Summertime Sadness

Nem is tudom, mit akarok most leírni. Csak hallgatom ezt a számot már tegnaptól körbe-körbe, és mintha minden benne lenne, amit érzek. Nem is szomorúság, hanem inkább melankólia, és nehéz is megmagyarázni hogy miért. Tudok valamit, de a gondolatok, érzések és vélemények kavarognak bennem. Választanom kell egy utat, de nem tudom, mi lenne nekem a legjobb. Talán egyik sem, az a legjellemzőbb. Néha jó, néha nem, de ha jó, akkor is más, mint amilyennek lennie kéne. Nyoma sincs a depressziónak, és mégis. Valami nyomaszt ott belül, ami miatt nem lehetek boldog. Nagyon kell már nekem a változás, mert kezdenek elnyelni a mindennapok. Ez nem jó, mert még 2,5 hónapot kell otthon ülnöm, mert ha egyszer ebben az országban képtelenség munkát találni akár 2 hónapra is, úgy elég nehéz. Lassan az lesz már, hogy a McDonald's-ba is alulképzett leszek, vagy csak nem tetszik nekik az arcom. Na jó, ezen kár fortyogni, csak zavar.
Nem tudom, mit tegyek, és épp ezért talán nem teszek semmit. Mikor tettem valamit, sosem volt jó vége, és lehet most sem fogom kibíni, ez vagyok én. Nem bírok csak úgy ülni ölbetett kézzel, inkább kísértem a sorsomat és hozom magamnak a rosszkedvet és a szerencsétlenséget. Ez nagyon negatívan hangzott, pedig most nem is akarok nyafogni, de ilyenkor nehéz megálljt parancsolni az ujjaimnak, csak írnak és írnak...
Nem hagyhatom, hogy úrrá legyen rajtam a summertime sadness. Tenni kell valamit, mindig tenni kell, mert a semmittevés nagy úr. A három évvel ezelőtti nyaramat juttatják eszembe. Na, olyat nem akarok. Boldog akarok lenni. Azt akarom, hogy átöleljen valaki, és megnyugodhassak. Át szeretnék kerülni egy más lelkiállapotba. Mindig ezt akarom, de valami mindig akadályoz. Lehetetlen.
Káosz.

kiss me hard before you go, summertime sadness

Igazi?

"In each life, we feel a mysterious boligation to find at least one of those soul mates. The greater love that seperated them feels pleased with the Love that brings them together again.
But how will i know who my soul mate is?
By taking risks. By rising failure, disappointment, disillusion, but never ceasing in your search for love. As long as you keep looking, you will triumph in the end."   /Paulo Coelho:  Brida/

Mióta elolvastam ezt a könyvet, nem hagy nyugodni ez a gondolat. Tegnap késő éjszaka megint eszembe jutott, és mindig felvetődik egy-egy újabb lehetőség és válasz, hogy létezik e Igaz Szerelem? Az a bizonyos Igazi, akit eleve nekünk teremtettek és valahol meg van írva, hogy együtt kell lennünk, és mindenki más csak hiábavaló próbálkozás. Talán nem így megy ez. Az élet nem tündérmese, de mégis..mi van, ha az Igazi, az ember akit úgy szeretünk mint senki mást, nem az az ember akit szeretnünk kéne? Vagy mi van, ha több Igazi van? Van különbség szerelem és igazi szerelem között? Van az a szerelem, amikor megismerjük a másikat, majd szépen lassan megkedveljük, megszeretjük és ez a szeretet, akár baráti szeretet átváltozik szerelemmé. Lassan, nyugodtan. Aztán van az a másik eset, mikor csak megpillantjuk azt az embert, és minden el van döntve, nincs menekvés, nincs visszaút. Talán mindkét szerelem egyforma, csak másképp alakulnak ki? Vagy az az Igazi, akinél az első percben érezzük azt a bizonyos varázst? Az első látásra szerelem garancia erre vagy csak a szív egyik kis hülye játéka?
Akárhogy is van, és talán végtelenül idealista vagyok, de nem hiszem, hogy igazán boldog lehetnék valakivel, mondjuk egy életen át, akinél nem ezt érzem. A nyugodt szerelem nem nekem való. Ez lesz a vesztem, tudom. Nem lehet mindenkinek szerencséje, meg hát ez már Murphy törvénye.
"Az érzelmek vadlovak, az értelem soha nem hajthatja őket igába teljesen."
Én is így érzek, de lehethogy ez csak kifogás. Lehethogy létezik mégis valami, amivel kordában lehet őket tartani, csak én még nem tudom, mi az.  Talán az idő és a távolság, a legrosszabb közhelyek, és mégis, talán.
Ugyanakkor valami fura zavart érzek. Talán mégis csak hagyni kell folyni a dolgokat a maguk ütemében, úgyse tehetünk semmit a sors akarata ellen. Ha így kell történnie, hát legyen. Az érzelmek vadlovak.
Néha azt érzem, hogy mást nem fogok tudni így szeretni, de ez hülyeség. Remélem, hogy az, de biztos az. Sok hülyeséget gondoltam már eddig is. Talán 5 vagy 10 év múlva csak nevetni fogok ezen, de talán nem sok minden fog változni. Előre elképzelni a jövőt sokkal könnyebb, mint megélni. 4 éve sem gondoltam volna, hogy ma ez lesz, ami van. 
Nem kéne ennyit agyalnom. Még a fejem is belefájdult.

Photos

Tegnap fotam magam, fényképezőgéppel és egy kis zenével és elindultam ki a faluba. Sétálni, csak úgy céltalanul. Megörökíteni a pillanatokat.

Utánam a vízözön

Hát valahogy nem így képzeltem el a korai nyáriszünetet. Valahogy úgy gondoltam, hogy szikrázó napsütésben, kellemes 25 fokban fogokkint üldögélni egy könyvvel, és élvezni fogom a szabadságot. Ehhez képest kint kb. 10 fokkal hidegebb van, fúj a szél, így csak a könyves és a szabadságos része igaz. De hát legalább az. Nem is akarok panaszkodni, hisz végre otthon vagyok, és nincs semmi gondom, de akkor is, olyan fura érzésem van, főlg azért, mert otthon döglök céltalanul májusban, mikor mindenkinek még dolga van. Na de nem baj, már megint panaszkodom, mikor ezt vártam már mióta, csak még fel sem fogtam igazán, hogy vége, ennyi volt. Tán ez a baj. 
Ott fejeztem be, hogy szerdán még a törire készültem, és idegességem egyre csak növekedett, mikor este jött a hír, hogy felvettek az egyetemre. Szóval még nem hivatalosan, de juhéé! Örülök ám, csakhogy még mindig nem kaptam hivatalos éretsítést, és ez kicsit idegel, miközben tudom, hogy nem felejtettek el, csak nem tudom, nem sietnek vele. Jó lenne már a kezemben látni azt a kis papírt,  hogy küldhessem el a bizonyítványom. Na de töri.
A reggelt nem is mesélem, mert olyan volt, mint a keddi, csak most korábban kezdtem, de valamiért idegesebb is voltam. 8:40-kor álltam meg a zöld asztal előtt, és kihúztam a negyedik tételkémet is, melynek száma: 15. Erről a számról tudni kell, hogy rohadt sok mindent foglal magába: angol és francia abszolutizmus, Oroszország és Lengyelország a 15-16. században, harmincéves háború, németalföldi szabadságharc és a Török Birodalom a 15-16. században. Na igen, és erre van az embernek 20 perce, miközben én már csak VIII. Henrikről és I. Erzsébetről tudtam volna órákig dumálni, na de azért hepinesz, mert bár a 9-10. tételeket szuggeráltam, ez is nagyon kedvemre való volt már csak az angolok miatt is. ĺgy hát szép magabiztosan leültem a bizottság elé, és jól is ment a dolog, amíg nem mondtam egy bődületes marhaságot- a Szent Bertalan éjt Szent Iván éjnek mondtam, aztán a nagyoncuki elnökbácsi felvilágosított, hogy hát majdnem, azt valahol Shakespeare bácsinál keressem, és az a vicc, hogy még akkor sem ugrott be, milyen névről van szó, majdnem Szent János éjt mondtam, aztán jöttem rá, hogy az meg a bogár :DD Ilyenkor képletesen megveregetem a saját vállam, hogy ez az Laura, ennél nagyobb baromságot ki se lehetne találni (a magyar érettségin beköpött Notre Dame-i toronyőr (Párizsi Notre Dame helyett, ugyebár az a mese...) után szerintem nem csodálkoztak semmin). Na de nem baj, legalább nevettek. Aztán TB kivételével jutott is idő mindenre, majd diszkréten leállítottak. Hát ezen is túl vagyok, gondoltam. Aznap kétszer is ünnepeltünk, még a rég elmaradt szülinapomat, majd az osztállyal közösen az érettségi végét. Pénteken mentünk be a bizonyítványért (ami mellesleg ugyancsak medvemre valóan sikerült, de nem dicsekszem), és fel sem fogtuk, hogy vége, hiszen annyiszor elbúcsúztunk már, és mégis mindig újra találkoztunk. Hát most már nem. Még esetleg 1-1 osztálybuli erejéig, amik tervbe vannak véve, aztán vége, ennyi volt. Most valahogy nem is sirattam az egészet, inkább ballagás előtt jött rám a melankólia, mostanra már megbékéltem a dologgal, de mindesenetre sok ember fog hiányozni.
Most meg itt ülök, még csak három napja céltalanul, de már kezd idegesíteni a dolog. Igen, ez vagyok én, sosem az a jó, ami van. Most keresek valami munkát a nyárra, aztán hátha. Nem szabad egyedül maradnom a gondolataimmal huzamosabb időre, mert annak még sosem volt jó vége. A szabadság is sokkal jobbnak tűnt múlt héten, mikor hülyére idegeskedtem magam.
Te jó ég, mennyit írtam már megint.

Félig megérve

Vagy inkább háromnegyedig. Ugyanis 4-ből 3 tantárgyból leérettségiztem. Hurrá!
Ez a nap tűnt a legfélelmetesebbnek, bár az akadémiai hét sokkal rosszabb, mint maga az érettségi. És a legrosszabb az előttevaló nap, és az éjszaka. Meg az utolsó pillanatok.
Persze alig aludtam valamit az éjszaka, aztán reggel is korán felkeltem, úgy éreztem semmit sem tudok, és amit tudok, azt is össze fogom keverni.
Ez az érzés csak akkor csillapodott, mikor 9:40-kor beléptem az osztályunkba, és szemben találtam magam a zöld asztallal, a borítékokkal, az érettségi bizottsággal. Akkor már jobb volt kicsit, bár mikor kihúztam a számot, és nem tudtam hirtelen, mi az, az is elég kritikus volt :D 
Az első számocskám: 23 - Role models and ideals.
És ekkor jött a megnyugvás, hiszen ez egy jó téma. Nem az,amit szuggeráltam, de mégsem rossz, még ezsembe is jutott tegnap, gondolkodtam rajta. A képleírás is jó volt, bár a roleplay-ben meg kellett győznöm a tanárnőt a számítógép előnyeiről a laptoppal szemben, nekem, a nagy technikai zseninek :D Hát itt kisebb improvizációt játszottam el, de szerencsére viccesen vették a dolgot.
11:30-kor újabb kihívás. Magyar.
A második számocskám: 11 - Romantika a világirodalomban.
Ez is jó téma. Szintén nem a szuggerált Radnóti, de jó téma. Szerencsére nem is kellett gondolkodnom, csak pár dolgot leírtam, és minden eszembe jutott, a képek is, az írók, a művek, és még ha csak egy említés erejéig is, de Jane Austen is benne volt a tételemben! Szóval boldogság, bár a Nyomorultak kicsit kifogott rajtam, de feltaláltam magam :D
Ezután jött a neheze. Még két óra, és szlovák, de az a két óra borzalmas volt.Persze nem tudtam enni egy falatot sem. Mintha nem is egy, de tízezer gombóc lett volna a torkomban. A szlovák, melyet sosem tudtam normálisan, és melyet akárhogy tanultam, nem sikerült megjegyeznem. Mondjuk ezzel mindenki így volt :D Aztán gondoltam, már mindegy, és hátha szerencsém lesz, s jót húzok, bele se mertem gondolni mi lesz, ha olyat, amiről fogalmam sincs. Szóval 14:20, indulás a kivégzésre. Ajjaj.
És a harmadik számocskám: 24 - Môj región
Nem hiszem el!!! Az egyetlen tétel amit igazán tudtam, hatalamas megkönnyebbülés "ilyen nincs!" érzés. Már hetek óta ki volt rakva a falamra az a biznyos szám, és kihúztam. Persze így is voltak hibáim, a nyelvtan katasztrófa volt, az irodalomról szerencsére tudtam beszélni legalább valamennyit, így megnyugodtam kicsit, hogy annyira azért nem lett rossz. Jó sem, de legalább nem annyira rossz :D
És már csak töri csütörtökön. És vége.

Valami készül...

"Ahogy kettesben sétáltak hazafelé, mindkettőjüket ugyanazok a gondolatok foglalkoztatták. Mindkettőjüknek eszébe jutott, mennyire nem illik ez egy tanár-diák kapcsolatba. Eszükbe jutott az is, hogy mennyire más lenne, ha...hogy mennyire más lehetne, de nem lehet. És mindketten arra gondoltak, vajon mit gondolhat a másik, és vajon mit szólna, ha megtudná, mire gondol ő.
Nem szóltak sokszor egymáshoz a séta alatt. Mire elérték Lettiék házát, mindketten alaposan átfáztak. Különösen hideg lett az októberi este, éles ellentétben a kellemes nappali idővel. Mindketten vacogtak. Bálint látta, hogy a lány kezei szinte megfagytak, így odalépett hozzá, és két nagy tenyerébe fogta a lány aprócska kezét. A lány kérdőn nézett rá, és még az átfagyott kezén keresztül is érezte, mi történik, ha bőre a férfi selymes bőrével találkozik. Az érzés...leírhatatlan. Egyszerre rázza ki a hideg, és a meleg. Már egyáltalán nem is fázott. Nézett rá nagy szemekkel, Bálint meg csak mosolygott. Maga sem tudta, miért csinál hülyeséget, egyszerűen csak jólesett."
(by L, 2012)

19

Hát, ilyen szülinapom sem volt még, az tuti. Tiszta fura, egyáltalán nincs olyan hangulatom, hiszen már tegnap felköszöntöttek, de az a vicc, hogy tegnap sem volt. Kicsit lehetne ünnepibb a hangulat. Sosem voltam még ilyenkor otthon, és pláne nem tanultam...ó, azok a régi szép idők, mikor egyhetes tanulási tilalmat rendeltem el magamnak. Hol vannak azok az idők? Ah, most meg a töri, szlovák és angol tételeimmel ünnepeltem. Szuper. 
Persze azért nem panaszkodom, mert mindenki nagyon cuki, de akkor is, ez a nap, nem bírom feldolgozni, ahh.
Ja, és utálom ezt a számot, hogy 19. Borzasztó. Ahogy elmúltam 17, nem vagyok kibékülve a korommal. Na jó, ez úgy hangzott, mintha minimum 80 lennék, de akkor éreztem magam a legjobban, az olyan jó volt. Most már túl "öregnek" érzem magam. Túl felnőttnek. Nem szeretem, már a 18-at sem szerettem. Pedig régen hogy vártam, hogy eggyel több legyek.
Amúgy megvan a kis lapitopikám, és most róla írok. Kicsit még meg kell szoknom, mert valahogy sehonnan sem kényelmes írni. De persze már most imádom, nagyon szép a kis drágám, és végre nem kell veszekedni a számítógép miatt. De persze most nem az internettel kéne foglalkoznom, hanem minimum a krími háborúval. Már itt sem vagyok.
(u.i. Emlékszem, 4 éve ezen a napon mentem beíratkozni Duna utcára. Na, az is egy hétköznap volt, teljesen átlagos, otthon is voltam, mégis milyen szép volt! 15 éves lettem, nem felejtem el sosem.)
Ja, és a kedvenc dalocskámat még meg sem hallgattam.