A semmiről... (WARNING! Nyafogás következik.)

...akit nem érdekel, ne is olvassa. Igazából ne kérdezzétek, miért írom ide ki, de ha már azért hoztam létre ezt a blogot, hogy tért adjak a (néha nem túl kellemes) gondolataimnak, akkor mindent ide fogok írni és kész. Nekem így jobb. Tudjátok, jobb érzés ha kiírom magamból, ez ilyen fura terápia a részemről. Nem szeretek panaszkodni, mégis sokat szoktam.
Eltelt az első hét. Ne tudjátok, mit gondoltam múlt héten. Mindig elkövetem azt a hibát, hogy várom, várom a csodát, hogy teljen már el az idő, és aztán mikor eljön, tudjátok mi történik? NA? ...
SEMMI!
A nagy, büdös semmi.
Erre vár az ember hetekig, hónapokig, hogy mit kapjon? S-E-M-M-I-T!
Ne tudjátok, hogy utálom a semmit. Mindennél rosszabb. Még annál is rosszabb, ha rossz van, mert akkor legalább tudod, hogy mi van. Ez a bizonytalanság a legrosszabb. Próbálod élvezni az életet, de közben nem tudod, mit tegyél, megtorpansz, és nem tudod merre indulj el, mit csinálj, mi a következő lépés. Most jöttem rá, hogy a semminek is vannak válfajai. A semmilyen válasznak. Van, aki a semmit szó szerint veszi, és nem tesz és nem mond semmit. Van, aki meg hiteget, hogy majd holnap, majd a jövő héten, és aztán mit csinál? Semmit.
És persze aki olyan idióta, hülye állat, mint én, az vár, várja a csodát, mert igen, egyszer majd csak mond valamit. De a tapasztalat azt mutatja (te jó ég, a matektanáromat idézem), hogy nem, nem fog. Kényelmesebb nem mondani semmit. Mert mindenki tudja, hogy a semmi mit jelent. Semmit. Mégis, reménykedsz benne. De miben is? Már a fene sem tudja.
Mégis vársz, és újabb határidőket tolsz ki, hogy mikor nem bízol már meg benne, miközben az eszed tudja, hogy ez már rég el van cseszve. Ha akarna, beszélne. Miből állna kinyitni a száját? De nem, tipikus férfilogika. Nem teszek semmit, és el van intézve. Nem az én felelősségem. Á, dehogy.
Eszükbe sem jut, hogy ez mennyire sértő és megalázó. Hogy SEMMIBE vesz. Szó szerint. Hogy te is ember vagy?? Ugyan, kit érdekel.
A csalódottságom már kezd dühbe fordulni. Jó lenne ordítani egyet, vagy addig ütni, amíg nem sikít kegyelemért, hogy beszélhessen (nem vagyok szadista), értitek, már elegem van ebből! Miért nem képesek beszélni??? Nem nehéz. Nem tudom elképzelni, hogy valaha ennyire lealacsonyítsak egy embert, hogy egyszerűen ignoráljam.
Jó, mondogatom, hogy még nem ástam el teljesen, na de most komolyan, nem vagyok én annyira hülye, mint amilyennek kinézek. Tudom én, mit jelent ez az időhúzás. A legjobb esetben is azt, hogy fogalma sincs róla, mit akar. A legrosszabb esetbe bele sem merek gondolni.
Talán jobban elhitetném magammal, hogy nem érdemes foglalkozni vele, ha nem lennének olyan gyönyörű csokoládébarna szemei és huncut mosolya. Még az az egy mondat, amit kaptam tőle, még az is tartja bennem a lelket. Egy mondat! Értitek. Szó szerint vissza tudom mondani. Még a hangfekvéséről is kiselőadást tartanék. Mert hisz hozzámszólt! Hiába látom, hogy valószínűleg nagyon nehéz vele, és idegek kellenek hozzá, nem is olyan tökéletes, mint amilyennek messziről tűnik, az a legrosszabb, hogy ez nem riaszt el. Nagyon nem.
Lőjetek le.
Néha az az érzésem, hogy nem is ismerem saját magam. Mások meg végképp nem. Néha még a hozzám legközelebb állókat is meg tudom lepni. Azt mondják, bátor vagyok. Szerintem csak idióta.
Néha azt gondolom, kemény vagyok, erős, néha meg teljesen az ellentéte. Mások is hol ilyennek, hol olyannak látnak. De nem vagyok az. Gyenge vagyok. Főleg ilyenkor. Sebezhető. Pedig már igyekszem védeni magam. Igyekszem nem gyorsan érezni. Csak nem mindig megy...
Mint például most sem. Még abban az állapotban vagyok, hogy most talán még most nem okozna bennem maradandó károkat. De ha továbbra is így húzza az időt, és továbbra is ezt fogja csinálni, előbb-utóbb baj lesz. És ki fogja megszívni? Na ki?
Én.