A semmiről... (WARNING! Nyafogás következik.)

...akit nem érdekel, ne is olvassa. Igazából ne kérdezzétek, miért írom ide ki, de ha már azért hoztam létre ezt a blogot, hogy tért adjak a (néha nem túl kellemes) gondolataimnak, akkor mindent ide fogok írni és kész. Nekem így jobb. Tudjátok, jobb érzés ha kiírom magamból, ez ilyen fura terápia a részemről. Nem szeretek panaszkodni, mégis sokat szoktam.
Eltelt az első hét. Ne tudjátok, mit gondoltam múlt héten. Mindig elkövetem azt a hibát, hogy várom, várom a csodát, hogy teljen már el az idő, és aztán mikor eljön, tudjátok mi történik? NA? ...
SEMMI!
A nagy, büdös semmi.
Erre vár az ember hetekig, hónapokig, hogy mit kapjon? S-E-M-M-I-T!
Ne tudjátok, hogy utálom a semmit. Mindennél rosszabb. Még annál is rosszabb, ha rossz van, mert akkor legalább tudod, hogy mi van. Ez a bizonytalanság a legrosszabb. Próbálod élvezni az életet, de közben nem tudod, mit tegyél, megtorpansz, és nem tudod merre indulj el, mit csinálj, mi a következő lépés. Most jöttem rá, hogy a semminek is vannak válfajai. A semmilyen válasznak. Van, aki a semmit szó szerint veszi, és nem tesz és nem mond semmit. Van, aki meg hiteget, hogy majd holnap, majd a jövő héten, és aztán mit csinál? Semmit.
És persze aki olyan idióta, hülye állat, mint én, az vár, várja a csodát, mert igen, egyszer majd csak mond valamit. De a tapasztalat azt mutatja (te jó ég, a matektanáromat idézem), hogy nem, nem fog. Kényelmesebb nem mondani semmit. Mert mindenki tudja, hogy a semmi mit jelent. Semmit. Mégis, reménykedsz benne. De miben is? Már a fene sem tudja.
Mégis vársz, és újabb határidőket tolsz ki, hogy mikor nem bízol már meg benne, miközben az eszed tudja, hogy ez már rég el van cseszve. Ha akarna, beszélne. Miből állna kinyitni a száját? De nem, tipikus férfilogika. Nem teszek semmit, és el van intézve. Nem az én felelősségem. Á, dehogy.
Eszükbe sem jut, hogy ez mennyire sértő és megalázó. Hogy SEMMIBE vesz. Szó szerint. Hogy te is ember vagy?? Ugyan, kit érdekel.
A csalódottságom már kezd dühbe fordulni. Jó lenne ordítani egyet, vagy addig ütni, amíg nem sikít kegyelemért, hogy beszélhessen (nem vagyok szadista), értitek, már elegem van ebből! Miért nem képesek beszélni??? Nem nehéz. Nem tudom elképzelni, hogy valaha ennyire lealacsonyítsak egy embert, hogy egyszerűen ignoráljam.
Jó, mondogatom, hogy még nem ástam el teljesen, na de most komolyan, nem vagyok én annyira hülye, mint amilyennek kinézek. Tudom én, mit jelent ez az időhúzás. A legjobb esetben is azt, hogy fogalma sincs róla, mit akar. A legrosszabb esetbe bele sem merek gondolni.
Talán jobban elhitetném magammal, hogy nem érdemes foglalkozni vele, ha nem lennének olyan gyönyörű csokoládébarna szemei és huncut mosolya. Még az az egy mondat, amit kaptam tőle, még az is tartja bennem a lelket. Egy mondat! Értitek. Szó szerint vissza tudom mondani. Még a hangfekvéséről is kiselőadást tartanék. Mert hisz hozzámszólt! Hiába látom, hogy valószínűleg nagyon nehéz vele, és idegek kellenek hozzá, nem is olyan tökéletes, mint amilyennek messziről tűnik, az a legrosszabb, hogy ez nem riaszt el. Nagyon nem.
Lőjetek le.
Néha az az érzésem, hogy nem is ismerem saját magam. Mások meg végképp nem. Néha még a hozzám legközelebb állókat is meg tudom lepni. Azt mondják, bátor vagyok. Szerintem csak idióta.
Néha azt gondolom, kemény vagyok, erős, néha meg teljesen az ellentéte. Mások is hol ilyennek, hol olyannak látnak. De nem vagyok az. Gyenge vagyok. Főleg ilyenkor. Sebezhető. Pedig már igyekszem védeni magam. Igyekszem nem gyorsan érezni. Csak nem mindig megy...
Mint például most sem. Még abban az állapotban vagyok, hogy most talán még most nem okozna bennem maradandó károkat. De ha továbbra is így húzza az időt, és továbbra is ezt fogja csinálni, előbb-utóbb baj lesz. És ki fogja megszívni? Na ki?
Én.

Stupid questions

Teljesen másról akartam ma írni, de most eszembe jutott valami. Valami vicces. Túlságosan depressziós dolgokat írok ide, így most megmutatom kicsit a vicces oldalamat is. Arról jutott eszembe, hogy elolvastam valamit, amit kb. 5 éve írtam, és rájöttem, hogy akkor sokkal viccesebb ember voltam, és hogy kezdek besavanyodni XD Nem, amúgy annyira nem rossz a helyzet, csak eszembe jutott egy dolog: az idióta kérdések. Biztos mindenkinek megvan a maga kis toplistája, mi az, amit szörnyen utál, ha mások kérdeznek tőle, és amire nincs is normális válasz, szóval vagy nem mond az ember semmit (akkor bunkó), vagy (esetemben) valami szarkasztikusat (akkor meg flegma). Erre csak egyet tudok mondani igazából...

 

Na de lássuk "miből élünk", az én kedvenc idióta kérdéseim....

A legtöbbet anyum előszeretettel használja, nagyon profi ebben a műfajban.

• Alszol már? Fent vagy már?   ( persze addig HMMM?-ög, amíg fel nem ébreszt...)
  Igen, alszom...
• Otthon is vagy?
  Nem, időközben klónoztak, és ez a másik énem, míg az eredeti távol van...
• Sötét szobában este 11-kor: Lefeküdtél aludni?
  Nem, a sötétben épp a plafonon lógást gyakorlom....
• Kivel mész, barátnőkkel?
  Nem, Johnny Deppel, csak még nem tud róla...
• Hajnali 6-kor, telefonban: Ugye nem ébresztettelek fel?
  Á, nem, dehogy...
• Könyvvel a kezemben, TV előtt, stb. - Mit csinálsz?
  Füvet nyírok, hát nem látod?
• Borzasztó arckifejezés. - Hogy vagy?
  Csodálatosan, mindjárt értem jön a rózsaszín repülő pónim, hogy elvigyen szivárványországba...
• Te rocker/emo/goth/stb.stb. vagy?   (csak zárójelben emelném ki az ínyencségeket, hozzácsaphatjuk a sátánistát és a legutóbbi ROKKERESt - igen, így)
  Naná, mindegyik így sorban, váltogatom őket és így minden nap más kerül sorra.
• Neked komolyan tetszik ez a zene?
  Á, nem, nem tetszik, kezdő mazochista vagyok, azért hallgatom...
• Komolyan egyetemre jársz már?
  Nem, dehogy komolyan, csak vicceltem...
• Mit tanulsz? (...) Tanítónéni leszel????
  Erre nem tudok szarkasztikus választ, csak csúnya nézést, ha épp nincs kedvem magyarázni a különbséget.
• És tényleg tanítani akarsz??
  Nem, igazából kőműves akarok lenni, ez csak álca...
• Mit fogsz csinálni, ha idegesíteni fognak a gyerekek?
  Törit tanulok, ismerek elég sok válogatott kínzást, természetesen....
• A tanári fizetés alacsony, ezt nem tudod??
  Nem, természetesen nem tudom, én egy másik univezumban fogok tanítani...
• Sokat magolsz?
  Naná, az a hobbim...
• A magyart is szlovákul tanulod?
  Nem, azt üzbégül... (no comment. just no comment)
• És érdekel amit tanulsz?
  Nem, undorodom tőle, csak a kezdő mazochizmusomat szeretném fejleszteni...
• Na, mikor lesz már udvarlód?
  Majd ha szerzel nekem egyet....
• Nem zavar, hogy én a te koroban már férjnél voltam?
  De, nagyon zavar, annyira, hogy aludni sem tudok emiatt, ezért gyorsan szülök is 1-2 gyereket a biztonság kedvéért.
• Jó kedv. - Ittál?
  Naná, meg még szívtam is, és az a fehér bogyó sem fájdalomcsillapító...(ezt csak azért, mert valaki nem képes felfogni, hogy az ember minden tudatmódosító szer nélkül is jól érezheti magát)
• Iskolából hazajövet: - Hol voltál?  (ill. telefonon: - Hol vagy?)
  Kocsmában, természetesen...
• Hova mész? (...) Egyedül?Nem, viszem a kitalált barátomat is... 

Na, több most nem jut eszembe, de ha igen, pótlom mindenképp :D (Várom az esetleges továbbiakat!)

One week left

Igen, ennyire gyorsan eltelt három hét. Gyorsan? Ahogy vesszük...annyira nem is.
Komolyan nem akarok panaszkodni, de igazán, ezt a hetet olyan szívesen átugornám. Tudom, ez már a mazochizmus határait súrolja, de higgyétek el, megvan rá az okom. Ha nem lenne, akkor annyira nem zavarna ez az egész. Ez a ....semmittevés? Igen, az. Olyan nehéz valamit csinálni. Olyan nehezen veszem rá magam bármire is! Borzasztó, tudom :D Elkényelmesedtem, és olyan ijesztően egyhangúak ezek a napok. Megszoktam a késői lefekevést, és néha hajnali 2 van, mire elmegyek aludni. Aztán persze másnap délig aligha kelek fel. S napközben is csak mit csinálok? SEMMIT! :D
Na jó, azért van időm olvasni, aminek örülök. De ezen kívül komolyan semmi hasznosat nem csinálok. A Pretty Little Liars bámulása talán nem olyan hasznos. Ahogy az interneten eltöltött órák sem. Ahh, komolyan örülök, ha kimozdulhatok, de fenének van kedve még a lábát is kitenni -5 fokban. S most, hogy +5 fok van, persze beteg vagyok. Lehet ez ment az agyamra, három napja náthás vagyok és nem érzem az ételek ízét. Kikészítő. Pedig még talán ki is mennék fényképezni (mondjuk a másik kérdés, hogy mit?  kopár tájat? nem vagyok én Petőfi...).
Tudom, tudom, borzaztó hálátlan vagyok, üssetek le nyugodtan, de én egyszerűen nem bírom a tétlenséget hosszú távon. Mindig ez van. Egy hét nekem általában elég. Max. 2. Aztán muszáj valamit csinálnom. Persze, egy hét iskola után meg szívesen maradnék otthon :D Ez a paradox! Valahogy úgy lenne a legjobb talán, ha lenne mindig iskola, csak kevesebb, és mondjuk 3-4 napos hétvége. Akkor pihenhetnék is eleget, de mégsem lenne az a monoton semmittevés. Na, álmodj, királylány. Hiába szeretnék legalább egy nap szünetet. Akinek két szakja van, csessze meg, akkor is iskolában lesz 5/5 napon. A nyári szemeszteri órarendem semmivel sem kevésbé megterhelő, mint a téli volt, sőőt. Most két napot fogok este 6-ig bent tölteni. Na de addig is valami hasznosat fogok csinálni, komolyan, ez kicsit megnyugtat. Meg kíváncsi is vagyok az új órákra ( a régiek folytatására már kevésbé).
Most persze nyugodtan átnézhetném mondjuk a latint, hogy ne csak bámuljak majd 1 hét múlva, de arra is lusta vagyok. Értitek. De legalább a Báthorys könyvet elolvastam végre. Persze, még egy vár rám, de csehül, ahh, de utálok csehül olvasni. 
Gondolkodtam azon is, hogy igenis beállítok magamnak ébresztőt mondjuk 9-re, és normális napom lesz, na de nem hiszem hogy lesz bennem annyi akaraterő, hogy elhagyjam az ágyikót :D
Mindenesetre legalább ez a nátha múlna el, hogy ki tudjam tenni a lábam otthonról. Aztán egy hét múlva....hát meglátjuk mi lesz, csak legyen már, komolyan.

V Day

A D day után szabadon, miért is ne?  Igen, most arról a napról lesz szó, ami már most mindenki agyára megy. Az enyémre is. Azért írok most, még a cirkusz elején, hogy megemészthetőbb legyen. Február 14-én már a fenébe küldenétek engem is (meg én is magam).
Nem, nem az fog következni hogy mennyire utálom ezt a napot. Hogy "kommersz, mondvacsinált, Amerikát majmoló ünnep" "utálom a Valentin napot, mert mindenki szerelmes körülöttem, csak én nem" "nem tartom ünnepnek, mert nem csak egy napon kell egymást szeretni" BLA.BLA.BLA.
Tudjátok, nem a V napot utálom, hanem ezeket a szövegeket. Komolyan, a falat le tudnám kaparni. És február harmadika van, és már tele a falam "utálom a Valentin napot" kiírásokkal!! Egyszerűen észbontó. Ma már mindenki utál mindent, és ezt hangoztatja, és akkor jaj de menő, meg ő aztán megmondta a tutit. Tudjátok, mit gondolok én erről? És mit kéne másoknak is gondolni, azon való idegeskedés helyett, hogy mennyire utálják ezt a napot?

Ezt kell! Leszarni az egészet! Elnézést a vulgaritásomért, de egyszerűen ...értitek! Ez olyan, mintha utálnám a gyereknapot, amiért már nem vagyok gyerek :D Utáljam a Valentin napot, mert nincs szerelmem? 
Tudjátok, hogy igazából az a legrosszabb, hogy az ember nem foglalkozna vele, de ha nyomják a képébe! És nem is a szerelmespárokat mondom, akik ötezer szívecske kíséretében fényképezik a rószákat meg a macikat meg a fényképes párnákat amiket adtak egymásnak, mert ilyen mondjuk 1 vagy 2 a 300 ismerősömből. S az a csomó ember, aki az önsajnáltatós/utálós idézeteket teszi ki, a sírba visz. És őszintén, ez még az ötezer szívecskés kiírásnál is idegesítőbb. 
Az a mondat, meg ami igazán a halálom, a "nem csak egy napon kell szeretni egymást". És ami még ennél is borzasztóbb, hogy már karácsonykor is ezt mondják!!!! Hisz akkor ne ünnepeljünk semmit. Szülinapod sem lesz azután, hisz nem csak azon a napon kell örülni, hogy létezel! 
Meg ahogy a média nyomja az emberbe, hogy a Valentin nap egy hatalmas fontos dolog, és minimum egy hónappal előtte ezen kell törni a fejünket, hogy "hogy éljük túl". Az sokkolt a legjobban, mikor gyanútlanul lapozva egy újságot (ezért rettentem meg a női magazinoktól kicsit) ez a cikk fogadott:  "Hogyan éld túl a Valentin napot?"  MIVAN? És részletesen szétszedegetve (én vagyok a hülye, hogy elolvastam) írja, hogy mit kell aznap csinálni, hogy ne érezd rosszul magad ha szingli vagy. Olyan stílusban, hogy a végén már akkor is rosszul érzed magad, ha elején jól voltál. Ennyit erről. Mégis mit kell ezen "túlélni"? Egyrészt ez nem Amerika, hogy mindenki rózsacsokrokkal rohangásszon az utcán. Másrészt, ha látok is 1-2 ilyen megnyilvánulást, egyrészt nem fogom irigyelni más boldogságát, másrészt ha kicsit fájdítja is az ember szívét, ugyanúgy fájdíthatja máskor is! Hahó! 

Sokan mondják, hogy a média és az üzletek nyomják az ember arcába a Valentin napot, én azonban azt látom, hogy azt nyomják az ember arcába, hogy ezért kötelezően rosszul kell éreznie magát. Miközben amúgy lehethogy eszébe sem jutna. Értitek, engem jobban idegesít egy ilyen hozzáállás, hogy most hogy győzd le a depressziódat, ami alapvetően talán nincs is, mint az, hogy valaki szívecskés bonbont vesz a párjának. Ahh, nehéz velem, tudom.
Csakhogy a tárgyra is kitérjek kicsit, fogalmam sincs mit tennék ha egyszer nem egyedül lennék Valentin napon. Nem hiszem hogy a szívecskés párna és hasonlók az én stílusom lenne. De egyet biztosra tudom, mit nem fogok csinálni, azaz mondani: "Nem csak ezen az egy napon kell szeretni egymást..."  Ha valaha kicsúszna a számon ez, légyszi, lőjetek le!

Татьяна Ларина II.

Múlt héten szombaton jutott eszembe, hogy meg akarom tanulni az azbukát. Ne kérdezzétek hogy vagy miért, néha én magam sem értem az ötleteimet. Hirtelen jött. Mondjuk mindig isn érdekelt az orosz nyelv. Szintén ne kérdezzétek, miért. Talán mert az oroszokat mindenki utálja :D Amúgy nem. Az azbuka miatt van. Ez most nagyon betegen fog hangzani, de ez olyan "challenge" nekem. Mert ott vannak a betűk, és nem tudom kiolvasni a szöveget. Nagyon idegesítő. Na nem mintha olyan gyakran találkoznék orosz felirattal, dehogy. Mégis...valamiért olyan érzésem volt, hogy ezt meg kell tanulnom, és kész. Nem mintha bármit is tudnék oroszul amúgy az alap dolgokon kívül, de hát amúgy nem annyira nehéz nyelv. Csak az a fránya azbuka.
Na de ma végre eljutottam odáig, hogy ténylegesen elkezdtem tanulni (persze szünetben, mikor nem kéne, megjön a kedvem). Kinyomtattam egyet magamnak, és mit kezdtem el átírni? Na mit? Tatjana levelét. Persze, mi mást? Elkezdtem átírni, és a végére már ott tartottam, hogy nem is kellett néznem a papírt, és mentek a betűk. Komolyan, nem volt nehéz, és még élveztem is (valakinek ez már mazochizmus, tudom). Most már el tudom olvasni azt a hülye cifra szöveget. Persze nagyon lassan és itt-ott hibásan, de a gyakorlat teszi a mestert. Szándékomban áll pár sort meg is tanulni belőle. Hogy majd, ha megkérdezik iskolában, mire használtam fel az egy hónap szünetet, akkor elszörnyülködhessen mindenki, hogy ez a Laura nem normális, megtanulta az azbukát. Majd elszavalom nekik szépen, hogy " Ja k vam pišú, čjego že bolje, čto ja mogu ješčje skazať...", és remélhetőleg nem fog senkinek sem feltűnni, hogy egyáltalán nem vagyok biztos a kiejtésem helyességében.
Na de persze közben rájöttem ennek az orosz "vonzalomnak" a másik lehetséges indokára. Csak egy szó. ANYEGIN. Vagy még inkább egy: TATJANA. Róla már írtam egyszer. Azóta tudom, hogy a lelkének egy része éledt újjá bennem (még jó, hogy regényhősről beszélünk ugyebár), mióta először hallottam a sztorit. Emlékszem, 2. vagy 3. osztály, gimnázium. Elkapott az a fura nevetés-sírás, nem tudom ez vicces-e vagy szomorú érzés. Nagyon illett rám a leírás, vagy az életemre akkor, de most nem kevésbé. Azóta minden érdekel, ami Tatjana. Mondjuk töredelmesen bevallom, nem olvastam az Anyegint. Nem szeretem a verses regényeket. Majd egyszer....de ki tudja.  A sztorit viszont fújom....és Tatjana levelét is, mely a legjobban jellemez engem és az érzelmi világomat. Kicsit megnyugtat, hogy nem csak én vagyok ilyen. Persze, tudom, ez csak regény. De valahonnan csak merített ihletet Puskin, nem igaz?! 
Most erről nem írok többet. Bár tudnék, regényeket, de most ezt hagyjuk.
S nézzétek, mit találtam tiszta véletlenül. Mi ez, ha nem a sors keze?? :)

Boldog névnapot, Tatjana! ;)

Feelings

"Van, ki gyorsan fut. Van, ki gyorsan olvas, ír. Én gyorsan érzek."

Ez a haiku valahogy túl sok mindent elmond rólam. Néha nagyon utálom, higgyétek el. Már csak azt is, hogy hangulatember vagyok, és az, hogy a nap egy részében csudajó kedvem van, még nem jelenti azt, hogy úgyis fekszem le. Na és ez marhára az agyamra tud menni. Mint például tegnap.
Tényleg jó napom volt, egész nap, és valahogy meg is feletkeztem a problámákról. Este meg csak úgy hírtelen "átkapcsolt" (jó, mondjuk hogy okkal, de épp ez az, hogy az az ok nem olyan, ami normális embernek elvenné a kedvét, értitek), és rossz volt. Értitek? Nem tudod, mi a bajod, csak rossz, és valami fájdalmat érzel, vagy nem is tudom. Érzed, hogy ki kell aludni, de akkor sem mész aludni, hanem fent maradsz és Tarja Turunen összes szomorú számát meghallgatod, és tudod, hogy úgyis elmúlik....ahh, ez nagyon nehéz. Nagyon nehéz ilyen személyiséggel élni, higgyétek el. Néha úgy megrugdosnám magam. Meg aztán néha azt kívánom, bárcsak ne éreznék, persze, ez hülyeség, de legalább hogy kicsit kevesebbet érezzek. Megvan ennek a jó és rossz oldala, mert persze nemcsak a jót érzi az ember nagyon, hanem a rosszat is. Nem mondom, hogy érzéketlennek lenni jó, de amikor csak így "átkapcsol", nagyon utálom ezt a fene természetemet.
Na nemcsak tegnap volt ilyen, máskor is. Viszont már azért nem olyan rossz, mint régen volt. Nem olan kibírhatatlan fájdalom, csak olyan, hogy "legyen már vége ennek a napnak, és múljon el". Persze el is múlik - reggel ha felkelek, minden rendben.
Ezen már nem hiszem,hogy bármit is tudok változtatni, csak annyi, hogy ne vegyem komolyan a saját érzelmi kitöréseimet. Azt hiszem, a fentebb leírtak alapján már egész jó úton haladok.
Nem mintha bajom lenne az érzelmek kimutatásával, de másoknak eléggé zavaró tud lenni. Egyszerűen ilyen vagyok, nem tudok hosszútávon úgy érezni, hogy ne adjam a külvilág tudatára is. Meg én elhiszem, hogy néha fura vagyok. Én sem értem, miért kezdtem el könnyezni a termophülai csata felett...mert amúgy én állandóan bőgök. Ha könyv, ha film,még ha dráma, hagyján, de még a vígjátékok 3 perces szomorú részén is bőgök. Ha megható, azért, ha szomorú, azért, ha boldogok, azért. De nem is kell rá különösebb indok, csak bármi, ami szerintem megható vagy mit tudom én, úgy érzem, ezen sírni kell. Csodálkozom, hogy a könnycsatornám még nem adta fel a harcot, meg hogy honnan van bennem ennyi víz...de amúgy szeretek sírni, megkönnyebbülés. Jó, ez depressziósan hangzott, nem úgy értem. 

Még a végére. Ez vicces, de igaz.

Mit tanított meg az egyetem?

Kicsit későn írok, mert már egy ideje vége van. Na jó, azért annyira nem sok idő telt el, de egyszer mégiscsak le kell írni, mit tanított meg nekem az egyetem első három hónapja. S most, hogy sikeresen túlvagyok az első szemeszteren, már tudok valamiféle véleményt formálni.
Először is le kell szegezni, hogy teljesen más így élesben tapasztalni, mint "messziről". Persze ez nem meglepő, így furamód minden sokkal emberibb. Nincs akkora kontraszt a giminázium és az egyetem közt, csak persze a tanulás mennyiségét illetően, meg igazából elég sok dolog más, de azért annyira nem 'odveci' az egész, nem érzi az ember, hogy te jó ég, hol vagyok?
Először is azonban egy fontos dolog. Soha, ismétlem SOHA SENKI ne higgye el az alábbi mondatot: "Az egyetemen ám nem kell óráról órára tanulni, csak a vizsgákra. Nincs lecke, senkit sem érdekel, hogy készülsz-e az órára." - HAZUGSÁG! :D Nem tudom ki mondta ezt, de vagy hazudott, vagy sosem járt egyetemre, vagy valami olyan szakra, ami, már bocsánat, nem érhet sokat, mert ez nem így van!!! Pont. Nem csak én mondom, minden ismerősöm ezt mondja. Méghogy nincs lecke...latinból megesett, hogy 17 oldalnyi házit írtam, mondanom sem kell, hogy két napig tartott. Minden órán számonkérte, hogy kész-e a házi, még a táblához is kihívott. Persze, kérdezem én, miért csodálkozik ezen bárki is? Bevallom én is csodálkoztam, de hát hahó. Hogy máshogy lehetne nyelvet tanulni?! Na, igen. Logikus.  Aztán a "nincs számonkérés"....megesett fonetikán, hogy visszakérdezett az előző tananyagból valamire. S tudjátok mi volt? Nem, nem az, hogy áh, kedves hallgatók, semmi gond, ez már egyetem. NEM. Az vot, hogy: "Nem tudják? Jó, akkor következő órán írunk." Meg merem kockáztatni, ezt még gimiben is kevésszer játszották el. Persze utáltam az órát, meg a folytonos tanulást, de tudjátok mit? A végére már a sok röpdolgozat miatt úgy tudtam az anyagot, hogy vizsga előtt elég volt 1-2x elolvasni, és csókolom. Minden rosszban van valami jó. Amúgy  meg persze van 1-2 olyan tantárgy, ahol elég a vizsgára tanulni, de ez is csak délibáb. Ha vizsga előtt fogalmad sincs az adott tantárgyról, 99%, hogy kivágnak. Megéri bejárni az előadásokra, jegyzetelni, és legalább a jegyzeteket átfutni óra előtt, ilyesmi. Jó tanács. Aztán sok tantárgy van ami 100%-os, tehát még szemeszter végégig le kell zárni, mondanom sem kell, hogy ott meg folyton kérnek valamit, vagy tesztet írunk, így perszehogy tanulni kell. Na, csak ennyi, ezzel kapcsolatban.
Másodszorra, nem szabad megijedni és feladni még mielőtt elkezdődött volna. Az elején könnyű elijeszteni az embert, meg mindenki kétségbeesik, hogy mi lesz, fogom bírni? Persze, én is azt hittem az elején, hogy kizárt, hogy én ezt megcsináljam, ez nagyon sok, nagyon nehéz, blablabla. Viszont ha megvan az emberben az a kitartás és az, hogy igenis meg akarom csinálni, megcsinálom, az már félsiker. Sokan azért adják fel az elején, mert nem is akarják igazán. Ha megjönnek az első tesztek, első jegyek, látja az ember hogy nem olyan borzalmasan nehéz ez. Tanulni kell, és akkor meg lehet csinálni, jó eredményekkel is. Persze az sokat dob a dolgon, ha az ember szereti, amit tanul. Akkor minden sokkal jobb. Néha én is panaszkodom, hogy a francnak kell nekem tudni az őskori kultúrákat vagy a kimondhatatlan nyelvjárási hangokat...de mégis, minden egyes információ által valahogy okosabbnak érzem magam. Az meg jó érzés.
Harmadszorra, ha már eredmények....az ember átkapcsol "jó jegyet akarok" üzemmódból "át akarok menni" üzemmódba :D Komolyan, senkit sem érdekel, hogy te most A-t kapsz, C-t vagy E-t. Megvan az a tantárgy, az a lényeg. Persze, én nem mondom hogy nem jó érzés A-t kapni, nagyon jó érzés. De, hacsak nem akarsz doktorit csinálni, tökmindegy, teljesen. Én úgy álltam hozzá, hogy minden jegy jó, ami nem Fx. Aztán, de komolyan nem vártam a jó jegyeket, valahogy mégis jó jegyeket kaptam. Persze örültem, DE akkor is örültem volna, ha rosszabb jegyet kapok, de megcsinálom. Értitek. Nem értem mire fel az olyan, aki még a B-t is ki akarja javítani A-ra. Na jó, szíve joga, de soha nem vezérelne rá a lelkem erre a tettre, az biztos :D
Negyedszerre, ha már doktori. Már most megbizonyosodtam róla, hogy never ever. Na jó, sose mondd hogy soha, de 5% esélyt látok rá, hogy eszembe jusson. Komolyan nem. Ezelőtt pedig tetszett az ötlet, amíg meg nem láttam, mégis mit jelent ez. Teperést! MIndent 100%-ra tudni. Másokkal versenyezni. Na, kössz, de nem. Amúgy sem lennék jó tudós. Hagyjanak már engem azzal, hogy mi "releváns forrás" és mi nem. Ez nem nekem való. Ugyanúgy el fogom olvasni Nemere István könyveit, még ha "nem releváns", akkor is. Én szeretem a történelmet, imádom, de hagyjanak az ilyen hülyeségekkel. Tanítani fogom, nem "csinálni". Hadd olvassak már azt, amit akarok. Valahogy úgy tekintenek a populáris műfajra, mint az ördög találmányára. Pedig az egyszerű ember inkább azt fogja olvasni, mint a száraz tudományos könyveket.
Még azért hozzátenném, hogy nagyon könnyű szakbarbárrá válni az egyetemen :D Néha magamon is meglepődöm, amikor mások nyelvbotlásait elemezgetem, vagy szidásként használom a "szeprarista" és "kollaboráns" szavakat. Azt hiszem, ezt hívják szakmai ártalomnak.
És a végére...a szakom. Kicsit bevallom, azt vártam, hogy a magyart jobban fogom szeretni mint a törit. Most inkább fordítva áll a dolog. Persze, a magyart is szeretem, de a töri mégiscsak pici szívem csücske. ÉS, nem akadályoz a szlovák nyelv, persze, eleinte fura volt, néha még most is az. Most is ki kell gugliznom, mi az a kočovné kmene vagy hogy milyen i-vel írják a "dynastia" szót. De nem zavar. Az sem, ha rosszul fejezem ki magam. Tudjátok miért? Mert igen, tudják, hogy magyar vagyok, de nem úgy néznek rám, mint egy ufóra. Hanem úgy, hogy nekem előnyöm van, mert eggyel több nyelvet tudok. S elnézik nekem, ha néha rossz végződést használok vagy habozok, és tudom, hogy nem nevetnek ki. Vagy ha meg is teszik egyesek, nem érdekel, nem zavar. Kedvesek velem, és érdeklődnek még a magyar nyelv szabályai iránt is. Fene gondolt erre azelőtt! :D Igen, eleinte féltem, és makacsul kitartottam amellett, hogy amíg nem szól hozzám valaki, én sem fogok hozzá. Hát, elég sok ember megtette ezt (jó, nem sok, de azért ahhoz képest), és velük jóban lettem. Ennyi az egész. Aztán lassan kialakult a többiekkel is, más nem 1-2 mondat erejéig. De az elején amilyen kirekesztettnek éreztem magam, már mondhatom, hogy egészen beilleszkedtem közéjük. Nem probléma beszélgetni akárkivel. S tudjátok mit? Eleinte rossz volt,hogy magam vagyok a szakon - de már tudom, hogy ez a legjobb dolog ami történhetett velem. S hogy miért? Mert azzal barátkozom, akivel akarok. Senkivel sem muszáj egész nap együtt lennem, mert most belegondolok, hogyha lenne 1-2 csoporttársam, akiket nem kedvelek, és folyton velük kéne lennem, na kössz, nem. ĺgy meg mindkét csoportban megvannak azok, akikkel többnyire vagyok (bár a magyaron ez más, ott olyan családiasan vagyunk :D) és problem solved.
Száz szónak is egy a vége, minden apró hülyeség meg panaszkodás ellenére (semmi sem lehet töéletes!! mindig lesz olyan,a mit nem szívesen tanulok, de ez csekély része az egésznek) teljesen elégedett vagyok azzal, ahol most tartok, és biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb helyen vagyok, és igen, ez az, amit tanulni akarok, amit tudni akarok és amit tanítani akarok. Mi kell, ha nem ez? :))
Rosszabb pillanataimban ez eszembe jut, és sokkal könnyebb ezzel a tudattal magolni a latin nyelvtant és a magyar hangok releváns jegyeit is ;)
(U.I. Még egy dolgot megtanultam az egyetem alatt. Iszonyú mennyiségű nyomdafesték el bír fogyni. Meg papír. Szegény fák...)