Név nélkül

Most van az az iskolaidőben jól ismert pillanat, mikor nem tudom mit kezdjek magammal. Köze van hozzá az iskolának, de azt hiszem, nem éppen úgy ahogy "kéne". Nem tagadom, hogy vártam már egy kicsit, mert agyamra ment a nyár. De már megszokhattam volna, hogy ebben a helyzetben sehogy sem jó. Maximum néhány röpke pillanatra, ami olyan nagyon hamar elszáll, hogy észre sem veszem. Az a legrosszabb, hogy néha úgy érzem, nincs kedvem végképp semmire sem, és folyamatosan attól félek, mi lesz, ha ez, ami most van elmúlik, és nem fog változni semmi? Mi lesz, ha minden így marad örökre, és én nem leszek képes változtatni, vagy mi, ha nem is tudnék? Ha nem rajtam áll ez az egész?
Kérdések, kétségek...és csak várok, és várok, de mire? Tudjátok, vannak ezek a depressziós idézetek, amiket én is előszeretettel olvasgatok ha rossz a kedvem (hogy még rosszabb legyen lehetőleg), az egyik így szól: "I feel like I'm waiting for something that isn't going to happen."

Pontosan így érzek. És ez a két érzés együtt szépen lassan kinyír belül. Mert várom, hogy változzon valami, és teszek is érte amennyit tudok! De nem történik, és ugyanaz van, mint azelőtt mindig. Azon gondolkodom, mi lesz ha végre jó lesz minden, ha végre boldog leszek, és közben gyötör a gondolat, hogy ilyen nem lesz soha. És ebbe nem tudok belenyugodni, de mégsem tudok már ennél többet tenni.

Azt hittem, a depressziós korszakomat már kinőttem, de most egyre jobban kezd visszatérni az az állapot, ami 15-16 évesen kísértett és gyötört, egyre többször megy el a kedvem csak úgy, csak a saját gondolataimtól, és szétmar belül az a rossz érzés, a fájdalom. Nem mondom, hogy ő tehet róla, nem állítom, hogy direkt csinálja, de tönkretesz a puszta létezésével. Vagy én teszem tönre saját magam az érzéseimmel? Lehetséges, hogy tudnám őket kontrollálni, csak nem tudom, hogyan. Ha tudnám, higgyétek el, megtennék bármit, csak legyen vége..de nincs, és nem tudok. Látja a szememben a gyengeséget. Látom a szemében a gyengeséget. Kaparja a torkom valami, ami szeretne kijönni végre és megszületni, de közben meg undorodom saját magamtól már csak a gondolatától is. Meg fogom tenni, mert ismerem magam, és már előre tudom, mi lesz a vége, mert ez már egyszer megtörtént, és így olyan érzésem van, mintha beakadt volna a lemez életem filmjében, és most ugyanaz fog körbe-körbe ismétlődni. 

Egy tőlem okosabb ember mondta egyszer valaha, hogy a boldogságra nem szabad várni, hanem közben kell boldognak lenni. Igaz. Csak én még sajnos nem értem el olyan lelkiállapotba, hogy ezt véghez tudjam vinni. Szeretnék fejlődni lelkileg, csak nem tudom, hogyan. Szeretném elérni, hogy végre ne érezzek! Csak nem tudom, hogyan. 

Éreztétek már, hogy nyomja a lelketeket a szerelem? 

Back to school

Idén még csak három napot voltam iskolában, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy egy olyan beszélgetés fültanúja legyek (akaratlanul!), amit talán jobb lett volna, ha nem hallok meg.

Történt ugyanis, hogy vártunk az órára, s rajtunk kívül még pár felsőbb éves lány, akiket még eddig sosem láttam, na de mindegy, és beszélgettek. Na de az a beszéd..."jaj, de szar ez a suli, jaj, de utálják, alig várják, hogy befejezzék" blablabla. Ne értsetek félre, természetesen mindenki arról beszél, amiről akar, de már alapjába véve ez irritált, mert egyszerűen nem tudom felfogni - ha annyira nem érdekli őket az, amit tanulnak, mégis mi a fészkes fenéért jelentkeztek ide? Azért annyira nem számíthattak másra, mert oké, természetesen nekem is vannak dolgok, amiket másképp képzeltem el, de hahó, az élet nem kívánságműsor! Szóval már ez kicsit az agyamra ment, mert már vagy tíz perce ezt ecsetelgették, én meg csak így mondogattam magam, ne szólalj meg, maradj csendben, mert nem lenne jó vége. Hát hagytam úgy, panaszkodjanak kedvükre. Aztán persze be is igazolódott a sejtésem, mikor az egyikük kimondta: "biztos nem ide jelentkeznék újra, de...hát igazából nem is tudom, hova jelentkeznék." - na ez az a mondat, ami nálam már kezdte kiverni a biztosítékot. Értitek? Ez az az embertípus, akitől tízszer falramásznék és agyonrúgnám. Az az embertípus, akit SEMMI nem érdekel, akinek minden tökmindegy, és csak azért jár XY suliba XY szakra, mert valahova járni kell (és mert "a magyar szak könnyű" - NEM AZ!!!). És ez a rész még mindig nem érintett engem sehogy sem, de egyszerűen legszívesebben visítottam volna! Ha tudja magáról, hogy úgyse lenne jó neki semmi, akkor mi a francnak panaszkodik? Ha nem érdekli, minek jött ide? Ha annyira utálja, miért nem hagyta ott még elsőben? Mivan? Nem, inkább itt van, és panaszkodik, mennyire utálja. Ez aztán a felnőtt gondolkodás.

De ami még ennél is sokkal rosszabb volt, az a pillanat, mikor a csoporttársnőm megszólalt így mondhatni a nevünkben, hogy "de én szeretem a szakomat". Azt leírni sem tudom, milyen reakciót kapott erre szegény csak azért, mert szeretni meri az iskolát! Hát hogy meri! Hogy merjük!
Ekkor jött az a lekezelő, "én már idősebb vagyok nálad egész egy évvel, tapasztalt aggastyán, ne pofázz nekem kis szaros" nézés, amit ANNYIRA utálok, hogy elmondani sem tudom. Még ha jogos is lenne (nem az!! mi is lehúztunk már itt egy évet...ők meg kettőt, nem tízet), akkor sem kell a tizenhatodik emeletről nézni valakire csak azért mert fiatalabb, hahó! Na, de a hab a tortán mégis a válaszuk volt: "majd megutálod te is". 

?????

Na, nálam ezzel a mondattal ásták el magukat végérvényesen is. Ez kéremszépen mi??? Ez a kijelentés elhangozhat egy felnőtt, úgymond intelligens egyetemista szájából? Te is megutálod??
Majd akkor bemegyek én is a matfyz-re, és fogom mondogatni az embereknek, hogy jaj, de szar ez, majd ti is megutáljátok. Really??

Olyasmi nem mond nekik semmit, hogy minden ember mást szeret? Esetleg még olyasmi, hogy vannak emberek akik egyáltalán VALAMIT szeretnek? Jaj, hogy merjük!
Rendesen már én leszek a hülye, amiért szeretem, amit tanulok. Néha már kezdik elhitetni velem, hogy komolyan nálam van valami hibás alkatrész. De nem. Náluk van. Nem is alkatrész, hanem az egész szerkezet. Csak sajnos nagyon sok ilyen ember van, és ez egyre rosszabb.

Négy éve

Előre szólok, ez egy fura bejegyzés lesz, és kevesen fogják érteni. Bocsánat előre is. 

Ma reggel (na jó, volt már 11 óra), mikor ébredeztem, lassan kezdett a fejembe ötleni, hogy mit álmodtan, az éjjel. Aztán hirtelen eluralkodott rajtam a "jaj, ne!" érzés, mikor szépen lassan körbevonalazódott a fejemben az ominózus álom. Már nagyon régen nem álmodtam vele (hívjuk you-know-who-nak, az a legegyszerűbb), igazából már jó rég nem gondoltam rá, at all. Ezért fura volt ez az álom dolog. Majd szépen lassan, ahogy ébredezett a fejem is a testemen kívül, és rápillantottam a naptárra, minden világos volt. 

Holnaphoz négy éve volt. Mondjuk nem igazán értem, a fejemben miért van beprogramozva ez a dátum még ennyi idő távlatából is. Pedig higgyétek el, nem akarok emlékezni se rá, se gondolni rá, sőt, legjobb az lenne, ha egyszerűen csak kitörlődne ez az egész az emlékezetemből. Vagy elnyelné a föld. Vagy valami ilyesmi. Jó, persze, ez csak egy álom, de akkor sem. Szeretnék úgy élni, mintha ez egyszerűen...nem lett volna. Nem én lettem volna. Mostani fejemmel már szívesen fenékbe billenteném az akkori énemet, de még így sem mondhatom, hogy megbántam, csak....ez bonyolult. Nagyon bonyolult.

Na persze, 4 évet csak úgy elfelejteni, mi? Nem, igazából hülye voltam, mikor ezt gondoltam. Nem kell kitörölni, csak el kell fogadni és beletörődni. Nem, már régen elmúlt az a korszak, már régen elmúlt minden érzés, de érzem, hogy valami van bennem, ami még mindig gátol. Ez már csak az én belső vívódásom, vagy mi. Sokáig úgy voltam vele, hogy a legjobb lesz soha többé nem látni, és kész. Na de az már milyen egyszerű? Akkor örökre elnyomom magamban azt a gátat, amit le szeretnék győzni. Azt akarom elérni, hogy szembesétáljon velem az utcán, és ne történjen semmi. Ettől félek, bevallom. Hiába múlt el minden, egyszerűen nem akarom látni, mert félek. Még legutóbb is, ami egy éve volt, nem tudtam úgy ránézni, mint egy zsák krumplira. Ez igazából máig megmagyarázhatatlan, hogy mi a fenét láttam benne, miért volt ez az egész annyira erős bennem, nem tudom, de az volt. És higgyétek el, a hátam közepére se kívánom azt az érzést megint. Mert már tudom, hogy ő az utolsó, aki megérdemelné. Az egyetlen ember a világkerekségen, aki képes volt az sz betűs szóra nem mondani semmit. Aki nem értett engem, nem hogy nem olvasott a gondolataimban, de egyszerűen nem értett. Gyáva alak, aki még a saját érzéseit és gondolatait is elnyomja, csak hogy ne legyen semmi felelőssége a világon. Hát tőle félek én? 

Már tudom, mi volt ennek az álomnak a célja. Vagyis mire akart figyelmeztetni a belső énem. Ne féljek tőle. Ne meneküljek előle. Erős vagyok ahhoz, hogy ha úgy hozná a sors, hogy találkozzunk, akár 5 év múlva, akár 10 év múlva, igenis zsák krumplinak nézzem. Mert számomra már nem is nagyon ér annál többet.

I can, I will / Part I.

Ez egy olyan téma lesz, amiről már nagyon régen szerettem volna írni, de még mindig bennem volt/van valami visszatartó erő, talán szégyenérzet, nem tudom, de idő kellett ahhoz, hogy le tudjam írni a gondolataimat és élményeimet. Ez a téma pedig nem más, mint a fogyás.

Mielőtt belekezdenék: nem, nem fogom ontani a nagy "fitnesz"tanácsokat, ki mit csináljon és ne csináljon, mert ez nem erről szól. Másrészt pedig messze nem vagyok még olyan formában, hogy egyáltalán szövegelhessek az egészséges életmódról. Viszont valamit már elértem, amiért igenis büszke vagyok magamra, és lehet, hogy valakinek éppen az fog segíteni valamiben, amit most itt leírok.

Mindig tudtam, hogy kéne fogynom (méghozzá nem keveset), és mindig tudtam azt is, hogy ez az egy dolog akadályoz a legjobban az életemben. Az élet minden területén mindig igyekeztem kihozni magamból a maximumot, csak itt akadtam mindig el. Nem is arról van szó, hogy nem volt akaraterőm, hanem akaratom nem volt (nem, nem ugyanaz). Hiába akartam vékonyabb lenni, nem akartam fogyni - igen, ez nagyon hülyén hangzik, és nem is tudom rendesen megmagyarázni, de biztos vagyok benne, hogy lesznek, akik meg fogják érteni. Nem tudtam elképzelni magam "fogyózni", úgy éreztem, hogy csak megvonnám magamtól az étel nyújtotta élvezetet és még rosszabbul érezném magam, hogy ez csak felszínesség, hogy az emberek fogadjanak el úgy, ahogy vagyok, blablabla. Egyszerűen gátolt valami bent a fejemben: én magam, és az elhatározásom hiánya. És igazából nem is tudom magam sem, mi volt az, ami június 4-én este történt velem. Valami egyszercsak átkattant, csak úgy a semmiből (komolyan semmi indítékom nem volt), hogy én márpedig lefogyok, és meg fogok tenni ezért mindent. Életemben először komolyan is gondoltam (nem nagyon csináltam ilyeneket ezelőtt, vagy maximum pár napig tartott a nagy elhatározás, de ilyenre is csak egy esetre emlékszem). És akkor megértettem, miért szajkózzák az interneten a fogyással kapcsolatos fórumokon, hogy minden a fejben dől el, és ha le akarsz fogyni, le is fogsz. Igazuk van. Ezt nem lehet sehogy máshogy, csak így. Ha az ember nem érzi azt, hogy igen, ezt akarom a legeslegjobban elérni, és mindent megteszek érte, és motiválja magát, és nem adja fel, akkor sosem fog eljutni semeddig sem. 

Nálam ez fokozatosan kezdődött. Június első két hetében még csak belekezdtem ebbe az egészbe, elkezdtem csak sima vizet inni, kiiktatni a fehér kenyeret, édességeket, és ami a legfontosabb: KEVESEBBET enni, és nem zabálni éjjel. Igen, ez volt az én nagy gondom, hogy néha csak unalmamban ettem, és majdnem minden este rájártam a hűtőre -merthogy éhesen nem lehet aludni (de, lehet)! Többet ettem, mint amennyivel jóllaktam volna, és rengeteg felesleges édességet és hasonló dolgokat ettem (nem is kaja helyett, hanem kaja után). Az iskolaévbeni gyakori mekizésekről nem is beszélve. Meg aztán bele sem gondoltam, hogy egyes ételek kis adagban is mennyi (felesleges) kalóriát tartalmaznak. Lassan megtanultam, mi az, amiből ehetek akár többet is (ez általában a húsban merül ki, ami nekem éppen megfelel, mert azt imádom is, és jól is lakom vele), és mi az, amiből vagy egyáltalán vagy nagyon keveset ajánlatos csak (ez pl. a tészta, amiben NAGYON SOK kalória van, és az ember sosem csak egy kanállal eszik). Hozzáteszem, az első két hétben nem is mértem magam, mert nem bírtam rávenni magam hogy ráálljak a mérlegre!!! Ja, meg nem is volt mérlegünk otthon. Ez volt a strucclogikám: ha nem tudom, hány kiló vagyok, akkor nem is vagyok annyi. Ha-ha-ha. ĺgy hát nagyon nagy lépés volt megvenni azt a mérleget (de legalább piros, és szépen mutat a szobámban), és még nagyobb lépés volt ráállni (és sokkot kapni, de ez már másik dolog).

Szóval nem tartok én semmiféle diétát, mert az BAROMSÁG. Most mi, ha az ember eléri a vágyott súlyt, és újra elkezd zabálni, tudjuk mi történik. ĺgy igyekeztem átformálni az étkezésemet olyanná, hogy ne éhezzek, tudjam hosszútávon is kényelmesen tartani, mégis fogyjak, ill. majd ha elérem a célom, akkor tartsam a súlyom. Ehhez igazából nem kell nagy ördöngősség, a lényeg a mértéken van, és azon, amit fentebb leírtam. Eszem én nyugodtan sütit is, csak mondjuk nem egészet, hanem a felét (igen, ez is számít, de még mennyire!), és nem naponta 10 darabot, hanem hetente, 2hetente egyet. És nem ebéd után, hanem uzsonnára mondjuk. Eszem naponta 3-4x, este ha megéhezem, csak egy almát vagy a kedvenc polisztirénkenyeremet (bár erről is igyekszem leszokni, mert a legjobb késő este egyáltalán nem enni (nem azt mondtam, hogy 6 után!!!)). Nem vonok meg magamtól semmit, mert annak megintcsak tudjuk mi lesz a vége. Csak azt nehéz megtanulni, hogy az ember 1 kanál fagyi, 1 szelet süti, 3 db. chips után azt mondja, nem kérek többet. Az rohadt nehéz!!! Olyankor a kisördög biztat, hogy egyél még, hisz olyan finom, a kisangyal meg megkérdezi, hogy mennyire szeretnél beleférni a 38-as gatyába? És szerencsére elértem arra  szintre lelkileg, hogy fontosabb a 38-as gatya, mint az újabb kanál fagyi - és olyankor baromi büszke vagyok magamra :D

Azt be kell vallanom, hogy én egy nagyon, nagyon, nagyon lusta ember vagyok, és a mozgásra szörnyen nehezen veszem rá magam, és ez nálam ki is merül a szobabiciklizésben, ami nem sok ugyan (de kevés), de azért valamicskét csak használ. Szeretnék szeretni sportolni, de nem megy :D 

S hogy hol is tartok most? A felénél nagyjából. Lement 15 kiló (soknak hangzik, de azért annyira nem borzasztóan látszik rajtam szerintem, meg amúgy is, nem ezzel vigasztalom magam, de szerintem aránytalanul több a súlyom ahhoz képest, ahogy kinézek, a fránya genetika), de még egyszer annyi kell ahhoz, hogy jól érezzem magam (és beleférjek abba a bizonyos 38-as nadrágba). De nem sietek, van időm.

Még a végére hozzáteszem, hogy minden ember másképp működik, és ami nekem beválik, lehethogy másnak nem fog. Én is azt olvasgattam mindenhol, hogy másnak hogy sikerült, de aztán rájöttem, hogy ez individuális, és magamnak kell kitapasztalni.

És a végére egy kis illusztráció - az első kép április végén készült, a második kép múlt héten. Mint mondtam, még nem vagyok megelégedve magammal teljesen, és ha magamra nézek, nem látom annyira a változást, mint ha ránézek a régebbi képeimre - olyankor azért örömmel tölt el, hogy végre megmozdultam ezirányban és legyőztem azokat a bizonyos akadályokat a fejecskémben. Most már csak remélem, hogy nem is olyan sokára tehetek fel egy második részt, mikor már az egész végén leszek, és hogy sikerülni fog. Szorítsatok! :)

 

The autumn is coming

Nekem már ősz van. Akkor jött el, mikor reggel fáztam rövidujjúban, és örömmel konstatáltam, hogy kabátot kell vennem. Pedig amúgy higgyétek el, utálok fázni. Már ami a -20 fokos fázást illeti. De elég a kevesebb is...a decemberi/januári fagyos reggeleket utálom. De ez a kellemes hideg, ez jó. Mikor vékony kabátban vagy kint, és 10-15 fok van, azt kibírnám. Még a 20-25 fok is rendben van, de utálom a nyarat, és végre, végre vége! Ez már nem nyár, ha kellemes idő is van, ez már őszies meleg, és már csak egy hét és szeptember.

Szeretem az őszt, pedig régen utáltam az októbert, mikor olyan sötét és hideg volt, de mára megszerettem. Főleg ha olyan kellemesen napos, de mégis érzed az idő csípősségét. Szeretem, ha hosszú ez a vénasszonyok nyara, vagy hogy hívják. Lassan jobban szeretem az őszt, mint a tavaszt, a táj is olyan szép, és az sem zavar, ha esik az eső, olyankor jó bent üldögélni és olvasgatni meg kávét inni. Nyáron még bent sem szeretek lenni, zavar a meleg, nem tudom, fura vagyok. Télen meg már túl hideg van. Nem szeretem a végletes időjárást, ezért is ősz forever!
Aztán meg mindjárt iskola. Tudjátok, ez sem baj, én szeretem az iskolát (ha nincs vizsgaidőszak...). Meg végre valami rendszer lesz az életemben, és ezért utálom a nyári szünetet, mert akkor nincs. Ez kell nekem. 

Azt mondják, jó vagyok az érzelmek leírásában, de úgy érzem, akkor sem tudom átadni, mit is jelent nekem az ősz, az egész világával együtt. Sokat. 

Ilyenkor vicces belegondolni, hogy szerdán megyek nyaralni. Az már inkább őszölés lesz (de hülye szó :) )...annál jobb! :D  

Az idegesítő vevők prototípusai, avagy így sose viselkedj boltban!

Mindig is emberekkel szerettem volna dolgozni, noha tudtam, hogy vannak nehéz oldalai is a dolognak. Ez a munka most nyilván csak rövid távú, de elég ahhoz, hogy kiismerjem az emberek viselkedését, már ami a vásárlást illeti. Csak pár példa, mi is az, ami a kassza másik felén ülő embert (esetünkben engem) a sírba tud vinni.

1. Ha reggel, nyitás után a teszem azt 80 centes bevásárlást képesek 100-assal megfizetni. Most komolyan?? Aztán meg morognak és sóhajtoznak, mikor nem tudok visszadni. De egyszerűen NEM TUDOK! Reggel kapom a kasszát 300 euróval, és 10-es a legnagyobb címlet. Varázsoljak? Kedvencem az volt, mikor a néni, mikor nagy nehezen visszadtam neki a 90 akármennyi euróját úgy, hogy alig maradt pénzem a kasszában, még hangosan meg is jegyezte, hogy na, most meg tele lesz apróval. Bocsi, de tényleg.
2. Ha arra használod a vásárlást, hogy felváltsd a pénzedet. A bolt nem BANK!! Utálom, ha az ember tele van apróval, meg tudná fizetni rendesen, de nem, inkább ad 100-ast, mert fel akarja váltani. 
3. Ha jönnek 2 kocsinyi vízzel, és elvárják, hogy én ránézésre megállapítsam, hogy az mégis mennyi. Aztán meg kijelentik, hogy 18 karton. Aztán meg csodálkoznak, hogy nekem 5 percbe telik, míg kiszámolom, hogy az mennyi is.
4. Ha hülyének néznek, mert nem tudom fejben kiszámolni azt a rohadt 18 kartont. És rámnéznek a "aki kasszában ül, az totál hülye" arckifejezéssel. Bocsi.
5. Ha megkérdezik, hogy "lehet jegyekkel fizetni?"....Mikor az üzlet előtt van egy tábla, mely kb. 10x akkora mint a fejem, mely hirdeti, hogy LEHET jegyekkel fizetni. Az emberek nagyon hülyék, vagy csak nem tudnak olvasni?
6. Ha megkérdezik, hogy hol van ez és ez a boltban. Vagy hogy van-e már ez és ez, akciós-e már, blablabla. Nehéz felfogni, hogyha én brigádos vagyok, és akkor is a kasszában ülök az idő 95%-ban, akkor fogalmam sincs, hogy merre van az öngyújtó, és van-e még fűrész a raktárban. 
7. Ha még ilyenkor, ha azt válaszolom, hogy sajnos nem tudom, le is csesznek, hogy "de hisz itt dolgozik, miért nem tudja?". Nekik üzenem a 6. pont utolsó mondatát. 
8. Ha úgy beszélnek a fizetés előtt/klözben/után egymás közt, hogy nekem intézik a szavaikat, de mégsem nekem mondják. Ez kiidegel. Mondjuk vannak azok az idióta kis játékok, amiket osztani kell 10 eurós vásárlás helyett. Jönnek a kisgyerekkel, persze elfelejtem odaadni. S ahelyett, hogy megkérdeznének ENGEM, hogy adok-e, inkább megtárgyalják hangosan az orrom előtt, hogy vajon miért nem kaptak. Really??
9. Azok az idegesítő kis szarságok megérnek egy külön pontot ebben a listában.
10. Ha a gyerekekel jönnek vásárolni, és ott visítanak a játékért, meg sem várva, hogy leblokkoljam, vagy ilyesmi. S a szülők eszébe se jut lecsillapítani a gyereket. Az első 5-10 még cuki volt, de ha folyton ez megy, szétvernéd őket, komolyan.
11. A szülők, akik jobban kétségbe vannak esve, ha nem kapnak játékot, mint maga a gyerek.
12. A szülők, akik képesek a gyerekeik által megrágott kiflit/kalácsot/akármit odatenni nekem a pultra, hogy blokkoljam le. Ha zacskóban teszik, az még a jobbik eset. Really? Most komolyan fogdossam az összenyálzott kis kiflidarabot?? Nem egyszerűbb megmondani, hogy megették, és kész??
13. Ha odacseszik nekem a zöldséget a pultra zacskó nélkül. Nem zavarja őket a koszos kezem.
14. Ha leblokkolom a 70-80 eurós bevásárlást, és képesek visszajönni azért, mert pl. nem ütöttem be az akciót a répára, ami nagyjából 10 centet foglal magába. Vagy mert rossz kenyeret blokkoltam le, és az 5 centtel drágább. Komolyan, ezt nem lehetne kihagyni.
15. Ha nem képesek felfogni, hogy valamelyik vizet ki kell tenni a pultra, valamelyiket nem muszáj. Aztán mikor megmondom, hogy legyen szíves tegye ki, mert nem tudom másképp leblokkolni, még pofákat vágnak, és úgy dobálják, mintha egy kupac kaki lenne. Mert nyilván én tehetek róla, hogy azt a vizet ki kell tenni. Ki más?
16. Amikor este 8-kor jönnek nagybevásárlásra, mert nyilván máskor nincs idejük egész nap/héten, mint zárás előtt. Pláne, ha vasárnap van. S még képesek nevetgélni hogy "jéé, csak nem utolsó vagyok?". Kit érdekel, hogy mi is haza akarunk menni?
17. Ha úgy jönnek a boltba, hogy otthon felcseszték őket, és persze ki máson lehetne a legjobban levezetni a mérgünket, mint az eladón? Az sem jobb, ha telefonálva jönnek fizetni, és még te érzed magad hülyén, amiért a fizetéssel megzavarod a fontos csevegést. 
18. Legutoljára a legrosszabbat. Ha nem képesek még annyira sem, hogy visszaköszönjenek. Ezt már nem tudom kommentálni sem.

Wedding's in the air II.

Ezen is túl vagyunk. Igazából nem volt olyan rossz.

Kezdve azzal, hogy végre többé-kevésbé elégedett voltam azzal, ahogy kinézek. Figyelem, ilyen nem történik gyakran! Ezáltal köszönet a fodrásznak, hogy az én hajnak nem nevezhető kupacnak a fejemen-ből kihozta azt, amit kihozott. A legszebb bók, amit kaptam a külsőmet tekintve egyik nagynéném megjegyzése volt: "te éhezel?" - Nem, ez most nem irónia, komolyan nem mondhatott volna szebbet. Ugyanis ez valami olyasmit jelentett, hogy jobban nézek ki, mint 10 kilóval ezelőtt. Jó érzés!

Mondjuk rohadt meleg volt, ami kissé levitte az élvezeteket, meg kell hagyni. És a pálinka, amivel itattajk, nem javított a helyzeten, igazán. Utálok alkoholizálni, mert mindig bőgök. Tegnap valahogy sikerült eltalálni azt a mértéket, mikor én is csak vihogtam (Bár ez fura, mert azért nem volt az olyan kevés. Volt már, hogy egy kortytól bőgtem, itt meg bennem volt két feles meg valami édes vodka vagy mi. Öregszem, hiába.). Vagy lehethogy az a kék szempár tehetett róla? Ahh, nem tudom, de nagyon szép volt. Mármint a szempár. A tulajdonosuk nem lett volna semmi extra, de azok a szemek! Figyelitek, hogy utóbbi időben rá vagyok kattanva a szemekre? De most komolyan, egy pasinak ha szép szeme van, nyert ügye van. Egy szép tekintettel szinte bárkit levesz a lábáról. Vagy csak engem? Imádom a gyilkosan szép szemeket. El lehet veszni bennük.

A zene természetesen siralmas volt, na de a fentebb említett állapotban már annyira mindegy volt nekem is, hogy 10-kor már vidáman vonatoztunk meg minden. Jó társaság volt, meg kell hagyni, bár nem vagyok az a táncos alkat, nagyon nem.

Nem is tudom, mit mondhatnék még. Szóval ezeknek az eseményeknek is megvan a hangulatuk, és olyankor átérzi az ember, de...valahogy nem az én stílusom. Értitek, egyszerűen nem tudom beleképzelni magam, ez nem én vagyok. 

Most lábadozom vagy mi. Még mindig nincs túl nagy étvágyam, meg álmos is vagyok, pedig "már" negyed háromkor mentem aludni. És holnap munka, és higgyétek el, jelen pillanatban semmi kedvem hozzá.