La vida

Kezdem azt hinni, hogy nincs életem. Ez még nem is lenne akkora baj, ha nem félnék attól, hogy nem is lesz.
Jó, ez erős kijelentés. Biztos vannak nálam rosszabb helyzetben levő emberek is, de tudjátok mire gondolok. Néha jómagam is megemlítem, hogy XY-nak hogy van ennyi ideje a sulival foglalkozni? Biztos nincs élete, egész nap a könyveket bújja. Igazából meg én ugyanilyen vagyok, és ugyanezt csinálom - azzal a kivétellel, hogy én kevésbé tudok a tanulásra koncentrálni és helyette mindenféle más dolgot csinálok. De ugyanúgy otthon ülök és úgyanúgy nem csinálok semmi mást. Ugyanúgy nincs életem.
Pedig nem is azzal lenne a gond, hogy nem szeretnék otthon "ülni". Sosem vágytam mondjuk szombat este diszkóba. Meg máshova se nagyon. Csak...valahogy úgy érzem, hogy másnak tényleg ezer más dolga van hétvégén, ezer más dimenzióban és szerepben létezik, és nem csak az iskola az egész élete. Nekem, az az igazság hogy az iskola az egyetlen rendszer az életemben, s ha az éppen nincs, hirtelen elveszettnek érzem magam. Ezért van az, hogy szünetben nem tudok mit kezdeni magammal. Ezért van az, hogy míg péntek este más korombeliek szociális életet élnek, én mit csinálok? Latin házit írok. Aztán nem merem bevallani, mert hülyének néznek. S miért? Hogy legalább egy héten egyszer átélhessem azt az örömöt, hogy valamit tudok, amit a többiek nem, vagy éppen megdicsérnek, vagy ilyesmi. Ez a szánalom legteteje, nem is kell mondanotok. Szomorú, de ez van. Szóval eljutunk oda, hogy magamnak sem merem bevallani, hogy nekem bizony semmi más dolgom nincs, csak otthon lenni és tanulni. Ami azért elég szomorú. 20 éves vagyok, és úgy élek mint egy 60 éves professzor. Alig várom, hogy eljussak arra a szintre, hogy a legizgalmasabb dolog az életemben a gótikus kurzíva legyen.
Persze nem akarok hálátlan lenni. Örülök, hogy jól megy a suli és hogy ezen a téren sosem kellett úgymond szenvednem vagy valami. Az életnek ez a területe bejött, igen. De mire megyek vele? úgy értem, milyen életem lesz így? Talán sikeres leszek a munkámban- ami szintén nagyon fontos!!!-, de nem leszek boldog. Mert ha így folytatódik a dolog, bizony nem leszek. Hiába a világ minden titulusa és szakmai sikere, a gótikus kurzíva nem öleli át az embert, ha épp rossz kedve van.
Ettől félek, hogy én is úgy végzem, mint azok a professzorok, akikről teljesen süt, hogy bár szakmailag nagyon sikeresek, az életük egy nagy nulla. Nem létezik. Olyanok, mint a zombik, akiket néha előhúznak a szekrényből hogy tanítsanak. Ezzel vigasztalódnak. De miért van ez így? Miért van az, hogy valakinél ez a két dolog ennyire kizárja egymást, megint másoknál meg teljesen jól megfér egymás mellett? Mi szerint osztogatják odafent az életet és az ilyen életnek nem nevezhető sanyarúságot?
Ja, igen, én is ezt csinálom. Azért vagyok ilyen maximalista az iskolai dolgokat illetően, mert tudom, ez az egy dolog ahol elérhetek bármit is, ami egy kis boldogságot okoz. Mikor a legnagyobb örömet az okozza, hogy le tudom írni helyesen azt, hogy országos Széchényi könyvtári. Hát milyen boldogság ez? Igen, pillanatnyilag jó érzés és mindig jólesik ha megdicsérnek. De ezzel csak azt akarom kompenzálni, hogy NINCS ÉLETEM. Hogy a magánéletem egy nagy nulla. Egy rakás semmi. De hát látjátok, legalább tisztán látom a saját szerencsétlenségem. Már fel is állítottam a diagnózisomat - pszichoanalizáltam magam. Ehhez legalább értek, de hát nem tudok rajta segíteni. Nem vagyok pszichológus.
Irigylem azt, aki ezzel meg tud békélni, sőt, még szabadon választja ezt az élettelenséget, mert igen, ilyet is ismerek. Bár nem értem. S nem akarok sokat ám, csak normális életet, de már nehezemre esik elképzelni is. Néha magam is meglepődöm, mennyire kétségbeesett elképzeléseim vannak, de nem tehetek róla, ez ilyen természetes vágy az emberek nagy részében - vágy a család, gyerek után (igen, 20 éves vagyok, és ilyenkor már előjönnek az anyai ösztönök...ami nem azt jelenti hogy most akarnék gyereket, de értitek). Valami mégis azt súgja, hogy úgy fogom végezni mint azok a beporosodott professzorok. Ha borzasztó szerencsém lesz, még 1-2 könyvet is írhatok majd, amit senki sem fog elolvasni.
Ez megint nagyon depis lett, de muszáj volt már leírnom. Félek, az az igazság.