Ez a haiku valahogy túl sok mindent elmond rólam. Néha nagyon utálom, higgyétek el. Már csak azt is, hogy hangulatember vagyok, és az, hogy a nap egy részében csudajó kedvem van, még nem jelenti azt, hogy úgyis fekszem le. Na és ez marhára az agyamra tud menni. Mint például tegnap.
Tényleg jó napom volt, egész nap, és valahogy meg is feletkeztem a problámákról. Este meg csak úgy hírtelen "átkapcsolt" (jó, mondjuk hogy okkal, de épp ez az, hogy az az ok nem olyan, ami normális embernek elvenné a kedvét, értitek), és rossz volt. Értitek? Nem tudod, mi a bajod, csak rossz, és valami fájdalmat érzel, vagy nem is tudom. Érzed, hogy ki kell aludni, de akkor sem mész aludni, hanem fent maradsz és Tarja Turunen összes szomorú számát meghallgatod, és tudod, hogy úgyis elmúlik....ahh, ez nagyon nehéz. Nagyon nehéz ilyen személyiséggel élni, higgyétek el. Néha úgy megrugdosnám magam. Meg aztán néha azt kívánom, bárcsak ne éreznék, persze, ez hülyeség, de legalább hogy kicsit kevesebbet érezzek. Megvan ennek a jó és rossz oldala, mert persze nemcsak a jót érzi az ember nagyon, hanem a rosszat is. Nem mondom, hogy érzéketlennek lenni jó, de amikor csak így "átkapcsol", nagyon utálom ezt a fene természetemet.
Na nemcsak tegnap volt ilyen, máskor is. Viszont már azért nem olyan rossz, mint régen volt. Nem olan kibírhatatlan fájdalom, csak olyan, hogy "legyen már vége ennek a napnak, és múljon el". Persze el is múlik - reggel ha felkelek, minden rendben.
Ezen már nem hiszem,hogy bármit is tudok változtatni, csak annyi, hogy ne vegyem komolyan a saját érzelmi kitöréseimet. Azt hiszem, a fentebb leírtak alapján már egész jó úton haladok.
Nem mintha bajom lenne az érzelmek kimutatásával, de másoknak eléggé zavaró tud lenni. Egyszerűen ilyen vagyok, nem tudok hosszútávon úgy érezni, hogy ne adjam a külvilág tudatára is. Meg én elhiszem, hogy néha fura vagyok. Én sem értem, miért kezdtem el könnyezni a termophülai csata felett...mert amúgy én állandóan bőgök. Ha könyv, ha film,még ha dráma, hagyján, de még a vígjátékok 3 perces szomorú részén is bőgök. Ha megható, azért, ha szomorú, azért, ha boldogok, azért. De nem is kell rá különösebb indok, csak bármi, ami szerintem megható vagy mit tudom én, úgy érzem, ezen sírni kell. Csodálkozom, hogy a könnycsatornám még nem adta fel a harcot, meg hogy honnan van bennem ennyi víz...de amúgy szeretek sírni, megkönnyebbülés. Jó, ez depressziósan hangzott, nem úgy értem.
Még a végére. Ez vicces, de igaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése