Reménytelen

"Aztán van egy egészen másfajta szerelem, a legkegyetlenebb fajta, amelyik szinte megöli áldozatait. Úgy hívják: viszonzatlan szerelem! Na, én ennek a szakértője vagyok."

Sokat gondolkodtam, akarok-e, illetve fogok-e erről írni, de ha már így gyülemlik bennem, mégis jobb lesz, ha kijön. Késő van, de mindig ilyenkor kap el az ihlet.

Én az az ember vagyok, aki állandóan szerelmes. Néha csak úgy idézőjelben, néha igazán. De sosem boldogan.
Mert tudjátok, 12 évesen mégis mit tud az ember érezni? Csak olyan 12 éves szerelmet, de akkor az igenis tud intenzív lenni, akár jó, akár rossz. Azért mondom ezt, mert az első emlékem akkorra vezethető vissza ezzel kapcsolatban. Persze most már én sem veszem komolyan, na de akkor? Nem volt kimondva soha sem, de mégis tudtam, és fájt, higgyétek el, a 12 éves eszemmel és szívemmel is fájt. Emlékszem, ahogy bebújtam a párnák alá, hogy ne lássák, ahogy sírok - minta előrevetítettem volna a sorsomat. Fura. Persze akkor elmúlt gyorsan. Hisz még gyerek voltam.
Aztán négy évvel ezelőtt. Az más volt. 15 évesen is még gyerek az ember, de...az igazi szerelem volt, még így messziről nézve is azt mondom, az volt, tényleg. Csak azt bánom, így utólag, hogy a "legszebb éveket" tettem tönkre. De hát ha jobban belegondolok mit tehettem volna? Ki parancsolja meg a szívének, hogy ne szeressen?
S négy évvel ezelőtt, de még tavaly sem gondoltam volna, hogy ez újra megtörténhet velem, Hogy belelépek újra ugyanabba a "patakba". Ez más volt, nem volt olyan...egyértelmű, olyan gyors, de most ugyanott találtam magam. Félelmetesen ugyanott, és ez megrémíszt, nagyon, és nem akarom, hogy megint ez történjen, de ugyanakkor tudom, hogy nem tehetek ellene semmit (azt az egy dolgot meg, ami segítene, NEM tehetem meg, egyszerűen nem), és ez a legtehetetlenebb, legkiszolgáltatottabb érzés, higgyétek el.
De hogy visszatérjek az eredetihez. Az utóbbi kettő forgatókönyv szinte pontról pontra egyezik. Egyvalamiben tér el, a két lélek, a két szív teljesen más, és mégis egy ponton valahogy megegyeznek. Ez már szinte groteszk, vagy nem is tudom. Mindketten olyan aprólékossággal, szépen, kegyetlenül törté millió és egy darabra a szívem, hogy már szinte gratulálhatnak egymásnak a szép teljesítményhez. Eltekintve attól, hogy ez utóbbi legalább egy kicsit átérezte a fájdalmamat.
De hát hibáztathatsz valakit azért, mert nem szeret? Hát tehet ő arról? Tudjátok, ez a legrosszabb, hogy nem is tudod keresni a hibát vagy az okot, vagy a megoldást, mert nincs. Csak bele kéne nyugodni, de nem megy. Hiába akarod megérteni, ha belegondolsz, és a rózsaszín ködtől csak azt látod, mennyire tökéletes ez az ember, és vagy pár pillanatig boldog vagy attól, hogy egyáltalán vele lehetsz, csak mint valami külső szemlélő, de legaláb beszélsz vele, legalább ott vagy a világában! Vagy a másik percben meg belegondolsz, mi lehetne....és mi nincs, és ez fáj, nagyon fáj, és csalódott vagy és szomorú, és a környezeted már tudod, hogy a legszívesebben csupa szeretetből jól megverne, hogy eszedbe se jusson már, és a tudomásodra hozná, hogy korántsem olyan tökéletes ő, és egy csomó hibája van, de hiába mondják, te nem azt látod, amit a többi milliárd és milliárd ember. Mikor az eszed már tudja, hogy mi fog történni, vagy inkább mi nem fog, és azt súgja, inkább kerüld el, te mégis inkább keresed a társaságát, hogy egy kis boldogsággal kiszúrja a szemed már csak a puszta létezésével is, vagy egy mosolyával, vagy egy szavával, hogy aztán belemerülj abba, hogy hazafelé a buszon vagy ha unalmas órán ülsz, kitalálsz minenféle szép történetet arról, mi lehetne, ha...és ez a kis szánalmas, mazochista boldogság egy kicsit megnyugtatja a lelked, és legalább egy kicsit nem gondolsz arra, mennyire szerencsétlen vagy, és hogy ezt már mindenki tudja rólad, mert az arcodra van írva.
Ha beleestél a reménytelen szerelmesek kategóriájába, az életben sokszor végighallgatod a "nem te tehetsz róla, csak legyünk inkább barátok", és már az összes lehetéges kifogást végighallgatod, miközben már sírás helyett is csak nevetsz kínodban, mikor magadban keresed a hibákat, mikor nem is csodálkozol, hisz az már egyenlő lenne a csodával, ha valaki egyszer nem így reagálna. Mégis bízol még abban a csodában, mert tudod, a hibákat hiába keresni, a szerelem lehunyja a szemét a hibák felett, s a természet törvényei szerint valakinek téged is tökéletesnek kéne látnia. Csak ez a valaki vagy nagyon elbújt, vagy nem létezik.

Tudvalevő, hogy nem mindenkinek teremtett az Isten párt. De azok az emberek nem elégedettek ezzel? Vagy ők is ugyanúgy szenvednek mint én?

Hát, ezért félek a nyári szünettől. Meg az elkövetkezendő 4 évtől. Félek, hogy ez fog folytatódni, vagy újra lejátszódni, teljesen mindegy. Félek, hogy sosem fogok tudni elrugaszkodni tőle, és igazán boldog lenni, mert kísérteni fog végig az egyetemi éveim alatt. Félek, hogy ennek már sosem lesz vége, és ez az én átkom, amivel nem tudok mit kezdeni. 

Azt mondják, aki szerelmes, még ha viszonzatlanul is, sokat nyer az élettől. Ezzel egyetértettem, mert tényleg sok mindent megtanít a visszautasítás. De tudjátok, másodszorra már nem vicces. Mikor az ember már megtanulta a leckét, és mégis mintha pontról pontra ugyanaz történne megint. Miért? Ki tudja a választ?

Igen, én akartam szerelmes lenni, de nem gondoltam, hogy az élettől még egy ekkora pofont kapok. Nem tudom, ez volt-e a cél, de ha ebből egyszer az életben kimászom, a szívem helyén már csak egy jéghegy marad. 

Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba!

The first impression

Nem vagyok jó az első benyomásokban. Általában elcseszem. Tudjátok, vannak azok a szituációk, amikor új közösségbe kerül az ember, és akkor valamerre elindul, hogy megismerje a többieket. Nos, én nem. Én a fejemben kialakítok egy képet róluk, és várom, hogy beigazolódik-e vagy nem.
S általában nem. Vagyis nem is így mondanám, hanem: sokszor igazam van az emberek személyiégét illetően, csak...na de ne rohanjunk előre.
Az első ilyen emékem a gimi kezdetéhez köthető vissza. Tudjátok, én olyan vagyok, hogy ha a fene fenét eszik, akkor se közelednék én a másikhoz. Félek, vagy mit tudom én. Valahogy olyan érzésem van, hogy mi ha éppen nem jó embert választok, és nem is kíváncsi rám, és blablabla. Ez van, ilyen vagyok. Inkább megvárom, amíg a másik jön oda hozzám, és ebből nem engedek.
Szóval a gimi első pár napjában, emlékszem, senkivel sem beszéltem. Csak figyeltem az embereket, és eldöntöttem magamban, hogy milyenek lehetnek, a fránya első benyomás alapján. Mert hát mit tehetek én róla, hogy ki mit sugároz a külvilág felé? Na meg megvártam, míg valaki szól hozzám. Emlékszem is nagyjából kik voltak azok - s velük ténylegesen jóban is lettem aztán. Nekem valahogy ilyen emberek kellenek, akik nem félnek elsőként szólni, mert én félek.
Aztán ez volt most az egyetemen is, csak itt még egy levellel nehezebb volt az egész. Ugyanezt eljátszottam, és mést duplán nem mertem szólni senkihez. Szerintem rám van írva amúgy, és azért van az hogy mégis elég sokan kezdeményeztek felém. Bár nem tudhatom, milyen az emberek első benyomása rólam, de ez egy másik érdekes téma (bár egyszer már visszahallottam, hogy beképzeltnek tűntem).
Szóval emlékszem, sokan nem voltak szimpatikusak, akiket aztán megszerettem. Az a fura, hogy az emberek személyiségét egész jól "belövöm", csak azzal nem számolok, hogy ennek ellenére kedvelhetem őket. Túlságosan általánosítom az embereket, az a baj. Pedig mindenki más és más. Ezzel számolok igazából csak...mégis, ez fura. Meg aztán az emberek változnak. Meg attól, hogy valakinek más a személyisége, érdeklődése mint nekem, még lehet egy csomó jó tulajdonsága és még lehetünk jóban. Ezt most tuatosítottam, mert most még tart az az ismerkedős szakasz.
Aztán meg az a másik eset, ha adott egy ugyanolyan nem nyitó ember, mint én, és lehethogy igazából teljesen jól ellennénk, csak egyikünk se nyit a másik felé. Hülyeség ez, utálom is ezt a tulajdonságomat.
Az emberek sokszor nem tudatosítják, mennyire fontos az első benyomás. Ezért is igyekszem jól kialakítani az emberekben, ami nem azt jelenti, hogy megjátszom magam, csak figyelek rá, hogy ne a legrosszabb arcomat mutassam. Merthogy néha elég nehéz velem, én tudom.
Szóval azt gondolom, jó emberismerő vagyok, de néha azért szala egy kis hiba a gépezetbe. Néha azt gondolom, túlságosan előítéletes vagyok, de amúgy nem hiszem hogy olyan nagy mértékben, mert mindig esélyt adok az embereknek, hogy megismerjem az igazi személyiségüket. Csak amíg ez nem jön el, muszáj azzal a bizonyos első benyomással "gazdálkodnom".
Fura dolog ez.

The future's in the air

Tudjátok, hogy egyik kedvenc időtöltésem az álmodozás. S mint sokan mások, én is gyakran gondolok a jövőre...és én is szövögetem a kis/nagy álmaimat. Az már másik kérdés, mennyire reálisak és mennyire bízom benne, hogy valóra is válnak egyszer, de...álmodozni szabad, nem?
De még csak nem is arról van szó, hogy nagyon extra dolgokat szeretnék. Nem akarok híres lenni, vagy feltaláni a spanyolviaszt, vagy mit tudom én, értitek. Csak egy normális életet akarok, mint mindenki más. Mondjuk nem azt mondom, hogy nincsenek igényeim, de semmi egetrengető.
Mert egyrészt mit ne mondjak, többre vágyom mint egy átlagos (mondhatom, hogy jókai??) és unalmas életre, amiben semmi sem történik. Másrészt meg nem akarok semmi nagyon extrát, csak...csak úgy a magam módján különlegeset, de nem lehetetlent.
Tudjátok mi inspirált? Az egyik tanár-házaspár a suliban. Nem viccelek. Annyira cukik voltak, meg minden, ahogy beszélgettek egymással, úgy átéltem az egészet, és elképzeltem magam 10-15 év múlva egy (szép és) okos férjjel aki a versekről és az irodalomról hadovál, miközben egy irtó cuki kisgyerek lóg rajtam (aki persze 100%-ban az apjára hasonlítana). Na, hát mondom, hogy nem akarok sokat. Csak aztán ilyenkor ráébredek, hogy mi is a helyzet, és jön az "ááálmodj királyláááány" - effektus.
Mert tudjátok, már lassan bele is nyugszom, hogy ha találok is egy olyan férfit, aki úgy 100%-ban megfelel (most ez nem verseny, de értitek), akkor ott tuti lesz valami galiba. Eddig így áll a dolog. Nehéz elképzelnem, hogy ez valahogy bejönne...de mindegy, ez most nem ez a téma. Pedig már azon gondolkodom, hogy túl nagyok az igényeim. De most komolyan? Ez egy ördögi kör. Ha lejjebb ad az ember, sosem fogja azt érezni, hogy igen, ez tökéletes. Hanem, hogy feláldozta magát és lejjebb adott. Hát élet az?? 
Arról már nem is beszélve, hogy a "hatalmas" igények alatt nem egy Johnny Depp utánzatot akarok (na jó, nem lenne rossz...viccelek!), hanem intelligenciára gondolok, humorérzékre, meg érzékenységre, romantikára, udvariasságra, kedvességre és lehetőleg bölcsész-beállítottságra (Oké, most verjetek meg, de ha belegondolok, hogy egy technikai beállítottságú emberrel már miről beszélnék? A tűzfalakról és a processzorokról?). Ja, és nem, nem kérek lehetetlent, mert létezik ilyen ember, csak...igen, itt jön képbe az a bizonyos galiba.
Visszatérve a gyerekre. Igen, egyre erősebbek az anyai ösztöneim, bár ha belegondolok hogy meg is kell szülni őket...de nem, most komolyan, akarok egy kis...na, ezt most inkább hagyjuk. Szóval egy (vagy több) kis aranyos cukorfalaltot, akik mind az apjukra fognak hasonlítani (csak ne rám, légyszi!). És persze extra szép és különleges nevük lesz, és szépek és okosak lesznek mint az apjuk. Valamiért kisfiút akarok jobban, de amúgy mindegy.
Jó, ezt már kezd átmenni nem reálisba, de tudjátok, hogy értem.
Szóval ez így nem sok, igaz? És akkor a "karriert" nem mondtam, de igazán, én csak tanítani akarok. Nem vágyom valami extra nagy dologra, csak jó tanár szeretnék lenni. Olyan, aki át is ad valamit, nem csak a gyerekek agyára megy. Szóval ha ez meglesz, akkor boldog leszek. Persze nem mondom, hogy nem álmodozom néha arról, hogy mondjuk...írni fogok. Vagy lesz egy vintage kávézóm. De értitek, nem török össze ha ezek nem valósulnak meg, csak néha jó álmodozni.
Szóval akkor, ha már vintage...természetesen a házam is úgy lesz berendezve (az extra könyvtárszobát már nem is mondom). Ami valami kisvárosban lesz, vagy egy nagyváros külső részén vagy mit tudom én hol, csak nem ott, ahol most lakom. Lesz egy (nekem) tökéletes férjem, aranyos-cuki gyerekeim, tanítani fogok és szabadidőnkben mindenféle intellektuális dolgot fogunk csinálni, például színházba járni, vagy olvasni, vagy írni, vagy bejárni a világot.
Ez tényleg olyan sok lenne?
Ugyehogy nem.

Brida

"Our soul divides into two, and those souls are in turn transformed into two and so, within a few generations, we are scattered over a large part of the earth.
That is why, as well as dividing into two, we also find ourselves. And the process of finding ourselves is called love. Because when a sould divides, it always divides into a male part and a female part.
In each life, we feel a mysterious boligation to find at least one of those soul mates. The greater love that seperated them feels pleased with the Love that brings them together again.
You could tell your soul mate by the light in their eyes, and since the time began, that has been how people have recognized their true love."

Igen, egyszer már idéztem ezt. Igen, Paulo Coelho. Mondjátok, hogy közhelyes. Nem érdekel. 
Ez pontosan az az érzés, mikor úgy érzed, megtaláltad azt a darabot amit a lelkedből kiszakítottak, a másik feledet, akivel valamikor egyazon lélek voltál, és ha összeillesztenék ezt a két darabot, akkor jönne létre az az egység, az a pótolhatatlan és hamisíthatatlan egész. Aki már szinte te vagy, aki félelmetesen ugyanazt érzi és ugyanazt gondolja, minden fejedben kitalált sablonnak megfelel és mindig azt teszi, amit vársz tőle, még a rosszat is jól teszi. Minden mondatával, tettével, cselekedetével, pillantásával csak rátesz egy lapáttal arra, amit eddig is tudtál vagy sejtettél. Ez az érzés mégsem tesz boldoggá. Csak valamiféle mazochista boldogságot okozhat.
Hiába látod azt a bizonyos csillogást a szemében. S hiába inkább nem néz rád, nehogy meglásd, vagy megérezd a szikrát. Pedig ez nem olyasmi, amit szemmel kéne nézni. Ezt a lelkeddel látod, és hiába is erőlködik, nem tudja eltakarni.

Magam adom

Üdvözlöm, érintem, nem mutatom,
Nem emlékeztetem, nem kutatom,
Nem zavarom, zavarom, csak figyelem,
Belefeledkezem, vele utazom

Nem sürgetem, nem várom
Nem bántom és nem sajnálom
Nem sajnáltatom magam, magam adom,
Megadom, megadom, neki megadom magam

 

La vida

Kezdem azt hinni, hogy nincs életem. Ez még nem is lenne akkora baj, ha nem félnék attól, hogy nem is lesz.
Jó, ez erős kijelentés. Biztos vannak nálam rosszabb helyzetben levő emberek is, de tudjátok mire gondolok. Néha jómagam is megemlítem, hogy XY-nak hogy van ennyi ideje a sulival foglalkozni? Biztos nincs élete, egész nap a könyveket bújja. Igazából meg én ugyanilyen vagyok, és ugyanezt csinálom - azzal a kivétellel, hogy én kevésbé tudok a tanulásra koncentrálni és helyette mindenféle más dolgot csinálok. De ugyanúgy otthon ülök és úgyanúgy nem csinálok semmi mást. Ugyanúgy nincs életem.
Pedig nem is azzal lenne a gond, hogy nem szeretnék otthon "ülni". Sosem vágytam mondjuk szombat este diszkóba. Meg máshova se nagyon. Csak...valahogy úgy érzem, hogy másnak tényleg ezer más dolga van hétvégén, ezer más dimenzióban és szerepben létezik, és nem csak az iskola az egész élete. Nekem, az az igazság hogy az iskola az egyetlen rendszer az életemben, s ha az éppen nincs, hirtelen elveszettnek érzem magam. Ezért van az, hogy szünetben nem tudok mit kezdeni magammal. Ezért van az, hogy míg péntek este más korombeliek szociális életet élnek, én mit csinálok? Latin házit írok. Aztán nem merem bevallani, mert hülyének néznek. S miért? Hogy legalább egy héten egyszer átélhessem azt az örömöt, hogy valamit tudok, amit a többiek nem, vagy éppen megdicsérnek, vagy ilyesmi. Ez a szánalom legteteje, nem is kell mondanotok. Szomorú, de ez van. Szóval eljutunk oda, hogy magamnak sem merem bevallani, hogy nekem bizony semmi más dolgom nincs, csak otthon lenni és tanulni. Ami azért elég szomorú. 20 éves vagyok, és úgy élek mint egy 60 éves professzor. Alig várom, hogy eljussak arra a szintre, hogy a legizgalmasabb dolog az életemben a gótikus kurzíva legyen.
Persze nem akarok hálátlan lenni. Örülök, hogy jól megy a suli és hogy ezen a téren sosem kellett úgymond szenvednem vagy valami. Az életnek ez a területe bejött, igen. De mire megyek vele? úgy értem, milyen életem lesz így? Talán sikeres leszek a munkámban- ami szintén nagyon fontos!!!-, de nem leszek boldog. Mert ha így folytatódik a dolog, bizony nem leszek. Hiába a világ minden titulusa és szakmai sikere, a gótikus kurzíva nem öleli át az embert, ha épp rossz kedve van.
Ettől félek, hogy én is úgy végzem, mint azok a professzorok, akikről teljesen süt, hogy bár szakmailag nagyon sikeresek, az életük egy nagy nulla. Nem létezik. Olyanok, mint a zombik, akiket néha előhúznak a szekrényből hogy tanítsanak. Ezzel vigasztalódnak. De miért van ez így? Miért van az, hogy valakinél ez a két dolog ennyire kizárja egymást, megint másoknál meg teljesen jól megfér egymás mellett? Mi szerint osztogatják odafent az életet és az ilyen életnek nem nevezhető sanyarúságot?
Ja, igen, én is ezt csinálom. Azért vagyok ilyen maximalista az iskolai dolgokat illetően, mert tudom, ez az egy dolog ahol elérhetek bármit is, ami egy kis boldogságot okoz. Mikor a legnagyobb örömet az okozza, hogy le tudom írni helyesen azt, hogy országos Széchényi könyvtári. Hát milyen boldogság ez? Igen, pillanatnyilag jó érzés és mindig jólesik ha megdicsérnek. De ezzel csak azt akarom kompenzálni, hogy NINCS ÉLETEM. Hogy a magánéletem egy nagy nulla. Egy rakás semmi. De hát látjátok, legalább tisztán látom a saját szerencsétlenségem. Már fel is állítottam a diagnózisomat - pszichoanalizáltam magam. Ehhez legalább értek, de hát nem tudok rajta segíteni. Nem vagyok pszichológus.
Irigylem azt, aki ezzel meg tud békélni, sőt, még szabadon választja ezt az élettelenséget, mert igen, ilyet is ismerek. Bár nem értem. S nem akarok sokat ám, csak normális életet, de már nehezemre esik elképzelni is. Néha magam is meglepődöm, mennyire kétségbeesett elképzeléseim vannak, de nem tehetek róla, ez ilyen természetes vágy az emberek nagy részében - vágy a család, gyerek után (igen, 20 éves vagyok, és ilyenkor már előjönnek az anyai ösztönök...ami nem azt jelenti hogy most akarnék gyereket, de értitek). Valami mégis azt súgja, hogy úgy fogom végezni mint azok a beporosodott professzorok. Ha borzasztó szerencsém lesz, még 1-2 könyvet is írhatok majd, amit senki sem fog elolvasni.
Ez megint nagyon depis lett, de muszáj volt már leírnom. Félek, az az igazság.

If it's meant to be, it will be

Igen, ez az a klisé, amit mindenki posztolgat Facebookon és azt hiszi, hogy akkor bölcs filozófus lesz. Most én is posztoltam - mea culpa.
De tudjátok mit? Ezek a klisé közhelyek néha nagyon is igazak. Persze tudom, attól lesz valami közhely, hogy igaz. De értitek. Most valahogy nagyon átérzem ennek a mondatnak az igazságtartalmát. Nem hiába lett elcsépelt. Igaz.
Mert tudjátok, én mindig az az ember voltam, aki küzdött. Na és nem mondom, hogy ez rossz. De néha...néha nem kell. Mikor az ember túlságosan küzd olyan dolgokért (vagy emberekért..), amiért egyszerűen...nem kell. Nincs értelme. Mikor annyira görcsösen akarjuk, még ha nem is akarjuk görcsösen akarni (micsoda paradoxon), akkor az nagyrészt nem fog sikerülni. Csak azért se.
Néha egyszerűen nem is tehetünk semmit, és ezt el kell fogadni. Ilyenkor nem érvényes a ne add fel jelszó, meg a küzdeni kell a dolgokért. Néha egyszerűen csak el kell fogadni a helyzetet, és "let it be". Hiszem, hogy aminek meg kell történnie, az úgyis meg fog. Megtalálja az útját. Persze nem mondom, hogy legyünk passzívak, de ha az ember egyszer megpróbálja, nem sikerül, és úgy érzi, ő mindent megtett, akkor nem benne van a hiba. Másban, vagy csak a körülményekben, vagy csak nem kell agyalni, talán így a legjobb, talán rossz az időzítés, de teljesen mindegy.
Csak hogy konkrét példát hozzak fel. Nem hiába mondják, hogy busz és pasi után sosem kell futni. Én mindig azt hittem, ez hülyeség - jó, futni nyilván nem kell, de értitek. Nem. Nem gondoltam jól. Most jöttem rá végérvényesen, hogy ez a közhely is igaz. Ha valaki akar valamit, még mindig tudja hol talál. Az a hímnemű mindig megteszi azt a lépést, ha akarja. Ha nem, akkor meg minek erőltetni. Higgyétek el, így van ez. Tisztelet a kivételnek, amiben már nem hiszek. Igen, én mondom ezt. Sok pofon kellett az élettől, hogy ezt megtanuljam.
Szóval most ezt fogom tenni. Egyszer az életben nem fogok erőlködni, mert végre megértettem, hogy felesleges. Semmi értelme. Ha meg kell történnie, úgyis meg fog. Ha meg nem kell, úgyis felesleges. Ez az új mottóm.