Rossz érzésem van. Nem szomorúság, csak rossz. Semmit sem akaródzik csinálni, de aludni sincs kedvem. Mi jön ilyenkor? Az írás. Érzem, ki kell öntenem a gondolataimat. 

Egész nap ilyen rossz érzésem van. Máskor ilyenkor lefoglalom magam tanulással legalább, de most arra se visz rá a lélek. 

Hiányérzetem van. Egyrészt olyan általános hiányérzet, ami máskor is jelen szokott lenni, másrészt egy bizonyos konkrét hiányérzet, melyet most nagyon érzek, máskor is, de most szinte zsibbad az a hatalmas tátongó űr amelyet folyamatosan kiásott a lelkem legbelsőbb részében. Semmi más nem tudja ezt az űrt kitölteni, de néha az ember el tud ettől tekinteni, néha nem, néha csak úgy elkezd fájni, és vérzik és szúr, mint a legszebb rózsa tövise. 

A realitás szürkeségén át hordom a rózsaszín szemüveget. Ha ő ott van, minden jó, minden szép, és nem kell hozzá sok, csak a puszta jelenléte, a molekulái a levegőben, a szén-dioxid, amelyet kibocsájt, a tárgyak, amikhez hozzáér, a muzsikáló szavai, minden mozdulata, szava, mosolya és pillantása. Ilyenkor érzek valami fura boldogságot, bár ezt nehéz elhinni. Hogy ott van, ahol én. Megosztjuk azt a kis darab teret és ugyanazt a levegőt szívjuk be, ugyanazt az időt töltjük. Ez jó érzés. Nem is akarok sokat, csak nézni akarom őt, bevésni az arcát, minden kis porcikáját az agyam legelrejtettebb zugaiba, hogy magányos óráimban elő tudjam húzni. Nem emlékszem rá. Fel nem foghatom hogy, de minden szépsége, minden finomsága köddé válik, és csak homályos emlékképek derengenek. Miért éppen ő, akinek legjobban ismerem minden kis apró részét? S akire a legjobban akarok emlékezni, hogy legalább egy kis pillanatnyi örömet nyújtson legalább a gondolata. Miért? Nem látom az arcát, csak azt, ahogy előttem áll és mosolyog. Ha csak sejtené, milyen érzelmi viharok játszódnak le bennem már csak abban a pillanatban is, mikor rámnéz! Tudom, hogy olvas a gondolataimban, de az érzelmeimben nem tud. Az érzelmeimben, melyeket egyre kínkeservesebben fojtok vissza. Mert hát a vulkánnak sem tilthatja meg semmilyen erő, hogy kitörjön belőle a láva!

Aztán sokszor jön a rossz érzés. Néha már magam sem tudom, miért sírok, csak érzem a rosszat, a keserű rosszat és fáj, nem is kell hozzá semmi. Unom, hogy mindenkiben keresnem kell a rosszat. Akárkire csak ránéz, fáj. Miközben semmi jogom arra, hogy kisajátítsam. Sőt. Miközben tudom, hogy mindegyikkel ugyanúgy viselkedik, és mindegyik azt hiszi, hogy vele különleges.  Pedig nem, ez az igazság. Csak neki megvan az a tulajdonsága, hogy elhteti az emberekkel, hogy különlegesek. Én is ezt hittem. De még most is hiszi az a bolond szívem...ez annyira paradox, látjátok? Leírom, tudom, hogy nem így van. Mégis valamely kis részem reméli, hogy nem így van. S mint tudjuk, sajnos, a remény hal meg utoljára.

Az a legrosszabb, mikor azt mondják, gondolj másra. A legeslegrosszabb az egészben, hogy akárkivel hasonlítom össze, mindig arra jutok, hogy hozzá még csak hasonló emberrel sem találkoztam még soha. Hogy mondhatják valakinek, hogy gondoljon másra, mikor csak az az egy ember tűnik tökéletesnek, kiemelkedőnek? Felesleges bárkit is hozzá hasonlítani. S annak a bárkinek talán csak az a legnagyobb hibája, hogy nem ő. De ez az egy hiba, ami számít. Ami miatt más semmit sem ér, és ő mindent. Az emberek változnak, ahogy a tökéletesség is. De az életem jelenlegi szakaszában ő testesíti meg azt az embert, akiben minden megvan, amire jelen pillanatban vágyom.

Mégis, a még rosszabb, hogy nem tehetek semmit. A tehetetlenség érzése, mely kikészít. S nem tudom, hibáztathatom-e magam. Tehettem volna valamit ellene? Talán igen, magam sem tudom. Pár hónapja még azt hittem, tudom kontrollálni a dolgot. Azt hittem, könnyebben le tudom zárni. Megtettem annak érdekében mindent, hogy tudjam valamerre vinni, de megtorpantam. Azt hittem, könnyebb lesz, de sosem volt még nehezebb. Most már nincs visszaút, csak várni kell, hogy egyszer talán elmúlik. Kicsit rá lehet segíteni, de már tudom, hogy ezt az ember hiába akrja. Vagy van, vagy nincs. S most, jelen pillanatban, nagyon is van. A szerelmet nem lehet kiradírozni, ha félresikerül.

Csendben kell szeretnem, hogy senki se bántódjon. Ugye milyen groteszk gondolat, hogy azzal bántom őt, hogy szeretem? S én nem akarom bántani. Nem akarom zaklatni, mert egyszer már megtettem, és azt a hibát sosem akarom elkövetni újra. S így csak nézem, és nem zavarom, zavarom, csak figyelem, belefeldkezem, vele utazom, nem sürgetem, nem várom, nem bántom és nem sajnálom. Mégis, néha már úgy érzem, mintha a tekintetemmel is bántanám. Sőt, mások tekintetét is érzem magamon, csak nem tudom, mit gondolnak. Ezt is vonjam meg magamtól? Pedig a szemem nem bántja. 

Nem tudok teljesen lemondani róla, és epekedve várom a napot, mikor láthatom, akár másodpercekre is. El kéne kerülnöm, kitörölni az életemből. Ahhoz viszont nagyon nagy áldozat kéne, és ez ördögi kör.

Néha úgy érzem, valamelyest elég ez a csend. Máskor azonban ordítani szeretnék a világba, amit már nagyon régen szeretnék, de sosem tehettem meg. Hogy az egész világ hallja, és ő se hunyhasson szemet és fület felette. Hogy végre ne okozzak fájdalmat azzal, hogy szeretek.