Ianus-faced

Ianus a római mitológiában a kettősség, a kétarcúság, a kezdet és a vég istene.

Bár szeretek elemezni, főként másokat de időnként önmagamat is, ez utóbbi mégiscsak meglehetősen nehéz. Az utóbbi időben sokat gondolkodtam, próbáltam kicsit jobban megismerni önmagam, megfejteni a saját személyiségem...igen, ez legtöbbünknek nem olyan evidens, mint amilyennek tűnhet. Mindigis volt olyan érzésem, hogy nem egészen tudom, ki vagyok. Kezdek rájönni, miért: a kétarcúságom miatt. Itt találtam meg a kapcsolatot Ianus és köztem. Talán úgy tűnhet, a két arc egyenlő a kétszínűséggel, megjátszással, nem tiszta személyiséggel, és nem tudom megmondani, így van-e az esetemben vagy sem. Néha viszont gondokat okoz nekem is, amolyan belső harcokat, mert ez a két énem ellentétben áll egymással. S nem hiszem, hogy ez szerepjátszás lenne, mert mindkettő én vagyok. Azt hiszem, ez nyomta a lelkemet jó ideig...maga a felismerés hiánya. Nem tudom még mindig, hogy ez jó-e vagy rossz, de annyiszor mondják: légy önmagad, fogadd el magad, szeresd magad...azt hiszem tényleg ezt kéne tennem.

Valaki gondolhatja, hogy ez sokszínűség, és nem kell "unalmas" embernek lenni meg minden. Azonban azt vettem észre, az emberek többségének szemében ez csak valami fura. Kezdek megilágosodni, 21 évesen, önmagammal kapcsolatban. Amíg sok-sok évig azt hittem, a külsőmmel ijesztem el az embereket, netán a makacsságommal vagy ilyesmi, azt hiszem nem itt kell keresni a "hibát". Talán csak fura vagyok nekik. Talán ijesztő. Az érdekes az, hogy számomra érdekesek a nem túl könnyen kiismerhető emberek, akikben van valami rejtelmes, izgalmas, tartogatnak az embernek meglepetéseket. Elvileg mások számára is érdekesek az ilyen emberek. A gyakorlat azonan mást mutat. Nagyon mást.

Emlékszem, már pár évvel ezelőtt éreztem ezt a kettősséget, vicces, de a ruhatáramban. Olyan 17-18 éves koromig vagy nem érdekelt, mi van rajtam, vagy a "mindenem fekete" rock/metal/goth stílust követtem. Tisztán látom magam előtt, ahogy felpróbáltam egy virágos szoknyát, és ahogy a filmekben ott ül az ember vállán a kisangyal és a kisördög, nálam is előjött a romantikus Laura, aki azt mondta, vedd meg, hiszen szép, majd a "rocker" Laura, aki azt mondta, te jó ég, ez nem te vagy! Lehet fura példának tűnik, de egész jól illusztrálja a helyzetet. A szekrényemmel egyetemben alakult a személyiségem is. Ma már ugyan a virágos, pasztellszínű ruhák dominálnak, de néha még mindig úgy kelek fel, hogy én most bőrszoknyában akarok lenni. És ez még mindig csak ruha! Külsőség, nem más...és mégis.

Mikor az emberek meglátnak a rózsaszín, virágos és pillangós csipkés szereléseimben, kilakkozott körmökkel meg ilyesmi, sokszor érzem, hogy azt gondolják: "ez hülye". Akkor döbbentem rá erre igazán, mikor Londonban többen megkérdezték, mit fogok csinálni ma, vásárolni igaz? Sosem gondoltam, hogy "plázacica" kinézetem lenne (kinézet alatt az öltözködést értem, az alakom/arcom nyilvánvaló, hogy (szerencsére) nem olyan), de hogy az emberek ennyire beskatulyáznak valakit (mindenkit), csak mert nem melegítőben mászkál? Mert reggel felkelek 10 perccel korábban, hogy kisminkeljem magam, és mert szeretem átgondolni, hogy mit veszek fel, akkor már egy üresfejű, felszínes liba vagyok? Igen, ezt gondolják. S a legrosszabb, hogy ezt én is sokszor csinálom. Ránézek valakire, és elkönyvelem ilyennek vagy olyannak. Persze nyilván sokan megadjuk annak a személynek a lehetőséget, hogy megismerjük, és talán meglepjen minket. Ez azonban akkor is szomorú.

Azt kell hogy mondjam azonban, ez még a kisebb gond. Mármint, hogy hülyének néznek. Ami igazán elgondolkodtatott, és igen, kicsit el is szomorított, hogy vajon mit gondolnak, mikor jobban megismernek? Ha mondjuk az említett bőrszoknyában és zenekaros pólókban mászkálnék, talán nem csodálkoznának annyira, hogy mondjuk rockzenét hallgatok, de a punkot vagy a metált sem vetem meg, és a nyári leárazásokon kívül millió más dolog is érdekel. Mondjuk a középkori kínzások vagy a boszorkányüldözések. Azt hiszem, ez az a pont, amikor teljesen zakkantnak néznek. Vagy azt hiszik, valami gyengébb személyiségzavarom van. S igazából én is elgondolkodtam ezen: normális, hogy ez a két énem ennyire ellentétben áll egymással? Normális, hogy egyik nap úgy kelek fel, hogy elsírom magam a Szerelmünk lapjain, majd a másik nap én vagyok Godmother és kész vagyok racionálisan irányítani az életem? Igazából nem tudom.

Arra viszont rájöttem, hogy igen, ez vagyok én. Mindkét "énem" én vagyok. Talán még nem fejlődött ki teljesen a személyiségem, de jobb, ha hagyom, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy kell. Talán a legtöbb embernek fura vagyok, esetleg ijesztő, de ők talán nem az "én embereim". Azt mondják, mindenkinek meg kell találnia azt az embert, aki "my kind of crazy". Nem tudom, létezik-e ilyen ember....de azt igen, hogy a legfontosabb dolog az, hogy megértsen. Hálás vagyok azoknak, akiknek így is "jó" vagyok, mert én is tudom, néha nehéz velem. De ez vagyok én, és mindezek ellenére igenis azon leszek, hogy mi ketten jól meglegyünk. Rózsaszín, érzékeny, vintage Laura és erős, fekete, metál Laura.