Utánam a vízözön

Hát valahogy nem így képzeltem el a korai nyáriszünetet. Valahogy úgy gondoltam, hogy szikrázó napsütésben, kellemes 25 fokban fogokkint üldögélni egy könyvvel, és élvezni fogom a szabadságot. Ehhez képest kint kb. 10 fokkal hidegebb van, fúj a szél, így csak a könyves és a szabadságos része igaz. De hát legalább az. Nem is akarok panaszkodni, hisz végre otthon vagyok, és nincs semmi gondom, de akkor is, olyan fura érzésem van, főlg azért, mert otthon döglök céltalanul májusban, mikor mindenkinek még dolga van. Na de nem baj, már megint panaszkodom, mikor ezt vártam már mióta, csak még fel sem fogtam igazán, hogy vége, ennyi volt. Tán ez a baj. 
Ott fejeztem be, hogy szerdán még a törire készültem, és idegességem egyre csak növekedett, mikor este jött a hír, hogy felvettek az egyetemre. Szóval még nem hivatalosan, de juhéé! Örülök ám, csakhogy még mindig nem kaptam hivatalos éretsítést, és ez kicsit idegel, miközben tudom, hogy nem felejtettek el, csak nem tudom, nem sietnek vele. Jó lenne már a kezemben látni azt a kis papírt,  hogy küldhessem el a bizonyítványom. Na de töri.
A reggelt nem is mesélem, mert olyan volt, mint a keddi, csak most korábban kezdtem, de valamiért idegesebb is voltam. 8:40-kor álltam meg a zöld asztal előtt, és kihúztam a negyedik tételkémet is, melynek száma: 15. Erről a számról tudni kell, hogy rohadt sok mindent foglal magába: angol és francia abszolutizmus, Oroszország és Lengyelország a 15-16. században, harmincéves háború, németalföldi szabadságharc és a Török Birodalom a 15-16. században. Na igen, és erre van az embernek 20 perce, miközben én már csak VIII. Henrikről és I. Erzsébetről tudtam volna órákig dumálni, na de azért hepinesz, mert bár a 9-10. tételeket szuggeráltam, ez is nagyon kedvemre való volt már csak az angolok miatt is. ĺgy hát szép magabiztosan leültem a bizottság elé, és jól is ment a dolog, amíg nem mondtam egy bődületes marhaságot- a Szent Bertalan éjt Szent Iván éjnek mondtam, aztán a nagyoncuki elnökbácsi felvilágosított, hogy hát majdnem, azt valahol Shakespeare bácsinál keressem, és az a vicc, hogy még akkor sem ugrott be, milyen névről van szó, majdnem Szent János éjt mondtam, aztán jöttem rá, hogy az meg a bogár :DD Ilyenkor képletesen megveregetem a saját vállam, hogy ez az Laura, ennél nagyobb baromságot ki se lehetne találni (a magyar érettségin beköpött Notre Dame-i toronyőr (Párizsi Notre Dame helyett, ugyebár az a mese...) után szerintem nem csodálkoztak semmin). Na de nem baj, legalább nevettek. Aztán TB kivételével jutott is idő mindenre, majd diszkréten leállítottak. Hát ezen is túl vagyok, gondoltam. Aznap kétszer is ünnepeltünk, még a rég elmaradt szülinapomat, majd az osztállyal közösen az érettségi végét. Pénteken mentünk be a bizonyítványért (ami mellesleg ugyancsak medvemre valóan sikerült, de nem dicsekszem), és fel sem fogtuk, hogy vége, hiszen annyiszor elbúcsúztunk már, és mégis mindig újra találkoztunk. Hát most már nem. Még esetleg 1-1 osztálybuli erejéig, amik tervbe vannak véve, aztán vége, ennyi volt. Most valahogy nem is sirattam az egészet, inkább ballagás előtt jött rám a melankólia, mostanra már megbékéltem a dologgal, de mindesenetre sok ember fog hiányozni.
Most meg itt ülök, még csak három napja céltalanul, de már kezd idegesíteni a dolog. Igen, ez vagyok én, sosem az a jó, ami van. Most keresek valami munkát a nyárra, aztán hátha. Nem szabad egyedül maradnom a gondolataimmal huzamosabb időre, mert annak még sosem volt jó vége. A szabadság is sokkal jobbnak tűnt múlt héten, mikor hülyére idegeskedtem magam.
Te jó ég, mennyit írtam már megint.