Work, work, work

Igen, most meg lehet engem kövezni, de már most agyamra megy a szünet. Sosem szerettem a nyarat, meleg van, sok a szúnyog, nem lehet aludni, satöbbi. A szünettel meg úgy vagyok, hogy nem szeretem, ha huzamosabb ideig nincs mit csinálnom. Unalmas. Nem mondom, hogy nem jó pihenni, olvasgatni, filmet nézni, mert persze jó, de nem 3 hónapig egyfolytában. Azt hiszem az lenne nekem az ideális, ha egész évben mindig lenne suli vagy munka, csak egy héten kevesebb nap. Akkor sokkal jobban esik a pihenés, mint így, mert szörnyen monoton minden nap, mert persze 11-ig alszom, aztán egész nap nem csinálok semmi értelmeset, és megintcsak 1-ig fent vagyok. Nincs itt semmi, nem lehet semmit sem csinálni, unalom, egyhangú, semmi, fuj. Na ezért nem szeretem a nyári szünetet. És ezért akarok dolgozni. Mintha az olyan könnyű lenne!
Nem az. Már tavaly vért izzadtam, mert mindenkinek az volt a kínja, hogy nem vagyok egyetemista. Most mindenkinek az a kínja, hogy nem hosszútávra akarok dolgozni. Szóval mindig van valami gond, és még nem is valami extra jó helyekről van szó, hiszen legutóbb a Mekiből küldtek el ezzel. Aért nem adom fel, és küldözgetem a leveleket, amit nagyrészt leignorálnak. Tudom, hogy mindenki azt várja, hogy személyesen menjek be, de most komolyan, ha mindenhova bemennék, egész nyarat tölthetném azzal. Hogy aztán elküldjenek. Pozsonyban bementem 2 ruhaüzletbe. 4 órára keresnek eladót. Hát megéri nekem 4 órára beutazni? Még 8-ra megérné, de 4-re nem. Tavaly azt mondtam, nem megyektöbbet raktárba, és abba ahol tavaly voltam biztosan nem mennék még ha az lenne az utolsó hely a földön, akkor sem. De úgy néz ki mégis hasonló helyen fogok kikötni, ami elvileg jobb, de tudjátok mit, nekem már tökmindegy, csak ne legyek otthon. Most függőben van a dolog...egy helyre elvileg mehetünk pár hét múlva, de hát ugye semmi sem 100%-os (csak a halál), mindenesetre az olyan lehetséges. Abban az lenne a legjobb, hogy nem lennék egyedül, hanem többen lennénk barátnők és akkor jobb lenne. Meg elvileg ott nem úgy megy azért mint a tavalyi helyen. Még egy ilyesmi van, arról sem tudok még semmit. S még az a csomó hely, akiknek írtam az előbb is. Remélem. Nagyon nagyon remélem.
Az ember azt hinné, brigádot találni könnyű, de NEM. Leszarják az embert, egyszerűen nem reagálnak. Nem értem, akkor minek teszik fel a hirdetést, vagy ha már nem aktuális, miért nem törlik. Vagy egyszerűen csak írjanak annyit, hogy NEM. De nem írni semmit egyszerűbb. Az ember meg csessze meg.
Ha tudnék angolul, mehetnék idegenvezetőnek 8 eurós órabérért. Ha 25 kilóval könnyebb lennék, mehetnék hoszteszkendi 4 órára 35 euróért. Hát igen, life sucks. Maradt a csomagolás. (És jövőre rágyúrok az angolra és megszerzem a 36-os méretet (álmomban)).

Beképzelt?

A minap megkaptam a legújabb fantasztikus jelzőmet: beképzelt vagyok. Pontosabban mondva: "sokan azt hiszik, hogy beképzelt vagy". Hát ez jó, ez új, ilyen még nem volt. De ha jobban belegondolok, igen, bizonyára vannak, akik ezt hiszik (és mekkorát tévednek!). Azt vettem észre, az emberek nehezen ismernek ki, és sokaknak téves képzelgéseik vannak velem kapcsolatban, pedig ne gondoljátok hogy valami extra bonyolult személyiség vagyok. Csak mondhatni rossz helyre születtem, és itt az az ember, aki egy kicsit is kilóg a tömegből, az furcsa. Idióta. Beképzelt. 

Hát jó, akkor legyen. Bár inkább büszkeségnek nevezném, de azt sem a szó rossz értelmében. Nem nézem le az embereket addig, amíg nem szolgálnak rá. Mert bocsi, de sokan rászolgálnak. Mert mégis mit gondoljak az olyan emberről, aki mondjuk x ideig az osztálytársam volt, és aztán nem képes köszönni sem az utcán, inkább elnéz máshova, mert még leesne az aranykorona a fejéről? Hát ez nem beképzeltség/primitivizmus/butaság? S az a legjobb, hogy még én vagyok a beképzelt, mert az ilyen embert "nem veszem emberszámba". BOCSI! S ez csak egy indok a sok közül. Jókán mindenféle emberek vannak. Már az embert azért is hülyének nézik, mert egyetemre jár. Fuj, hogy merem! Ja igen, persze ez már magában elég ahhoz, hogy rásüssék, hogy beképzelt. Mert ha az ember eljár naponta Pozsonyba, az ám a beképzeltség. Nem mondom, ha fekete limuzin járna értem, vagy magánrepülő, de ugyanarra a koszos buszra szállok fel, amire bárki más. Nem baj, beképzelt vagyok! S tudjátok, az a legjobb, hogy még sajnálnom kéne azokat, akik "nem tudnak idáig eljutni". Mert persze én úgy születtem, hogy mindent tudtam, és minden csak úgy az ölembe hullott, a sült galamb a számba repült. Soha nem kellett tennem semmit, persze. Érzitek a soraimból áradó iróniát, de tudjátok, ez az igazság! Az emberek komolyan azt hiszik. Saját maguk nem képesek semmit sem véghezvinni, feláldozni, kitartani, és aztán azt okolják, aki képes rá. És nekem kéne őket sajnálnom, hogy nem vitték semmire, és egész életüket azzal fogják tölteni hogy itt rohadnak Jókán, és nagy szerencse esetén eljutnak a szomszéd faluba is. Hogy aztán este, munka után megnézzék a Barátok köztöt, és 80 éves korukig minden napjuk ugyanolyan legyen. Lenéző lennék? Valaki szerint biztos. De tudjátok, minden embernek a saját sorsa a kezében van. Mindenki azt csinál az életével, amit akar, és aki semmit sem csinál vele, az ne várjon mást. S az a legjobb, hogy ők bezzeg kibeszélhetik azt, aki máshogy él, de ha ez fordítva történik, akkor már az illető BEKÉPZELT. 

S még az emberek csodálkoznak, hogy nem akarok itt lakni. Még csodálkoznak, hogy hányok ettől a hozzáállástól. Nem, nem gondolom, hogy máshol annyira szuper, és nincs semmi gond. De ettől, ami itt van, forog a gyomrom. 

Csak hogy visszatérjek az elejére, ezt a saját anyámtól kaptam meg, hogy: "sokan azt hiszik, beképzelt vagy" (bocsássátok meg a szóismétlést, ez most ilyen tételszó lesz, de tudom hogy rohadtul nem esztétikus). S tudjátok miért? Mert nem elég jók nekem a "jókai legények". Ezt folyton megkapom. Merthogy válogatok. Én komolyan nem értem ezt a logikát, és igen, itt én vagyok a fura. Miközben persze szó sincs arról, hogy valakivel az lenne a bajom, hogy jókai. Really? Ki tehet róla, hogy hova születik? BIZTOS van ebben a faluban is egy normális, intelligens, stb. stb. korombeli fiatalember aki még esetleg köszönni is tud, és legalább egy könyvet már elolvasott életében, és nem gondolja, hogy a Karthágó az egy betegség, és tudja mi a különbség a foxterrier és az exterier között, és a szókincse is bővebb mint a "hööö", én elismerem, BIZTOS van, csak rohadtul elbújt/vagy már rég lecsaptak rá. Én boldog lennék, ha mutatnának egy ilyet, már csak azért is, hogy konstatáljam, hogy igen, nem akarok lehetetlent és nincsenek egeket verdeső igényeim. Mert ennyi "beszólás" után már kezdem azt hinni. Tudjátok, én nem érzem azt, hogy sokat akarok. Mégis megkapom, hogy MAXIMALISTA vagyok. De az a sok-sok ember aki csak olyan férfiakkal állnak szóba, akik minimum Johnny Depp és Brad Pitt keveredései külsőleg, az rendben van. Én csak egy kis intelligenciát, érzést és normális hozzáállást kérek. Az már sok. S már a fejem fáj attól, hogy "miért nem jó neked XY". Mintha "XY" a küszöbömet rágná, annyira imádna. Az, hogy nekik "nem vagyok jó", az persze rendben van. De fordítva, ne merészeljem. Nem tudom, miért gondolják az emberek, hogy csak az a fontos, hogy "legyen valakid". Minek? Az egy ember, nem kiskutya. Biztos fantasztikus kapcsolat lenne, ahol egyikünk sem elégedett a másikkal. Sajnos túl sok elkeserítő példát láttam, és pont elég nekem ahhoz, hogy ne a "mennyiséget" keressem, hanem a minőséget. Persze ezt nem értik. Már most én vagyok a vénlány tanárnéni, aki sosem talál magának senkit, mert magasak az igényei. Igen, lehet így végzem, de még mindig jobb, mint hogy leéljem az életem/sok évet olyan ember mellett, akit nem szeretek!!!! De ezt hiába magyarázom. Jókán csak az a fontos, hogy minél gyorsabban szedjél fel valakit, hogy aztán kivihesd a falunapra, mint egy KISKUTYÁT, hogy mindenki lássa, igen, te már léptél egy levelt az életben. S ha az ember kritizálja ezt, akkor irigy. Meg BEKÉPZELT.

Nem való nekem ez a világ.

Mire tanított meg az egyetem? II.

1. Minél több idegen szót használsz, annál nagyobb Johnny vagy. Nem baj, ha nem érted a szó jelentését,  vagy olyan mondatban használod, ahol nincs semmi értelme, mert szinte biztos, hogy a beszélgetőpartnered sem érti, és így legalább azt hiheti, sokkal okosabb vagy nála. Szóval csak tessék beleszőni a mondatainkba olyan szavakat mint determináns, uzurpáció és a legújabb kedvencem, az "eventuálne".
2. Ha latin mondatokat/szavakat is beleszősz a mondandódba, még sokkal okosabbnak fogsz tűnni. De facto.
3. Ezekből adódóan, ha nem beszélsz úgy mint a Magyar Tudományos Akadémia nyugdíjazott tagja, le leszel cseszve, hogy nem beszélsz elég tudományosan. Vagyis paraszt vagy.
4. Ha mégis úgy akarsz beszélni, kitűnő segítség lehet a Magyar Grammatika c. borzalom, ahol ilyen mondatokkal kezdik a tananyagot: " A determinánsok redundánsok is lehetnek.". Nem baj, ha csak a névelőt és a kötőszót érted.
5. Ha már Magyar Grammatika, említsük meg, hogy minél unalmasabb és színtelenebb egy egyetemi tankönyv, annál jobb. Másik kedvenc példányom ebben a témában a Hisotorický časopis. Fehér alapon fekete betűk, hogy lehetőleg már akkor halálra und magad, mikor ránézel. A borítótervezők kreativitása határtalan ("ennél még paintben is szebbet hozok össze").
6. Mindig lesz olyan tanár, akit a lehető legunalmasabb dolgok fognak izgalomba hozni, és nem fogja érteni, más miért nem így reagál rá. Félreértés ne essék, engem 80%-ban érdekel, amit tanulok, de az unalmas dolgokat nem lehet elkerülni sehol sem. S néha nehéz elhinni, hogy azokat a nagyon unalmas tantárgyakat tanító tanárokat ez tényleg érdekli. De nyilván igazuk van, és a gótikus kurzíva vagy a bilabiális tremuláns a világ legizgisebb dolgai. Főleg, ha tanulni kell róluk.
7. Mivel a tanárok már 10/20-40/50 éve ugyanazzal az egy dologgal foglalkoznak, nem értik, hogy lehet nehéz nekünk elolvasni egy 13. századi gótikus írást, vagy éppen megállapítani egy kétbetűs szó 15 szófaját (kicsit a gimis matektanáromat jutattja eszembe, aki nem is magyarázott eleve, mert hisz teljesen természetes, hogy az ember úgy születik, hogy ki tudja számolni a "mátrix deriváltjának a szögfüggvényének a határértékét" főleg én, aki szorozni és osztani sem tud fejben, sőt, már talán papíron sem). 
8. ...vagy egy héten 4-5, ill. egy nap 2-3 vizsgára felkészülni (13-14 tantárgy mellett). Kedvencem az a tanár volt, aki így felelt arra, mikor megkértük, ne aznap legyen a teszt, mikor latinból írunk: "Hisz az csak latin, mit akarnak arra tanulni?" s az ember eleinte nevet, merthogy ez vicc, de aztán rájön, hogy nem az. Ezt halál komolyan gondolják.
9. Ha belegondolok, hogy én is tanár leszek, kicsit félek, hogy én is ezt fogom csinálni. Légyszi, rúgjatok meg ha így lenne!!
10. Most jöttem rá, hogy miért kapok állandóan B-t: mert a tanárok nagy része egyszerűen nem ad A-t. Vagy nagyon kivételes esetben. Mondjuk, ha többet tudsz, mint ő. Merthogy az A az ő. Most a legújabb kedvencem az, ahol nemcsak A, de B sem volt senkinek. Tegyük hozzá, kb. 90 emberről van szó (megintcsak a matektanáromat juttatja eszembe, miszerint "1-esre a Jóisten tudja, 2-esre én, 3-asra a legjobb tanuló...).
11. Ezáltal van az a tanártípus, akinek soha semmi sem elég jó, ha bemagolod neki a 200 oldalas anyagot az utolsó szóig (nem mintha ezt tenném, de teoretikusan), akkor is azt mondja, hogy "ez jó amúgy, DE...". Szóval minimum tudjál olyat is, amit még ő sem tud, vagy kutass hozzá a témához és hasonlók.
12. A doktoranduszok egy része nagyon idegesítő. Persze vannak a normálisak is, aztán az a típus, aki azt hiszi, minimum feltalálta a spanyolviaszt azzal, hogy ő most doktorandusz, és a kétszázadik emeletről néz az emberre, mert te csak egy kis szar vagy (és azzal kezdi az órát, hogy "biztosan senki sem tudja, hogy...", és folyton azt mondja, hogy eventuálne, még ha semmi értelme sincs annak, amit mond). Én nem mondom, szép dolog eljutni odáig, de könyörgöm, a szerénység szó nem mond valamit?!
13. Ezek a doktoranduszpalánták megtalálhatók köztünk is, akik már most azt hiszik, hogy ők minimum többet tudnak, mint a tanárok, és akármit mondasz, kijavítanak, vagy közlik, hogy nincs igazad (tehát hülye vagy).
14. S a végére: az egyetemen választanod kell: jó jegyek (tehát sikerek), vagy élet. A kettő együtt általában nem megy. Akinek igen, őszinte csodálatom. De mivel nekem alapból sincs életem, hát nem nagyon kellett választanom. 

Vizsgaidősuck

Régen nem írtam ide, mi tagadás. Vannak időszakok, amikor hiába történnek a dolgok az emberrel, nincs kedve írni. Vagy van, de lusta. Vagy...tökmindegy, most itt vagyok. Időközben 20 évesen, de természetesen ez nem változtat az ég világon semmin.
S "végre" eljött az a "várva-várt" időszak amit vizsgaidősucknak hívunk. Minden diák álmainak netovábbja. Igazából ez most nagyon más, mint a téli szemeszterben volt, amikor is a "zápočtový týždeň" (szépen magyarul őőő...záróhét? vagy mi? nekem ez olyan fura mint a "ZH", ne kérdezzétek miért, sosem jön a számra) alatt letudtam a 14 tantárgyból 10-et. A vizsgaidőszakra maradt 4, 2 hét alatt végeztem is velük (meg két hét tanulás persze, szóval volt az egy hónap is) és aztán nyugalom volt. Nem mondom, hogy nem szenvedtem és tanultam, mert igen, na de most. Most van 13 tantárgyam, amiből lezártunk...hmm...4-et? Amiből egy "tantárgy" az exkurzió...szóval. Na igen, és a drága töri, amit még 13-án írtunk (jó kis ajándék, nem?), és még mindig nem tudjuk, meglett-e vagy sem. Szóval maradt még így is 8 tantárgy, amiből vizsgázni kell. Abból 2 szóbeli, és még egy lehetséges, hogy szóbeli illetve kollokvium (amiből persze teszt is van). A többi írásbeli, de ne gondoljátok hogy az a jobbik eset. Itt nincs jobbik eset. Ja, meg egy szemináriumi munka, amiből kemény fél oldalam van meg. Szuper.
S tudjátok mi még "jobb"? Hogy az utolsó vizsgám június 18-án van. 18-án!!! S mi még ennél is rosszabb....az, hogy ezek csak a rendes terminusok. Javítóról még szó sem volt. Na igen. (Nem mintha szeretnék eljutni a javító terminusig, de az ember sosem tudhatja).
S hogy állunk most? Hát a 8-ból eddig egy megvan. Ez még nem lenne túl sok, de az az egy a LATIN. Ami múlt hét kedden volt, s ne tudjátok, péntektől tanultam rá mint a hülye, akkor sem sikerült mindent megtanulni bemagolni, s enyhe (na jó, nem enyhe) gyomorgörccsel mentem vizsgázni. Aztán mikor megláttam a feladatlapot, nem tudtam, a sírógörcsöm erősebb-e vagy a hányingerem. Aztán végül "csak menjek át, légyszi!!!!" érzéssel mentem haza, és egész nap rosszul voltam. Nem hiszi el nekem senki, de KOMOLYAN nem hittem el, hogy meglesz. A fordítandó szöveg értelmét csak úgy kapisgáltam, és képes voltam az "altus"-ra azt írni, hogy öreg (még jó, hogy németül se tudok 10 szónál többet, és pont azt keverem bele). S aztán majdnem leestem a székről, mikor kiderült, hogy B lett. Nem azért, de ez most komolyan nem lett jó, szóval azóta sem értem, hogy a fenébe. De persze boldog vagyok.
Ez a hetem meg borzasztóan telt. Most is tanulnom kéne a jövő heti 3 vizsgára, de már annyira tele a fejem. De muszáj, szóval mindjárt visszatérek a módosítószókhoz. Jaj, de szuper nekem.
S már kezdek bekattanni. őszinte csodálatom annak, aki ép elmével elvégzi az egyetemet. Az mindenesetre nem én leszek. Már most ilyeneket produkálok (és még ki is mondom hangosan), hogy: "Elkezdtem sorolni a magyar királyokat, de 1140-nél megakadtam, mi lesz most?!". A legszomorúbb, hogy ez már komolyan fájdalmat okoz. Meg amikor "Bibka" helyett is azt hallom, hogy "bitka" (=csata).
Kedden morfológia, szerdán pszichológia, csütörtökön töri. Nem is tudom, melyiktől félek jobban. Na de meglesz. Meg kell lennie!

Az erő legyen velem.

(U.I. Annyi ötletem van, hogy miről lehetne írni, csak időm nincs. De majd ha lesz...)

"Hogy rohadna meg a Magyar Grammatika" c. csendélet

Csend van

Csend van. A levegő szikrázik, s lelked
Lelkem kitépett darabján szárnyal.
Szemed forró barnaságában fürdök,
S hiába minden észbontó észlelés,
Hiába minden fentről érkező parancs,
Szívem boldog-szomorú dalt játszik
Olyan keserédeset, olyan beletörődőt.

Csend van. A kérdés a levegőben lóg.
Miért ültetsz szerelmet, ha nem táplálod?
Gyönge virág pedig, mint a harmat,
Csak véreddel kéne, hogy öntözd,
De boldogság tündérrózsáját kapnád,
A legszebbet, mi mindig mosolyogna rád.
Csak neked nyílna, neked adná magát.

Csend van. Sűrű szempillaerdő mögül
Mégis rámveted csokoládé tekinteted.
Megmelegszem arcod szépségében,
De a te szíved sikoltva megriad,
Könny cseppen róla, de mégis olvad,
S ezt nem akarod. Jobb szereted fagyosan.
Hát elfordítod tekinteted zuhatagát.

Elszáll a csend. Szavaim mégis megtalálnak.
De szerelmed szárnyán száll el a reményem,
S nem hagyod, hogy érzelemtől túlcsorduló
Szívem lángjánál melegedjen jéghideg szíved.
Csak a tövist látod, a virágot nem. Letéped
Hát róla azt az egyet, és lelkembe döföd.
Széttört belsőm darabkáit a Dunába veted.
/2014.4.6./

The perfect relationship

 I'm soooo hopeless romantic.

Rossz érzésem van. Nem szomorúság, csak rossz. Semmit sem akaródzik csinálni, de aludni sincs kedvem. Mi jön ilyenkor? Az írás. Érzem, ki kell öntenem a gondolataimat. 

Egész nap ilyen rossz érzésem van. Máskor ilyenkor lefoglalom magam tanulással legalább, de most arra se visz rá a lélek. 

Hiányérzetem van. Egyrészt olyan általános hiányérzet, ami máskor is jelen szokott lenni, másrészt egy bizonyos konkrét hiányérzet, melyet most nagyon érzek, máskor is, de most szinte zsibbad az a hatalmas tátongó űr amelyet folyamatosan kiásott a lelkem legbelsőbb részében. Semmi más nem tudja ezt az űrt kitölteni, de néha az ember el tud ettől tekinteni, néha nem, néha csak úgy elkezd fájni, és vérzik és szúr, mint a legszebb rózsa tövise. 

A realitás szürkeségén át hordom a rózsaszín szemüveget. Ha ő ott van, minden jó, minden szép, és nem kell hozzá sok, csak a puszta jelenléte, a molekulái a levegőben, a szén-dioxid, amelyet kibocsájt, a tárgyak, amikhez hozzáér, a muzsikáló szavai, minden mozdulata, szava, mosolya és pillantása. Ilyenkor érzek valami fura boldogságot, bár ezt nehéz elhinni. Hogy ott van, ahol én. Megosztjuk azt a kis darab teret és ugyanazt a levegőt szívjuk be, ugyanazt az időt töltjük. Ez jó érzés. Nem is akarok sokat, csak nézni akarom őt, bevésni az arcát, minden kis porcikáját az agyam legelrejtettebb zugaiba, hogy magányos óráimban elő tudjam húzni. Nem emlékszem rá. Fel nem foghatom hogy, de minden szépsége, minden finomsága köddé válik, és csak homályos emlékképek derengenek. Miért éppen ő, akinek legjobban ismerem minden kis apró részét? S akire a legjobban akarok emlékezni, hogy legalább egy kis pillanatnyi örömet nyújtson legalább a gondolata. Miért? Nem látom az arcát, csak azt, ahogy előttem áll és mosolyog. Ha csak sejtené, milyen érzelmi viharok játszódnak le bennem már csak abban a pillanatban is, mikor rámnéz! Tudom, hogy olvas a gondolataimban, de az érzelmeimben nem tud. Az érzelmeimben, melyeket egyre kínkeservesebben fojtok vissza. Mert hát a vulkánnak sem tilthatja meg semmilyen erő, hogy kitörjön belőle a láva!

Aztán sokszor jön a rossz érzés. Néha már magam sem tudom, miért sírok, csak érzem a rosszat, a keserű rosszat és fáj, nem is kell hozzá semmi. Unom, hogy mindenkiben keresnem kell a rosszat. Akárkire csak ránéz, fáj. Miközben semmi jogom arra, hogy kisajátítsam. Sőt. Miközben tudom, hogy mindegyikkel ugyanúgy viselkedik, és mindegyik azt hiszi, hogy vele különleges.  Pedig nem, ez az igazság. Csak neki megvan az a tulajdonsága, hogy elhteti az emberekkel, hogy különlegesek. Én is ezt hittem. De még most is hiszi az a bolond szívem...ez annyira paradox, látjátok? Leírom, tudom, hogy nem így van. Mégis valamely kis részem reméli, hogy nem így van. S mint tudjuk, sajnos, a remény hal meg utoljára.

Az a legrosszabb, mikor azt mondják, gondolj másra. A legeslegrosszabb az egészben, hogy akárkivel hasonlítom össze, mindig arra jutok, hogy hozzá még csak hasonló emberrel sem találkoztam még soha. Hogy mondhatják valakinek, hogy gondoljon másra, mikor csak az az egy ember tűnik tökéletesnek, kiemelkedőnek? Felesleges bárkit is hozzá hasonlítani. S annak a bárkinek talán csak az a legnagyobb hibája, hogy nem ő. De ez az egy hiba, ami számít. Ami miatt más semmit sem ér, és ő mindent. Az emberek változnak, ahogy a tökéletesség is. De az életem jelenlegi szakaszában ő testesíti meg azt az embert, akiben minden megvan, amire jelen pillanatban vágyom.

Mégis, a még rosszabb, hogy nem tehetek semmit. A tehetetlenség érzése, mely kikészít. S nem tudom, hibáztathatom-e magam. Tehettem volna valamit ellene? Talán igen, magam sem tudom. Pár hónapja még azt hittem, tudom kontrollálni a dolgot. Azt hittem, könnyebben le tudom zárni. Megtettem annak érdekében mindent, hogy tudjam valamerre vinni, de megtorpantam. Azt hittem, könnyebb lesz, de sosem volt még nehezebb. Most már nincs visszaút, csak várni kell, hogy egyszer talán elmúlik. Kicsit rá lehet segíteni, de már tudom, hogy ezt az ember hiába akrja. Vagy van, vagy nincs. S most, jelen pillanatban, nagyon is van. A szerelmet nem lehet kiradírozni, ha félresikerül.

Csendben kell szeretnem, hogy senki se bántódjon. Ugye milyen groteszk gondolat, hogy azzal bántom őt, hogy szeretem? S én nem akarom bántani. Nem akarom zaklatni, mert egyszer már megtettem, és azt a hibát sosem akarom elkövetni újra. S így csak nézem, és nem zavarom, zavarom, csak figyelem, belefeldkezem, vele utazom, nem sürgetem, nem várom, nem bántom és nem sajnálom. Mégis, néha már úgy érzem, mintha a tekintetemmel is bántanám. Sőt, mások tekintetét is érzem magamon, csak nem tudom, mit gondolnak. Ezt is vonjam meg magamtól? Pedig a szemem nem bántja. 

Nem tudok teljesen lemondani róla, és epekedve várom a napot, mikor láthatom, akár másodpercekre is. El kéne kerülnöm, kitörölni az életemből. Ahhoz viszont nagyon nagy áldozat kéne, és ez ördögi kör.

Néha úgy érzem, valamelyest elég ez a csend. Máskor azonban ordítani szeretnék a világba, amit már nagyon régen szeretnék, de sosem tehettem meg. Hogy az egész világ hallja, és ő se hunyhasson szemet és fület felette. Hogy végre ne okozzak fájdalmat azzal, hogy szeretek.