Nem is tudom, mit akarok most leírni. Csak hallgatom ezt a számot már tegnaptól körbe-körbe, és mintha minden benne lenne, amit érzek. Nem is szomorúság, hanem inkább melankólia, és nehéz is megmagyarázni hogy miért. Tudok valamit, de a gondolatok, érzések és vélemények kavarognak bennem. Választanom kell egy utat, de nem tudom, mi lenne nekem a legjobb. Talán egyik sem, az a legjellemzőbb. Néha jó, néha nem, de ha jó, akkor is más, mint amilyennek lennie kéne. Nyoma sincs a depressziónak, és mégis. Valami nyomaszt ott belül, ami miatt nem lehetek boldog. Nagyon kell már nekem a változás, mert kezdenek elnyelni a mindennapok. Ez nem jó, mert még 2,5 hónapot kell otthon ülnöm, mert ha egyszer ebben az országban képtelenség munkát találni akár 2 hónapra is, úgy elég nehéz. Lassan az lesz már, hogy a McDonald's-ba is alulképzett leszek, vagy csak nem tetszik nekik az arcom. Na jó, ezen kár fortyogni, csak zavar. Nem tudom, mit tegyek, és épp ezért talán nem teszek semmit. Mikor tettem valamit, sosem volt jó vége, és lehet most sem fogom kibíni, ez vagyok én. Nem bírok csak úgy ülni ölbetett kézzel, inkább kísértem a sorsomat és hozom magamnak a rosszkedvet és a szerencsétlenséget. Ez nagyon negatívan hangzott, pedig most nem is akarok nyafogni, de ilyenkor nehéz megálljt parancsolni az ujjaimnak, csak írnak és írnak... Nem hagyhatom, hogy úrrá legyen rajtam a summertime sadness. Tenni kell valamit, mindig tenni kell, mert a semmittevés nagy úr. A három évvel ezelőtti nyaramat juttatják eszembe. Na, olyat nem akarok. Boldog akarok lenni. Azt akarom, hogy átöleljen valaki, és megnyugodhassak. Át szeretnék kerülni egy más lelkiállapotba. Mindig ezt akarom, de valami mindig akadályoz. Lehetetlen. Káosz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése