A szépségről

Igen, megint elmélkedni fogok.
Említettem valamit az előző bejegyzésben a szépséggel kapcsolatban. Ezt szeretném kicsit kifejteni.
El kell hogy mondjam, mindig volt egy kis...averzió bennem a szép emberekkel kapcsolatban. Igen, abból (is) kifolyólag, hogy én nem vagyok az (jó, mondjuk úgy hogy nem tartom magam annak, most már ez a kép kicsit kezd változni, de ez most más téma), így sosem gondoltam, hogy egy szép ember bármit is akarhatna tőlem. Lehetséges, hogy annyira bebeszéltem magamnak ezt, hogy aztán már nem vonzottak sohasem a szép emberek. Jó, ezzel ellentmondok saját magamnak, mert nyilván, akit szerettem, azt szépnek láttam. Nagyon is szépnek, vagy inkább vonzónak, nem is tudom, de mindig tudtam, hogy ők igazából...nem azok. Csak én látom őket szépnek, a szívemmel. Olyankor az ember nem nézi reálisan a dolgokat. Ez az egyik legszebb dolog a szerelemben, hogy megszépít.
Mindig azt mondogattam magamnak, hogy nem tetszhet nekem szép ember, hisz mit akarna már egy szép ember tőlem? Különben is, a szép emberek beképzeltek. Naná, hogy ez általánosítás, de lássuk be, azért sokszor így van ez (sokszor!!! nem mindig. ismerek nagyon is szerény szép embereket, de hát ismerjük a mondást a kivételről és a szabályról). S hogy őszinte legyek, nem is találkoztam olyan szép hímneművel, akiről azt mondhattam volna, hogy igen, a személyisége is tetszik. Akiknek szerettem a lelkét, azok általában nem ilyenek voltak.
S most jön a bökkenő.
Eleinte magamtól is megijedtem, hogy hát normális vagyok én? Túl szép, hogy "igaz legyen". Túl szép ahhoz, hogy egyáltalán ránézzek, és még mennyire túl szép ahhoz, hogy ő nézzen rám.
Most ezt nem fogom elemezgetni. Inkább a mai napot.
Tudjátok, még sosem éreztem ilyet. Tényleg, soha. Mikor beléptem a terembe, egyszerűen megcsapott a szépség. Valami olyan lelki élmény volt ez, amit leírni sem tudok. Tudom, idiótán hangzik, nem is először láttam, de sosem láttam még ennyire szépnek. Sosem éreztem ennyire a szépséget. Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem. Csak néztem, bár nem szabadott volna, de néztem, és nem tudtam, hova tegyem ezt a látványt. Szegény retinám szerintem sokkot kapott. Ennyi szépséget megemészteni nem is lehet. Mindig is tudtam, hogy az élet igazságtalan, és valakinek sokat ad, valakinek keveset, de ő még ehhez a mércéhez képest is igazságtalanul sokat kapott.
S most először figyeltem meg igazán az arcát. Az arccsontjától kezdve, a tiszta barna bőre, a szeme csokoládébarnasága, a hosszú szempillái, a szabályos orra, az ajkai, a szépségpöttyén keresztül a sűrű, sötét, selymes hajáig, minden. S főleg a szemei csillogása és a mosolya, ahogy kis gödröcskéket képeznek az arcán. Nem lehet leírni. Nem, nem túlzok, tényleg nem. Az ember csak azt érzi, hogy nem is akar mást, csak nézni, nézni őt, s már boldog lenne. Tudjátok mi történt? Könnyeket csalt a szemembe. Nem, nem voltam szomorú. A puszta látványa hatott meg, vagy nem is tudom. Megkönnyeztem. Érzékeny vagyok, mindenki tudja, de ez még szerintem is sok volt. De hát mit tehet az ember. Azóta sem tudom kiverni a fejemből ezt a látványt.
Ne gondoljátok, hogy felszínes vagyok. Bevallom, kicsit magam is megijedtem ettől. 
De ő belsőleg is szép. Legalábbis az én mércémhez képest.
"Annyira gyönyörű vagy (...). Úgy értem, ez a szó, hogy gyönyörű, ki sem fejezi igazán, legfeljebb egyfajta felszínes módon, ami csak a külsőről szól, és nem igazán hatol le a valódi, teljes mélységére annak, amit én a gyönyörű alatt értek."
...s aztán bevillant valami. Igen, amikor könnyezni kezdtem. Hogy ki tudja, ez, amit én látok, mennyire valós. Ki tudja, mit látnak mások? Lehet, hogy csak a szívem szórakozik velem. Lehethogy másvalakinek ő is csak egy a tömegből. S hogy csak azért látom ilyennek, mert beleszerettem.
Eddig sosem éreztem ilyen egyértelműen: szeretem őt. Az, hogy ennek mennyire nincs értelme, megérne egy misét. De erre más magyarázat nincs. Csak a szeretet szemüvegén keresztül látsz valakit ennyire szépnek. Ez csak egy illúzió. Ez nem reális. Senki nem látja, csak a szívünk.