"Benne van a korban"

Most még valami, ami összefügg az előző bejegyzésben leírtakkal. Gondolkodtam, jó ötlet-e ezt is kiírni ide, de rájöttem, hogy már annyira nem érdekel, ki olvassa és ki nem, meg hát nem is titok.

Már egy ideje megy ez persze (mióta kb. elballagtam alapiskolából mondhatni), de most, hogy "végre jól nézel ki", csak még jobban rákapcsoltak, és nem tudom, feltűnik-e bárkinek is, hogy engem ez BÁNT és FÁJ! Természetesen a "Hogyhogy nincs még barátod?" lemezről van szó. A kedvencem. Természetesen az az alapgondolata mindenkinek, hogy azért "fogyózom", hogy végre akadjon valami szerencsétlen, észben nem túl eleresztett egyén, aki még lehethogy képes valahogy elviselni és így talán rámfanyalodik. Természetesen csakis ez vezérelt, semmi más. Az már ilyen alap, hogy a személyiségemért senkinek sem kellenék, de most már talán, ha még húzok zacskót a fejemre, gyorsan beregisztrálok valami társkereső oldalra, lehethogy véletlenül szerencsém lesz, és nem leszek a család szégyene, mint vénlány, fúj! Nem sajnáltatni akarom magam, KOMOLYAN ezt gondolják, és ez kicsit sem sért ám meg engem, dehogy. 

Ha megkérdezik, van-e barátom, nem szólok semmit, joguk van megkérdezni, nem vagyok az a fajta ember aki nem beszélne a magánügyeiről - de ha egyszer nincsenek! Az a gond, hogy általában nem érik be egy kínos mosollyal kísért "nincs"-csel, hanem tovább eresztik a "de jaj, nem kell letagadni!" "na persze, biztos csak szégyenli magát" "azért csak alakul valami, nem?" "ááá, majd lesz" dumát. NE! Nem akarom hallani. Hagyd meg magadnak. És végül: köszi, hogy eszembe juttatod, nem éreztem még elég csődtömegnek magam, szükségem volt erre a löketre! Egyrészt aki a hitekedő "áá, biztos van, csak nem vallod be" dumával jön, komolyan nem tudom, mit gondol, és miért feltételezi hogy hazudom. Most mit gondol, egy 25 éves Johnny Depp hasonmást rejtegetek a szekrényben, és csak azért nem húzom elő, nehogy lecsapják a kezemről? Meg aztán, ha lenne, mi a fenéért tagadnám le?? Vagy igazán csak az a cél, hogy még szarabbul érezzem magam? Másrészt amit még jobban utálok, az a "ááá, majd lesz", lehetőleg sajnálkozó pillantásokkal kisérve. NEM KELL A SAJNÁLATOD!!!! Ez ugyanaz a hangsúly, mint amikor azt kérdezik, hogy szoktam-e vezetni, és megmondom, hogy nem - "á, majd fogsz". Ilyenkor gyilkolni tudnék. Komolyan. Fúúúúúú.

Most komolyan nem nyafognék, ha nem lenne ez NAPI SZINTEN. MINDIG akad valaki, aki képes ezzel gyötörni, kedves családom főleg igazán profi ebben. Mamám már kb. 15 éves koromtól olyan teintettel néz rám, hogy "istenem, ebből a lányból vénkisasszony lesz, gyorsan keressünk neki valami idiótát, és mentsük a menthetőt", 18 éves koromtól megy az "én a te korodban már..." lemez, és még ismerkedési tanácsokkal is ellát ("legalább barátkozzál a fiúkkal!" - hányok a barátkozástól!!!! csak az az ember mond ilyet, akit még nem ráztak le "maradjunk barátok" szöveggel). Egyszer úgyis el fogja érni, hogy elbőgöm magam, és akkor majd boldog lehet.

A címhez visszatérve, ami igazán szíven ütött, az pár hete történt, 60 körüli néni babakocsit nyomogatot az utcán, anyum odament, megnézte a kicsit, erre a néni ránéz, majd rám: "neked még nincs unokád?" "á, nem, dehogy" amire a válasz, tudjátok mi volt????? Egy kritikus nézés, és: "hát, pedig a te lányod is már benne van a korban". MIVAN??? 

Ez komolyan sok volt már nekem. 20 éves vagyok, nem 40!!! Mi az, hogy BENNE VAGYOK A KORBAN??? Ezt nem 35 feletti nőknek szokták mondani??? 

Na jó, itt gondoltam azt, hogy "I'm done". Ez már sok nekem. 

Na jó, mély levegő. Értem én, hogy aggódnak. Ki szeretne vénlányt a családba? Még aztán miattam kéne szégyenkezni. Biztos szörnyen öreg vagyok már 20 évesen, minimum 6 gyerekemnek kéne lenni meg ilyesmi, hisz a középkorban élünk, és úgyis lassan meghalok, nem? Elvisz a pestis, vagy ilyesmi. Na jó, kikapcsolom a morbid humoromat, szakmai ártalom. Akkor is. Most komolyan azt hiszik, hogy nekem így jó? De mégis mi a fészkes fenét csináljak? ĺrjam a fejemre, hogy "eladó"?? 

Én igazán nem tudom, mit várnak tőlem. NYILVÁN bennem van a hiba, valamiért nem kellek senkinek sem, de hát akkor cseréljenek ki, vagy én nem tudom. És akkor azt mondják: persze, mert nem jársz sehova, nem ismerkedsz! Miért, hol lehet "ismerkedni"?? Menjek el a diszkóba és igyam le magam? Persze, mindig is arra vágytam, hogy ott szerezzek párt. A másik meg: miért, más hol "ismerkedik"??? Sehol! Mégis sikerül nekik, nekem meg nem. Vannak szerencsétlen emberek, ezzel nem lehet mit csinálni. Meg úgy beszélnek, mintha egész nap otthon lennék, hahó, iskolába járok, ahol több ezer ember van, és ugyanolyan esélük van "ismerkedni" mint nekem, mégsem teszik. Meg ja, azt nyilván persze nem tudják, hogy én IGENIS nyitok valaki felé, ha úgy érzem, ahogy érzek. Azt se tudják, hogy ennek mindig ugyanaz a vége. Igen, lehet mondani hogy "túl sokat akarok" és "nem jók nekem az egyszerű "legények"" - mert nyilván mindegyik itt kaparássza a küszöbömet és én, mint beképzelt hercegkisasszony, sorban küldöm el őket a fenébe.

Igen, VANNAK bizonyos igényeim, de miért ne legyenek? Másnak lehet, csak én nem engedhetem meg magamnak? Miért "érjem be" valamivel, ami egyszerűen...egyszerűen NEM nekem való? Mert annyira kibírhatatlan vagyok, hogy nincs más választásom? Hát van. Inkább akkor nem kell senki.

Igen, otthon boldogabbak lennének, ha összejönnék valakivel, aki semmiben sem illik hozzám, csak hogy elmondhassák hogy végre sikerült a szerencsétlen lányunknak is. Én meg azt mondom, ha nem jön valaki, aki KOMOLYAN nekem való lesz (és lehetőleg ő is így fogja gondolni), inkább veszek egy macskát. Most minek szenvedni valakivel.

Nem, nem szeretném egyedül leélni az életemet, és igen, félek, hogy mégis így lesz, de akkor sem tudom, mi a francot csinálhatnék, szóval így. 

Changing

Végérvényesen is eljött az a pont, mikor az emberek észreveszik, hogy változom. 

Megjegyzik, illetve kérdezik, hogy "fogytál?" - most komolyan, ha egyszer látja, minek kérdezi? Na jó, nem leszek bunkó, nyilván jólesik nagyrészt, ha megjegyzik, DE igazából a legtöbbször nem tudok mit reagálni rá, és zavarba hoz. Megesik, hogy egyenesen idegesít, ill. rossz érzést okoz. Miközben TUDOM, hogy nem akar senki megsérteni/idegesíteni/stb., ellenkezőleg, csak jót akarnak, de sajnos néha az ellenkezőjét érik el. 

Egy olyan embernek, aki egész életében kövér volt (még ha jöttek is az enyhítések, hogy áááh, csak erősek a csontjaid, ilyen a genetikád, blablabla), és soha életében nem is próbált meg lefogyni, és egyszercsak megpróbálja csak úgy egy hirtelen ötlettől vezérelve, és azon kapja magát, hogy sikerül is neki, nehéz egyik pontból a másikba "átesni" lelkileg. Értitek, ez nekem sem mindegy és mindenféle agyi folyamat lemegy bennem közben, és egyszerűen néha nehéz elhinni, hogy tényleg változom. Hogy most az egyszer az életben tényleg sikerül(t). Még nem értem el a célom, de már közelítek hozzá, és minél közelebb vagyok, annál jobb érzés, de annál jobban figyelmeztetem is magam, hogy nem szabad feladni azután sem.

De visszatérve az emberek reakciójához, kezdjük is a kedves családommal, és a "hova fogysz már, tiszta vékony vagy, egyél rendesen!!" féle megjegyzéseikkel néha már kikészítenek idegileg. Az a baj, hogy KOMOLYAN gondolják, hogy egy anorexiás gebe vagyok, miközben tejóég, még mindig van rajtam vagy 10 kiló, ha látszik, ha nem! :D És ilyenkor hiába magyarázom nekik, hogy nem, NEM vagyok még vékony, mondjuk úgy hogy átlagos, de az átlagosnak is a felső határát súrolom. Nem hiszik el, mert ők csak ruhában látnak (nyilván, de értitek mire gondolok), és szerintem hanyatt esnének, ha meglátnák, még mindig milyen számot mutat a mérleg (ami természetesen nem elsőrendű, de azért mégiscsak). Nem, ők azt a -23 kilót látják csak rajtam, ami persze SOK, de nem ELÉG! Azt látják csak, hogy egyszer csak kisebb lettem, és nekik ez már "anorexiás gebe" kategória. Néha mennek az agyamra minden jóindulatukkal együtt. 

A családon kívüli emberek, barátok, ismerősök más kategória, mert ők nyilván nem fogják tömni a fejem azzal, hogy egyek inkább, csak mondjuk megjegyzik, hogy "fogytál". Ez természetesen jólesik, csak zavarba jövök, és nem tudok mit mondani rá, így komolyan nem sértődöm meg, ha szó nélkül hagyják. A legtöbbjük ebbe a kategóriába esik, amivel, ismétlem, nincs semmi gondom.

Na de aztán kaptam mindenféle "extra" megjegyzést is, és hiába tudom, hogy igazán jó szándékkal mondták, legszívesebben elbőgtem volna magam. Kedvencem az volt, mikor mentünk bevásárolni abba az üzletbe, ahol nyáron dolgoztam. A pénztárosnő, akinél fizettünk, lassan megismert, és hangosan felkiáltott: "Azta, te megszépültél!" - Hát köszi szépen. Ez tipikusan az a példa, mikor az ember jót mond, jó szándékkal, de nagyon rosszkor és nagyon rossz szövegkörnyezetben. Volt több hasonló eset, mikor megjegyezték, hogy jól nézek ki, meg hasonlók. Most nem azért, lehethogy nekem túl érzékeny a lelkem, vagy lehethogy egyenesen hisztis vagyok és olyan dolgokat veszek a szívemre, amiket nem kéne, de ha belegondolok, hát ENNYIRE borzasztóan néztem ki ezelőtt? ĺgy életem le 20 évet? S igen, ez igazából nem az ő hibájuk, hanem az enyém, lényegében saját magamat bántottam meg, vagy mi, de értitek...egyszerűen belegondolok, és elmegy a kedvem. Ugyanez van, mikor elkezdenek célozgatni, hogy "biztos valami fiú van a háttérben" (itt már komolyan majdnem elbőgtem magam egyszer), meg jönnek a célozgatások, hogy "most már igazán szerezhetnél egy barátot!" - most komolyan? Most komolyan gondolják, hogy szeretnék olyan embert magam mellett, akinek csak azért kellek, mert lefogytam? Most KOMOLYAN???? Ennyire felszínes a világ? Ennyire? S ennyire tartanak, hogy a belsőmmel semmi esélyem elnyerni bárki tetszését is? Nem mintha annyira reménykednék még benne, hogy igenis léteznek (nem annyira) felszínes emberek, de mikor így az ember szájába rágják ezt, elég elszomorító...

Igyekszem azért pozitívan nézni a dolgot, és nem törődni mások véleményével. Csak a cél lebeg a szemem előtt, és minden erőmmel azon vagyok, hogy végre elérjem és megtartsam.

Historia - magistra vitae

Nem ártana valami kellemesebb dologról is írni, nemde?

Sokszor úgy érzem, hogy az egyetlen biztos dolog az életemben, vagy inkább az egyetlen biztos örömforrás (igen, az, bár azt most hagyjuk hogy természetesen ez (sem) nyújthat 100%-os örömöt) a történelem. Bővebben értelmezve, hiszen ebbe beletartozik az irodalom, a művészet is, de a töri mégiscsak töri, pici szívem csücske volt és marad is mindig. Ebben szerencsésnek érzem magam, hogy van olyan dolog ami komolyan nagyon érdekel és igazán szerentém csinálni. Mikor rossz kedvem van, gyakran nyújt vigaszt ez a gondolat, vagy egy-egy könyv, film, de még érdekes előadás is (az érdekes előadás fogalma ma már rájöttem, a tanáron múlik, nem is annyira a témán, mert az őskort kivéve mondhatni minden érdekel, persze bizonyos dolgok (középkori kínzások meg ilyesmi) jobban érdekelnek).

Emlékszem, hetedikes koromban kezdődött, ami azért nem gyerekkorban volt, hisz 12-13 lehettem, de már "8 éve tart a kapcsolatunk, s a szerelmünk csak nem szakadt meg, hanem erősödött" :D (oké, ennyire azért nem vagyok szakbarbár, ne gondoljátok, mint pl. a tanárom aki "miláčiknak" nevezte I. Ferdinándot). Igazából annyi volt a varázs, hogy elkezdtük venni a középkort, és ez magával ragadott (még úgy is, hogy a tanár borzasztó volt, és kb. semmit sem adott hozzá az élményhez). Elkezdett érdekelni, és akkor jutottam el odáig, hogy sokat olvastam a témában (Nemere István könyvei hatalmas mértékben hozzájárultak ehhez), mert másképp kb. nem tanultam volna meg semmit ( a jókai iskolában amúgy sem volt valami nagy szintű oktatás, de ami történelemóra gyanánt lement, az siralmas volt). Lassan persze kezdett körvonalazódni bennem, hogy mi érdekel a legjobban, kialakultak a Tudor-kori Anglia, középkori Magyarország és Sissi mániáim, melyek azóta is megmaradtak :) Gimi elején már biztos voltam benne, hogy EZ az én érdeklődésem, és akkor végre az a szerencse ért, hogy jó tanárnőt kaptam (akinek gondolatban minden nap megköszönöm, hogy annyi mindent a fejembe vert, mert annál kevesebbet kell tanulnom most, és ez nem elhanyagolandó tény), akinél tanulni kellett, sokat (bizony, első dolgozatomra 3-ast kaptam, ezt nem bírtam megemészteni, szóval nekiálltam TANULNI...és igen, így is a töriérettségitől féltem a legjobban :D), de végre tiszta kép alakult ki a fejemben az egész történelmet illetően, megértettem az összefüggéseket, ki-kivel-mit-miért, és egyre biztosabb voltam benne, hogy én ezt akarom tanulni a továbbiakban is. S míg gimiben rajtam kívül mindenki utálta a törit (ha még egyszer meghallom, hogy "minek tanulni azt ami elmúlt, élj a mának, blablabla", szájbavágom az illetőt gondolkodás nélkül), és én voltam a fura meg a hülye, végre a "magamfajta" emberek közt vagyok, akik nem néznek hülyének ezért, mert őket is az érdekli, mint engem (többnyire :D). És igen, az előadások többségére élvezettel járok (mint említettem, a tanártó függ nagyrészt), mert egy kicsit végre elszakadhatok a jelen kor problémáitól és egy olyan világba kerülök, ahol néha sokkal jobban érzem magam.

Sokan kérdezik, hogy de mégis mit szeretsz benne annyira? Nem tudom pontosan megmondani, mert nem is lehet szerintem. Egyszerűen izgalmasnak tartom, mert sosem tudjuk meg igazán, mi történt a régmúltban, ez egy örök kérdés, amire halálbiztos választ sosem kaphatunk. Érdeke,s hogy mennyire más volt minden egyes kor, az emberek gondolkodása, a politika, kultúra mennyire változott. Még a királyok neveit és a dátumokat is szívesen tanulom, de pszt, ne mondjátok senkinek! :D Mindenesetre szerintem a történelem azért fontos, hogy segítségével megértsük a jelent, és ehhez elengedhetetlen megérteni a történelmi vonatkozásokat, hogy hogyan és miért jutott oda az emberiség ahol most tart, és hogy ne kövessük el még egyszer ugyanazokat a hibákat. Persze minden más területe az életnek ugyanúgy fontos, de engem ez az egy ami igazán megérintett.

Falling

A dolgok...kezdenek kiesni a kezeimből. Mintha már nem én irányítanám magam. Mintha egyre kevesebb értelme lenne az életnek, mindennek körülöttem, mintha egyre kevésbé tudnék elszakadni a gondolataimtól és élvezni legalább egy kicsit amit eddig szerettem. Az idő rohamosan telik, de mégsem változik, minden ugyanúgy maradt mint volt, nincs is remény, hogy bármi is változni fog. Csak rágondolok, hogy mennyire akarom, és elmegy a kedvem, mert tudom, hogy nem lehet, és nem tehetek érte semmit. Mire jó ez? Mintha folyamatosan gombóc lenne a torkomban, és az a bizonyos sikoltás is kapargatja. Egyre kilátástalanabbnak látok mindent és lassan a belső harcot vívó lelkem egy része is megadja magát. Ugyanaz vagyok, amitől féltem, hogy nem tudok szabadulni. Nem tudok változni, hiába akarok. Az a sok minden lassan felemészti a belsőmet. Kiáltani akarok, de senki nem hallgat. Elnyel a szürke változatlanság, és elszalad mellettem az élet. Nincs értelme.

Lassan átnevezem a blogot "daily depression"-re.

Story of my life

I want to scream, but nobody listens.

Név nélkül

Most van az az iskolaidőben jól ismert pillanat, mikor nem tudom mit kezdjek magammal. Köze van hozzá az iskolának, de azt hiszem, nem éppen úgy ahogy "kéne". Nem tagadom, hogy vártam már egy kicsit, mert agyamra ment a nyár. De már megszokhattam volna, hogy ebben a helyzetben sehogy sem jó. Maximum néhány röpke pillanatra, ami olyan nagyon hamar elszáll, hogy észre sem veszem. Az a legrosszabb, hogy néha úgy érzem, nincs kedvem végképp semmire sem, és folyamatosan attól félek, mi lesz, ha ez, ami most van elmúlik, és nem fog változni semmi? Mi lesz, ha minden így marad örökre, és én nem leszek képes változtatni, vagy mi, ha nem is tudnék? Ha nem rajtam áll ez az egész?
Kérdések, kétségek...és csak várok, és várok, de mire? Tudjátok, vannak ezek a depressziós idézetek, amiket én is előszeretettel olvasgatok ha rossz a kedvem (hogy még rosszabb legyen lehetőleg), az egyik így szól: "I feel like I'm waiting for something that isn't going to happen."

Pontosan így érzek. És ez a két érzés együtt szépen lassan kinyír belül. Mert várom, hogy változzon valami, és teszek is érte amennyit tudok! De nem történik, és ugyanaz van, mint azelőtt mindig. Azon gondolkodom, mi lesz ha végre jó lesz minden, ha végre boldog leszek, és közben gyötör a gondolat, hogy ilyen nem lesz soha. És ebbe nem tudok belenyugodni, de mégsem tudok már ennél többet tenni.

Azt hittem, a depressziós korszakomat már kinőttem, de most egyre jobban kezd visszatérni az az állapot, ami 15-16 évesen kísértett és gyötört, egyre többször megy el a kedvem csak úgy, csak a saját gondolataimtól, és szétmar belül az a rossz érzés, a fájdalom. Nem mondom, hogy ő tehet róla, nem állítom, hogy direkt csinálja, de tönkretesz a puszta létezésével. Vagy én teszem tönre saját magam az érzéseimmel? Lehetséges, hogy tudnám őket kontrollálni, csak nem tudom, hogyan. Ha tudnám, higgyétek el, megtennék bármit, csak legyen vége..de nincs, és nem tudok. Látja a szememben a gyengeséget. Látom a szemében a gyengeséget. Kaparja a torkom valami, ami szeretne kijönni végre és megszületni, de közben meg undorodom saját magamtól már csak a gondolatától is. Meg fogom tenni, mert ismerem magam, és már előre tudom, mi lesz a vége, mert ez már egyszer megtörtént, és így olyan érzésem van, mintha beakadt volna a lemez életem filmjében, és most ugyanaz fog körbe-körbe ismétlődni. 

Egy tőlem okosabb ember mondta egyszer valaha, hogy a boldogságra nem szabad várni, hanem közben kell boldognak lenni. Igaz. Csak én még sajnos nem értem el olyan lelkiállapotba, hogy ezt véghez tudjam vinni. Szeretnék fejlődni lelkileg, csak nem tudom, hogyan. Szeretném elérni, hogy végre ne érezzek! Csak nem tudom, hogyan. 

Éreztétek már, hogy nyomja a lelketeket a szerelem? 

Back to school

Idén még csak három napot voltam iskolában, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy egy olyan beszélgetés fültanúja legyek (akaratlanul!), amit talán jobb lett volna, ha nem hallok meg.

Történt ugyanis, hogy vártunk az órára, s rajtunk kívül még pár felsőbb éves lány, akiket még eddig sosem láttam, na de mindegy, és beszélgettek. Na de az a beszéd..."jaj, de szar ez a suli, jaj, de utálják, alig várják, hogy befejezzék" blablabla. Ne értsetek félre, természetesen mindenki arról beszél, amiről akar, de már alapjába véve ez irritált, mert egyszerűen nem tudom felfogni - ha annyira nem érdekli őket az, amit tanulnak, mégis mi a fészkes fenéért jelentkeztek ide? Azért annyira nem számíthattak másra, mert oké, természetesen nekem is vannak dolgok, amiket másképp képzeltem el, de hahó, az élet nem kívánságműsor! Szóval már ez kicsit az agyamra ment, mert már vagy tíz perce ezt ecsetelgették, én meg csak így mondogattam magam, ne szólalj meg, maradj csendben, mert nem lenne jó vége. Hát hagytam úgy, panaszkodjanak kedvükre. Aztán persze be is igazolódott a sejtésem, mikor az egyikük kimondta: "biztos nem ide jelentkeznék újra, de...hát igazából nem is tudom, hova jelentkeznék." - na ez az a mondat, ami nálam már kezdte kiverni a biztosítékot. Értitek? Ez az az embertípus, akitől tízszer falramásznék és agyonrúgnám. Az az embertípus, akit SEMMI nem érdekel, akinek minden tökmindegy, és csak azért jár XY suliba XY szakra, mert valahova járni kell (és mert "a magyar szak könnyű" - NEM AZ!!!). És ez a rész még mindig nem érintett engem sehogy sem, de egyszerűen legszívesebben visítottam volna! Ha tudja magáról, hogy úgyse lenne jó neki semmi, akkor mi a francnak panaszkodik? Ha nem érdekli, minek jött ide? Ha annyira utálja, miért nem hagyta ott még elsőben? Mivan? Nem, inkább itt van, és panaszkodik, mennyire utálja. Ez aztán a felnőtt gondolkodás.

De ami még ennél is sokkal rosszabb volt, az a pillanat, mikor a csoporttársnőm megszólalt így mondhatni a nevünkben, hogy "de én szeretem a szakomat". Azt leírni sem tudom, milyen reakciót kapott erre szegény csak azért, mert szeretni meri az iskolát! Hát hogy meri! Hogy merjük!
Ekkor jött az a lekezelő, "én már idősebb vagyok nálad egész egy évvel, tapasztalt aggastyán, ne pofázz nekem kis szaros" nézés, amit ANNYIRA utálok, hogy elmondani sem tudom. Még ha jogos is lenne (nem az!! mi is lehúztunk már itt egy évet...ők meg kettőt, nem tízet), akkor sem kell a tizenhatodik emeletről nézni valakire csak azért mert fiatalabb, hahó! Na, de a hab a tortán mégis a válaszuk volt: "majd megutálod te is". 

?????

Na, nálam ezzel a mondattal ásták el magukat végérvényesen is. Ez kéremszépen mi??? Ez a kijelentés elhangozhat egy felnőtt, úgymond intelligens egyetemista szájából? Te is megutálod??
Majd akkor bemegyek én is a matfyz-re, és fogom mondogatni az embereknek, hogy jaj, de szar ez, majd ti is megutáljátok. Really??

Olyasmi nem mond nekik semmit, hogy minden ember mást szeret? Esetleg még olyasmi, hogy vannak emberek akik egyáltalán VALAMIT szeretnek? Jaj, hogy merjük!
Rendesen már én leszek a hülye, amiért szeretem, amit tanulok. Néha már kezdik elhitetni velem, hogy komolyan nálam van valami hibás alkatrész. De nem. Náluk van. Nem is alkatrész, hanem az egész szerkezet. Csak sajnos nagyon sok ilyen ember van, és ez egyre rosszabb.