Tudjátok, hogy egyik kedvenc időtöltésem az álmodozás. S mint sokan mások, én is gyakran gondolok a jövőre...és én is szövögetem a kis/nagy álmaimat. Az már másik kérdés, mennyire reálisak és mennyire bízom benne, hogy valóra is válnak egyszer, de...álmodozni szabad, nem?
De még csak nem is arról van szó, hogy nagyon extra dolgokat szeretnék. Nem akarok híres lenni, vagy feltaláni a spanyolviaszt, vagy mit tudom én, értitek. Csak egy normális életet akarok, mint mindenki más. Mondjuk nem azt mondom, hogy nincsenek igényeim, de semmi egetrengető.
Mert egyrészt mit ne mondjak, többre vágyom mint egy átlagos (mondhatom, hogy jókai??) és unalmas életre, amiben semmi sem történik. Másrészt meg nem akarok semmi nagyon extrát, csak...csak úgy a magam módján különlegeset, de nem lehetetlent.
Tudjátok mi inspirált? Az egyik tanár-házaspár a suliban. Nem viccelek. Annyira cukik voltak, meg minden, ahogy beszélgettek egymással, úgy átéltem az egészet, és elképzeltem magam 10-15 év múlva egy (szép és) okos férjjel aki a versekről és az irodalomról hadovál, miközben egy irtó cuki kisgyerek lóg rajtam (aki persze 100%-ban az apjára hasonlítana). Na, hát mondom, hogy nem akarok sokat. Csak aztán ilyenkor ráébredek, hogy mi is a helyzet, és jön az "ááálmodj királyláááány" - effektus.
Mert tudjátok, már lassan bele is nyugszom, hogy ha találok is egy olyan férfit, aki úgy 100%-ban megfelel (most ez nem verseny, de értitek), akkor ott tuti lesz valami galiba. Eddig így áll a dolog. Nehéz elképzelnem, hogy ez valahogy bejönne...de mindegy, ez most nem ez a téma. Pedig már azon gondolkodom, hogy túl nagyok az igényeim. De most komolyan? Ez egy ördögi kör. Ha lejjebb ad az ember, sosem fogja azt érezni, hogy igen, ez tökéletes. Hanem, hogy feláldozta magát és lejjebb adott. Hát élet az??
Arról már nem is beszélve, hogy a "hatalmas" igények alatt nem egy Johnny Depp utánzatot akarok (na jó, nem lenne rossz...viccelek!), hanem intelligenciára gondolok, humorérzékre, meg érzékenységre, romantikára, udvariasságra, kedvességre és lehetőleg bölcsész-beállítottságra (Oké, most verjetek meg, de ha belegondolok, hogy egy technikai beállítottságú emberrel már miről beszélnék? A tűzfalakról és a processzorokról?). Ja, és nem, nem kérek lehetetlent, mert létezik ilyen ember, csak...igen, itt jön képbe az a bizonyos galiba.
Visszatérve a gyerekre. Igen, egyre erősebbek az anyai ösztöneim, bár ha belegondolok hogy meg is kell szülni őket...de nem, most komolyan, akarok egy kis...na, ezt most inkább hagyjuk. Szóval egy (vagy több) kis aranyos cukorfalaltot, akik mind az apjukra fognak hasonlítani (csak ne rám, légyszi!). És persze extra szép és különleges nevük lesz, és szépek és okosak lesznek mint az apjuk. Valamiért kisfiút akarok jobban, de amúgy mindegy.
Jó, ezt már kezd átmenni nem reálisba, de tudjátok, hogy értem.
Szóval ez így nem sok, igaz? És akkor a "karriert" nem mondtam, de igazán, én csak tanítani akarok. Nem vágyom valami extra nagy dologra, csak jó tanár szeretnék lenni. Olyan, aki át is ad valamit, nem csak a gyerekek agyára megy. Szóval ha ez meglesz, akkor boldog leszek. Persze nem mondom, hogy nem álmodozom néha arról, hogy mondjuk...írni fogok. Vagy lesz egy vintage kávézóm. De értitek, nem török össze ha ezek nem valósulnak meg, csak néha jó álmodozni.
Szóval akkor, ha már vintage...természetesen a házam is úgy lesz berendezve (az extra könyvtárszobát már nem is mondom). Ami valami kisvárosban lesz, vagy egy nagyváros külső részén vagy mit tudom én hol, csak nem ott, ahol most lakom. Lesz egy (nekem) tökéletes férjem, aranyos-cuki gyerekeim, tanítani fogok és szabadidőnkben mindenféle intellektuális dolgot fogunk csinálni, például színházba járni, vagy olvasni, vagy írni, vagy bejárni a világot.
Ez tényleg olyan sok lenne?
Ugyehogy nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése