Татьяна Ларина II.

Múlt héten szombaton jutott eszembe, hogy meg akarom tanulni az azbukát. Ne kérdezzétek hogy vagy miért, néha én magam sem értem az ötleteimet. Hirtelen jött. Mondjuk mindig isn érdekelt az orosz nyelv. Szintén ne kérdezzétek, miért. Talán mert az oroszokat mindenki utálja :D Amúgy nem. Az azbuka miatt van. Ez most nagyon betegen fog hangzani, de ez olyan "challenge" nekem. Mert ott vannak a betűk, és nem tudom kiolvasni a szöveget. Nagyon idegesítő. Na nem mintha olyan gyakran találkoznék orosz felirattal, dehogy. Mégis...valamiért olyan érzésem volt, hogy ezt meg kell tanulnom, és kész. Nem mintha bármit is tudnék oroszul amúgy az alap dolgokon kívül, de hát amúgy nem annyira nehéz nyelv. Csak az a fránya azbuka.
Na de ma végre eljutottam odáig, hogy ténylegesen elkezdtem tanulni (persze szünetben, mikor nem kéne, megjön a kedvem). Kinyomtattam egyet magamnak, és mit kezdtem el átírni? Na mit? Tatjana levelét. Persze, mi mást? Elkezdtem átírni, és a végére már ott tartottam, hogy nem is kellett néznem a papírt, és mentek a betűk. Komolyan, nem volt nehéz, és még élveztem is (valakinek ez már mazochizmus, tudom). Most már el tudom olvasni azt a hülye cifra szöveget. Persze nagyon lassan és itt-ott hibásan, de a gyakorlat teszi a mestert. Szándékomban áll pár sort meg is tanulni belőle. Hogy majd, ha megkérdezik iskolában, mire használtam fel az egy hónap szünetet, akkor elszörnyülködhessen mindenki, hogy ez a Laura nem normális, megtanulta az azbukát. Majd elszavalom nekik szépen, hogy " Ja k vam pišú, čjego že bolje, čto ja mogu ješčje skazať...", és remélhetőleg nem fog senkinek sem feltűnni, hogy egyáltalán nem vagyok biztos a kiejtésem helyességében.
Na de persze közben rájöttem ennek az orosz "vonzalomnak" a másik lehetséges indokára. Csak egy szó. ANYEGIN. Vagy még inkább egy: TATJANA. Róla már írtam egyszer. Azóta tudom, hogy a lelkének egy része éledt újjá bennem (még jó, hogy regényhősről beszélünk ugyebár), mióta először hallottam a sztorit. Emlékszem, 2. vagy 3. osztály, gimnázium. Elkapott az a fura nevetés-sírás, nem tudom ez vicces-e vagy szomorú érzés. Nagyon illett rám a leírás, vagy az életemre akkor, de most nem kevésbé. Azóta minden érdekel, ami Tatjana. Mondjuk töredelmesen bevallom, nem olvastam az Anyegint. Nem szeretem a verses regényeket. Majd egyszer....de ki tudja.  A sztorit viszont fújom....és Tatjana levelét is, mely a legjobban jellemez engem és az érzelmi világomat. Kicsit megnyugtat, hogy nem csak én vagyok ilyen. Persze, tudom, ez csak regény. De valahonnan csak merített ihletet Puskin, nem igaz?! 
Most erről nem írok többet. Bár tudnék, regényeket, de most ezt hagyjuk.
S nézzétek, mit találtam tiszta véletlenül. Mi ez, ha nem a sors keze?? :)

Boldog névnapot, Tatjana! ;)