kezelnek, hogy azt már nem is tudom leírni. 

Aztán még csodálkoznak, hogy szívesebben töltöm a napjaimat a Magyar Grammatikával, mint velük.

Még a végére...nem fogok sem szilveszteri, sem újévi vagy akármilyen közhelyes szövegeket írni, mert őszintén, nem nagyon érint meg, hogy holnapután 2015 lesz. Na és? Semmi sem függ ettől az égvilágon. Viszont arra gondoltam, hogy majd írok minden héten (ha sikerül...) egy kis összefoglalót vagy ilyesmi, olyan naplószerűen, mi történt, mi volt jó, mi nem. Kicsit szeretném, ha az apróbb dolgok is megmaradjanak a szürke hétköznapokból. Hát meglátjuk, hogy fog sikerülni :)

Nem a ruha teszi az embert (?) II.

Akkor most jöjjön egy az előbbiektől teljesen eltérő téma, mert miért ne.

Egyszer már írtam, egy hasonló bejegyzést az öltözködésről, de ez most specifikusabb lesz, ugyanis az ellenkező nem kapcsán szeretnék erről kicsit elmélkedni (jaj, de fennkölt vagyok, megártott a sok filozofálás, csókoltatom Kantot).

Kezdjük azzal, hogy ez alapján sokan elkönyvelnek majd felszínes r...-nak, aminek nem tartom magam, ezért le is szögezem, hogy nyilván NEM öltözködése alapján ítélem meg/el az embereket, ennek alapján a férfiakat sem. DE ugyanakkor ez a dolog egy kicsit szívügyem, mert magamon is fontosnak tartom, hogy mit veszek fel, hiszen ezzel valamilyen szinten kifejezem önmagam. ĺgy másokon is mindig azt nézem meg szinte először, hogy mi van rajtuk - nem tehetek róla, ez ilyen valamiféle ártalom nálam. Azt azonban ne gondolja senki, hogy csak tökéletes divatérzékkel rendelkező emberekkel állok szóba, mert ez marhaság és egyáltalán nem erről van szó :D Egyszerűen csak az van, hogy ha egy hímnemű egyed úgy öltözködik, ahogy az nekem tetszik, akkor...hát nagyobb az esélye, hogy rajta fogom legeltetni a szemem. Azt a nézetet vallom, hogy a jól megválasztott ruhadarabok sokat dobhatnak egy ember külsején, így ezt alkalmazom nyilván magamon is (persze kérdés, hogy biztos az sem tetszik mindenkinek, de ez minden esetben így lesz). De hogy konkretizáljam, mi is az ami nekem ezen a téren tetszik? Ez a legviccesebb, mert igazából semmi extra. Nem várom el egy pasitól sem, hogy úgy nézzen ki, mint egy divatmagazin modellje (sőt!!), csak egyszerűen tetszik, ha szépen öltözik - vagyis főként elegánsan, de nem, nem várok el frakkot vagy öltönykabátot, én már egy egyszerű ingtől, illetve ing/zakó párostól boldog vagyok. Olyan nagyon szívesen kihirdettetném a világba, hogy MINDEN férfi fényévekkel jobban néz ki ingben, mint pulcsiban! Főleg ha az az ing FEKETE. Attól végképp odavagyok. Vagy kék, az mindenkinek passzol. Látjátok? Nem kérek én sokat. Ez nem olyan nehéz! :D 

Még egy dolog, ami főleg ilyenkor télen aktuális: a kabát. Szövetkabát!!! Kötelezővé tenném.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy bajom van azzal, ha valaki spotos(abb)an öltözik. Egy sima pulcsival/pólóval nincs semmi gond, csak egyszerűen...az ing jobban néz ki. Elhiszem, hogy kevésbé kényelmes. De jobban néz ki. Pont.

Apropó semmi gond...úgy értem, addig, amíg mondjuk nem rózsaszín. Vagy köldökig nyúló V-kivágásos. Vagy mondjuk mesefigurás, vagy idióta feliratos. Vagy...ujjatlan.

Na jó, sokat akarok, értem én. Nagyon sok féle rossz öltözködés létezik (mármint szerintem rossz). Egyik az, akit totálisan nem izgat, mit vesz fel, és mondjuk melegítőben (tyeplákyban/sustyákyban szépen magyarul :D) és társaiban megy utcára, emberek közé, iskolába, bbbrrrr! Sajnálom, de az ilyen embereket nem tudom komolyan venni. Mert nem az az érzésem, hogy jaj, de lazák, hanem hogy nem tudnak viselekedni. Ennyi erővel már fehérneműben is kimehetnénk, vagy pizsamában, nem? Van egy másik levelje is a "leszarom, mi van rajtam" féle típusnak, aki csak úgy találomra magára vesz ruhákat, amik aznap éppen keze ügyébe kerülnek, és aztán olyan kombinációk jönnek létre, hogy öltönygatya, öltönycipő narancssárga, SPORT feliratú felsővel. Ezt tapasztalatból mondom, sajnos. Divatrendőrség - életfogytiglan.

Aztán a másik, a jól ismert metroszexuális típus a rózsaszín pólókban (vagy ami még rosszabb: nadrágokban!), V kivágásokban, szűk gatyákban, női táskákkal, csillogós feliratokkal, stb.stb. Ez már sok. Egy pasi törődjön magával természetesen, de ami sok, az sok. Meg kell találni a középutat: ne legyen neki tökmindegy, hogy mit vesz fel, de ne illegjen a tükör előtt órákig azon töprengve, milyen kiegészítő illik a táskájához. NE. 

Aztán még ami nem tetszik, ez a hűdesportos, lazagyerekvagyokén - sültös sapka, neonszínű cipőfűzős deszkás cipő, színes gatya, stb.stb. Minthogy alapiskolában oké. 15 felett halál ciki.

Hát ennyi azt hiszem. Sokat akarok megint, mi? Hát igen, a borzasztó igényeim.

Heart vs. Head

Valami ilyesmi. Bár ez sem fejezi ki igazán azt, ami lejátszódik bennem, mert jelenleg az agyam nagy része sem akarja elfogadni azt, ami logikusnak tűnne. Lehetséges, hogy majd egyszer meglátom a hibáit, mert vannak neki, csak jelen pillanatban nem érdekelnek. Mindet szeretem. Igy meg nehéz megutálni valakit, vagy legalábbis bebeszélni magamnak, hogy nem ő lenne számomra a tökéletes - mert minden mozdulata, minden cselekedete csak rádob egy-egy jókora lapáttal erre, még ebben a szomorú helyzetben is.

Már azt hittem jól vagyok, mikor 2 napot kibírtam bőgés nélkül. Hát nem tartott sokáig, és még látnom sem kellett hozzá. Az megvolt ma. De hiába minden, hiába már egészen bemagyaráztam magamnak, hogy egyszerűen rá sem nézek - igen, rá sem néztem, de nem is kell hozzá a szemem. "Jól csak a szívével lát az ember", és én a szívemmel láttam, és ez elég volt. Éreztem a molekuláit a levegőben, és ez elég volt az elmebajhoz. De hát ezen mi segítene? Mégsem kérhetem meg, hogy a kedvemért létezzen egy másik univerzumban. Az a legnagyobb baj amúgy is, hogy mikor nem látom, akkor is hiányzik. Igen, még mindig. Nem mintha nem tudnám, hogy ha egy levegőt fogunk szívni, akkor is rossz lesz. Mindenhogy rossz egyszerűen, mert nem mondhatom, hogy iskolán kívől jobb - még mindig azt várom, mikor fogom látni! De miért? Miféle mazochizmus ez? 

Persze, már megszokhatnám, hiszen egyszer ezt már átéltem. De benne TÉNYLEG hiába keresem a hibát. Hiába minden, mégis úgy érzem, hogy ő az én lelkem kiszakított darabja. Persze elég csak belegondolni, hogy ő nagyon nem így gondolja. Nagyon nem. 

Mégis, ő is ezen agyal. Ebben is teljesen egyformák vagyunk - ő nem az a "szeress nyugodtan, majd nem figyelek oda" típus. Komolyan fáj neki, hogy nekem fájdalmat okoz, hiába nyilvánvaló, hogy nem tehet róla! KI tehet róla? Maximum én, amiért nem tudom kontrollálni az érzéseimet. ő csak létezik. S elég csak belegondolnom, hogy magát okolja és szenved a lelkiismeretétől MIATTAM. Miközben az utolsó dolog, amit szeretnék az az, hogy ő szenvedjen. Szeretem annyira, hogy azt szeretném, boldog legyen, vagy legalábbis felejtse el, hogy létezem, ha ez megkönnyíti a dolgát. Ha már én nem tehetem az ellenkezőjét, mert a szívembe véste magát örökre. 

Egyszerűen fogalmam sincs, mit kéne tennem. Persze, elfelejteni, hogy létezik, de arra nem vagyok képes. Ez az "egy levegőt szívunk, de eljátsszuk, hogy nem ismerjük egymást"-dolog sem kevésbén kínos mindkettőnknek. Ugyanolyan kínos az "eljátsszuk, hogy nem történt semmi, és seélyes hülyeségekről beszélünk"-verzió is. Mindkettő fájdalmas: ha nem beszélünk, hiányzik az életemből. Ha beszélünk, az őrületbe kergetnek a szavai, mosolyai, pillantásai. Ez mindenképpen borzasztó. Még szerencse, hogy eszébe sem jutott a "legyünk barátok" dolog, mert attól végképp meghülyülnénk mindketten. Szóval most 4 évig levegőnek nézzük egymást? Vagy majd elkezdünk a semmiből bájcsevegni? Egyik rosszabb, mint a másik - és márpedig ezek közül lesz valamelyik. Mert nekem nem kell a barátsága - csak egyféle kapcsolatot tudok elképzelni kettőnk közt. Az meg, mint tudjuk, NEM fog bekövetkezni SOHA. SOHA. SOHA. SOHA.

SOHA!!!!!

Tudjátok, mennyire idiótának érzem magam, hogy tudom ezt, TUDOM, de mégis olyan nehéz elfogadni? Mégis, ha belegondolok az életbe nélküle, egyszerűen hányok? Mert minden szürke, sivár és unalmas...és nekem ezt meg kell szoknom, és úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj.

Annyi minden van bennem, amit szívesen elmondanék, de kinek? Megyek az emberek agyára a hülye problémáimmal. Persze, mindenkinek megvan a sajátja. Senkit nem érdekel az enyém.

Ha tudná, hogy a jelenléte fizikai fájdalmat okoz. De nem akarom, hogy tudja, mert csak még jobban szenvedne. Amit ma tett, annyi érzést váltott ki bennem egyszerre, hogy nem is tudom leírni: csodálkozást, amiért ilyenre képes volt, még több szeretetet és melegséget a szívemben, amiért igenis jelentek neki valamit, értetlenséget, zavart, hogy mit is akar mondani ezzel, és legfőképpen a szívem már amúgy is kis darabjainak szakadását, amiért szenved. Miattam is. És ez az érzés még rosszabb, mint a saját fájdalmam. A legszívesebben eltűnnék a Föld felszínéről.