Miért nem alszom? Mert
Az az érzésem, hogy hetek óta túlálmodozom magam. Na, micsoda szószerkezetet alkottam. Nem tudom eldönteni, hogy a valóságot álmodom-e túl, vagy az álmot szövöm-e be túlságosan a valóságba. Vagyis túlságosan sokat agyalok, nem úgy általában, hanem egy bizonyos dologról. Tudjátok, mikor az ember komplett történeteket talál ki, és a,b,c,d,e,f,g,h verziót, na vajon mi fog történni, és mi lesz, és hogy lesz. Szinte már elhiszed, hogy ez valós lehet,úgy érzed az embereket, az érzéseket, még az illatokat, nevetéseket is.
Olyan szánalmas, ahelyett hogy élném az életem, nem tudok elszakadni ebből a félig álom, félig valós világomból. Nem is tudom megmondani, mennyi része álom, mennyi valóság. Magam sem tudom, és épp ez a baj, épp ezt szeretném tudni végre, és megöl a a bizonytalanság, ez a baj, nem az álmodozás. Mondják, hogy nem kell túlgondolni a dolgokat, csak élni, és hagyni hogy történjen, aminek történnie kell. De milyen nehéz ez! Mikor annyi eshetőség van, olyan nehéz nem átrágni az összeset, és kész forgatókönyveket szőni arról, mi lenne, ha...
Ahelyett, hogy megtörténne az a "ha". Lehet éppen azzal történik, hogy nem történik, itt is nehéz elválasztani azt a két pontot, amikor már inkább fel kell adni, és megölni minden reményt, nehéz, az ember legszánalmasabb része éppen ez az örökké remélő, álmodozó része. Bennem ez kissé túlteng, az a gond. Két részem harcol egymás ellen, az ironikus realista énem, és az örök álmodozó, idealista romantikus énem. Általában ez utóbbi győz.
Most kéne befejeznem, mert ez már igencsak filozofikus lesz.
Ezt a fogfájás hozza ki belőlem. Lehet a fogammal együtt az agyamat is kifúrták ma. Nem csodálkoznék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése