Dreaming reality II.

Ez nagyon fura lesz, de most megint írni akarok. Bocsássátok mg nekem ezt a bolondságot. Néha túlteng bennem a "kreativitás". Nem gondolom, hogy bárkit is érdekel ez, ezért is csodálkozom, mikor az oldalmegjelenítéseknél pozitív szám jelenik meg, kíváncsi lennék, ki olvassa ezeket. Na mindegy.
Miről is akarok már megint írni. Annyit képzelgek az ideális kapcsolatról, hogy ha már valami, miért ne írjam le ide is. Aztán majd meglátjátok, mennyire borzalmasan idealista vagyok, és olyat akarok, ami nem is létezik. Pedig igazából létezik.
Az elején leszögezném, hogy normális embert nem tudnék elképzelni magam mellett, ahogy engem sem viselne el normális ember. Csakis olyan lehet a lelki társam, akire mások azt mondják, komplett őrült, bolond. Na persze nem a pszichiátriai esetekre gondolok, hanem az olyan emberekre, akik képesek elrugaszkodni a cudar valóságtól, és néha csak úgy egy másik világban létezni. Mint én. Egy realista, földhözragadt emberrel biztosan kinyírnánk egymást. Idő kérdése lenne csak.
Szóval, mondjuk elképzelem magam 20 év múlva. Tanár vagyok, a férjem is az, és szabadidőnkben irodalommal foglalkozunk. ĺrunk vagy fordítunk. A gyerekeink mind ilyen beállítottásgúak. Na, jó, lehet túl msok Nyáry Krisztiánt olvasok. De ez a szellemi társ- dolog nagyon tetszik nekem. A rózsaszín köd nem tart sokáig úgysem...de ha két embert összeköt valami erősebb lelki kapocs, akkor van értelme annak, hogy együtt legyenek. Kezdek felnőni, talán.
De visszatérve a rózsaszín ködhöz. Hogy én mennyire nyálas szentimentális romantikus ember vagyok, ezt mindenki tudja. Vagyis, aki ismer. Aki nem, az el sem tudja rólam képzelni ezt, de én rettentően ilyen vagyok. Még annál is jobban. Megfulladnék a rózsaszín nyáltengerben.
Ne képzeljétek, hogy a plüssmacik és szeretlek- feliratos párnák meg fényképes bögrék hadára gondolok. Ami giccs, az giccs, és a giccset utálom.
Én a nyálas dolgokért vagyok oda. Ami sokaknak egyrészt régimódi, másrészt "too much", harmadrészt szintén giccses, bár ezt én cáfolom. Na de mire is gondolok? Végül is, csak egy 19. századi, illetve középkori lovagot szeretnék, aki kézcsókkal köszön és minimum hölgyemnek szólít, és persze magáz (fene tudja, miért tetszik ez annyira, de meghalok tőle). Azt nem említem, hogy kinyitja előttem az ajtót, de a kabátot is felsegíti rám, vörös rózsával vár (vár! és nem várat magára), és legfőbb gondja, hogy a kedvemre tegyen. Verseket olvas (vagy ír) nekem, és én is neki (és nem idióta sablon szerelmes sms-eket). Drágának hív, mert az olyan szép. Elmondja, hogy mennyire szeret, de nem használja rongyosra ezt a szót, hanem megőrzi értékét. Figyelmes és gyengéd, érzelmes, de mégis férfias.Nem riad vissza a romantikus dolgoktól, ha órákig a szemébe akarok bámulni, mert olyan szép, kézenfogva sétálni és bámulni a csillagokat, együtt tervezni a jövőt.
Jó, most mondjátok, hogy egyrészt idióta vagyok, másrészt ilyen férfi nincs. Na, hát van! Másrészt, meg álmodozni csak szabad, nem? Ne gondoljátok, hogy reálisan ezt várom el minden hímneműtől. Nem, csak néha eljátszom a gondolattal, hogy van ilyen. Másrészt meg ezek nagy része nem egy nagy "was ist das". Senki sem halt még bele, ha mondjuk udvarias vagy ilyesmi. Csak ma már nincs rá igény, meg egyszerűen, ez a 21. század, ami valljuk be, nem nekem való. Mikor az a legnagyobb bók, amit egy férfi mond a nőnek, hogy "szexi vagy". Na, köszi szépen.
Olyan fura, hogy az egyik részem álmodozik, a másik részem meg igazán nem akar sokat, egy normális (nem mondom, hogy átlagos, mert az átlag elég fura), kissé Laurás, de azért még hétköznapinak mondható kapcsolatot akar. Csak hogy legyen valaki, aki feldobja a napomat a létezésével, reggel felhív, hogy elsőnek halljam a hangját, együtt mehessünk a suliba, és egymás mellé ülhessünk az előadásokon, együtt mehessünk a könyvtárba és együtt tanulhassunk, hogy mikor rossz a kedvem, csak megfogja a kezem, és minden jó lesz, csak megölel, és szebb lesz a világ. Hogy vele töltsem a lyukas órát, hogy sétálhassunk a Duna-parton, vagy beüljünk egy teára. Hogy a szünetekben együtt csináljunk mindenféle érdekeset. Hogy igen, büszke lehessek rá, de mégsem az legyen a legfontosabb, hogy mit mondanak mások. Hogy merjek szerelmes lenni, és érezzem, hogy szeretnek. És igenis vágyom arra a bizonyos rózsaszín ködre! Arra az intenzív szerelem-érzésre, mikor úgy látod a másikat, mintha tökéletes lenne, és bizonyos értelemben az is. Mikor majd megőrülsz a jelenlétében, és ugyanakkor ha ránézel, nyugalmat érzel, és azt, hogy megtaláltad a helyed a világban.
Talán szánalmas vagyok, és biztos semmit nem segít, hogy ezt ide kiírom, de könnyebb a lelkemnek, hát az írás csodája mégiscsak ez. Meg az álmodozás...
Komolyan, holnap újra elolvasom, és megnézem, mennyire sok marhaság jön belőlem hajnali negyed 2-kor, és biztosan csodálkozni fogok! :D