Reménytelen

"Aztán van egy egészen másfajta szerelem, a legkegyetlenebb fajta, amelyik szinte megöli áldozatait. Úgy hívják: viszonzatlan szerelem! Na, én ennek a szakértője vagyok."

Sokat gondolkodtam, akarok-e, illetve fogok-e erről írni, de ha már így gyülemlik bennem, mégis jobb lesz, ha kijön. Késő van, de mindig ilyenkor kap el az ihlet.

Én az az ember vagyok, aki állandóan szerelmes. Néha csak úgy idézőjelben, néha igazán. De sosem boldogan.
Mert tudjátok, 12 évesen mégis mit tud az ember érezni? Csak olyan 12 éves szerelmet, de akkor az igenis tud intenzív lenni, akár jó, akár rossz. Azért mondom ezt, mert az első emlékem akkorra vezethető vissza ezzel kapcsolatban. Persze most már én sem veszem komolyan, na de akkor? Nem volt kimondva soha sem, de mégis tudtam, és fájt, higgyétek el, a 12 éves eszemmel és szívemmel is fájt. Emlékszem, ahogy bebújtam a párnák alá, hogy ne lássák, ahogy sírok - minta előrevetítettem volna a sorsomat. Fura. Persze akkor elmúlt gyorsan. Hisz még gyerek voltam.
Aztán négy évvel ezelőtt. Az más volt. 15 évesen is még gyerek az ember, de...az igazi szerelem volt, még így messziről nézve is azt mondom, az volt, tényleg. Csak azt bánom, így utólag, hogy a "legszebb éveket" tettem tönkre. De hát ha jobban belegondolok mit tehettem volna? Ki parancsolja meg a szívének, hogy ne szeressen?
S négy évvel ezelőtt, de még tavaly sem gondoltam volna, hogy ez újra megtörténhet velem, Hogy belelépek újra ugyanabba a "patakba". Ez más volt, nem volt olyan...egyértelmű, olyan gyors, de most ugyanott találtam magam. Félelmetesen ugyanott, és ez megrémíszt, nagyon, és nem akarom, hogy megint ez történjen, de ugyanakkor tudom, hogy nem tehetek ellene semmit (azt az egy dolgot meg, ami segítene, NEM tehetem meg, egyszerűen nem), és ez a legtehetetlenebb, legkiszolgáltatottabb érzés, higgyétek el.
De hogy visszatérjek az eredetihez. Az utóbbi kettő forgatókönyv szinte pontról pontra egyezik. Egyvalamiben tér el, a két lélek, a két szív teljesen más, és mégis egy ponton valahogy megegyeznek. Ez már szinte groteszk, vagy nem is tudom. Mindketten olyan aprólékossággal, szépen, kegyetlenül törté millió és egy darabra a szívem, hogy már szinte gratulálhatnak egymásnak a szép teljesítményhez. Eltekintve attól, hogy ez utóbbi legalább egy kicsit átérezte a fájdalmamat.
De hát hibáztathatsz valakit azért, mert nem szeret? Hát tehet ő arról? Tudjátok, ez a legrosszabb, hogy nem is tudod keresni a hibát vagy az okot, vagy a megoldást, mert nincs. Csak bele kéne nyugodni, de nem megy. Hiába akarod megérteni, ha belegondolsz, és a rózsaszín ködtől csak azt látod, mennyire tökéletes ez az ember, és vagy pár pillanatig boldog vagy attól, hogy egyáltalán vele lehetsz, csak mint valami külső szemlélő, de legaláb beszélsz vele, legalább ott vagy a világában! Vagy a másik percben meg belegondolsz, mi lehetne....és mi nincs, és ez fáj, nagyon fáj, és csalódott vagy és szomorú, és a környezeted már tudod, hogy a legszívesebben csupa szeretetből jól megverne, hogy eszedbe se jusson már, és a tudomásodra hozná, hogy korántsem olyan tökéletes ő, és egy csomó hibája van, de hiába mondják, te nem azt látod, amit a többi milliárd és milliárd ember. Mikor az eszed már tudja, hogy mi fog történni, vagy inkább mi nem fog, és azt súgja, inkább kerüld el, te mégis inkább keresed a társaságát, hogy egy kis boldogsággal kiszúrja a szemed már csak a puszta létezésével is, vagy egy mosolyával, vagy egy szavával, hogy aztán belemerülj abba, hogy hazafelé a buszon vagy ha unalmas órán ülsz, kitalálsz minenféle szép történetet arról, mi lehetne, ha...és ez a kis szánalmas, mazochista boldogság egy kicsit megnyugtatja a lelked, és legalább egy kicsit nem gondolsz arra, mennyire szerencsétlen vagy, és hogy ezt már mindenki tudja rólad, mert az arcodra van írva.
Ha beleestél a reménytelen szerelmesek kategóriájába, az életben sokszor végighallgatod a "nem te tehetsz róla, csak legyünk inkább barátok", és már az összes lehetéges kifogást végighallgatod, miközben már sírás helyett is csak nevetsz kínodban, mikor magadban keresed a hibákat, mikor nem is csodálkozol, hisz az már egyenlő lenne a csodával, ha valaki egyszer nem így reagálna. Mégis bízol még abban a csodában, mert tudod, a hibákat hiába keresni, a szerelem lehunyja a szemét a hibák felett, s a természet törvényei szerint valakinek téged is tökéletesnek kéne látnia. Csak ez a valaki vagy nagyon elbújt, vagy nem létezik.

Tudvalevő, hogy nem mindenkinek teremtett az Isten párt. De azok az emberek nem elégedettek ezzel? Vagy ők is ugyanúgy szenvednek mint én?

Hát, ezért félek a nyári szünettől. Meg az elkövetkezendő 4 évtől. Félek, hogy ez fog folytatódni, vagy újra lejátszódni, teljesen mindegy. Félek, hogy sosem fogok tudni elrugaszkodni tőle, és igazán boldog lenni, mert kísérteni fog végig az egyetemi éveim alatt. Félek, hogy ennek már sosem lesz vége, és ez az én átkom, amivel nem tudok mit kezdeni. 

Azt mondják, aki szerelmes, még ha viszonzatlanul is, sokat nyer az élettől. Ezzel egyetértettem, mert tényleg sok mindent megtanít a visszautasítás. De tudjátok, másodszorra már nem vicces. Mikor az ember már megtanulta a leckét, és mégis mintha pontról pontra ugyanaz történne megint. Miért? Ki tudja a választ?

Igen, én akartam szerelmes lenni, de nem gondoltam, hogy az élettől még egy ekkora pofont kapok. Nem tudom, ez volt-e a cél, de ha ebből egyszer az életben kimászom, a szívem helyén már csak egy jéghegy marad. 

Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba!