Mire tanított meg az egyetem? II.

1. Minél több idegen szót használsz, annál nagyobb Johnny vagy. Nem baj, ha nem érted a szó jelentését,  vagy olyan mondatban használod, ahol nincs semmi értelme, mert szinte biztos, hogy a beszélgetőpartnered sem érti, és így legalább azt hiheti, sokkal okosabb vagy nála. Szóval csak tessék beleszőni a mondatainkba olyan szavakat mint determináns, uzurpáció és a legújabb kedvencem, az "eventuálne".
2. Ha latin mondatokat/szavakat is beleszősz a mondandódba, még sokkal okosabbnak fogsz tűnni. De facto.
3. Ezekből adódóan, ha nem beszélsz úgy mint a Magyar Tudományos Akadémia nyugdíjazott tagja, le leszel cseszve, hogy nem beszélsz elég tudományosan. Vagyis paraszt vagy.
4. Ha mégis úgy akarsz beszélni, kitűnő segítség lehet a Magyar Grammatika c. borzalom, ahol ilyen mondatokkal kezdik a tananyagot: " A determinánsok redundánsok is lehetnek.". Nem baj, ha csak a névelőt és a kötőszót érted.
5. Ha már Magyar Grammatika, említsük meg, hogy minél unalmasabb és színtelenebb egy egyetemi tankönyv, annál jobb. Másik kedvenc példányom ebben a témában a Hisotorický časopis. Fehér alapon fekete betűk, hogy lehetőleg már akkor halálra und magad, mikor ránézel. A borítótervezők kreativitása határtalan ("ennél még paintben is szebbet hozok össze").
6. Mindig lesz olyan tanár, akit a lehető legunalmasabb dolgok fognak izgalomba hozni, és nem fogja érteni, más miért nem így reagál rá. Félreértés ne essék, engem 80%-ban érdekel, amit tanulok, de az unalmas dolgokat nem lehet elkerülni sehol sem. S néha nehéz elhinni, hogy azokat a nagyon unalmas tantárgyakat tanító tanárokat ez tényleg érdekli. De nyilván igazuk van, és a gótikus kurzíva vagy a bilabiális tremuláns a világ legizgisebb dolgai. Főleg, ha tanulni kell róluk.
7. Mivel a tanárok már 10/20-40/50 éve ugyanazzal az egy dologgal foglalkoznak, nem értik, hogy lehet nehéz nekünk elolvasni egy 13. századi gótikus írást, vagy éppen megállapítani egy kétbetűs szó 15 szófaját (kicsit a gimis matektanáromat jutattja eszembe, aki nem is magyarázott eleve, mert hisz teljesen természetes, hogy az ember úgy születik, hogy ki tudja számolni a "mátrix deriváltjának a szögfüggvényének a határértékét" főleg én, aki szorozni és osztani sem tud fejben, sőt, már talán papíron sem). 
8. ...vagy egy héten 4-5, ill. egy nap 2-3 vizsgára felkészülni (13-14 tantárgy mellett). Kedvencem az a tanár volt, aki így felelt arra, mikor megkértük, ne aznap legyen a teszt, mikor latinból írunk: "Hisz az csak latin, mit akarnak arra tanulni?" s az ember eleinte nevet, merthogy ez vicc, de aztán rájön, hogy nem az. Ezt halál komolyan gondolják.
9. Ha belegondolok, hogy én is tanár leszek, kicsit félek, hogy én is ezt fogom csinálni. Légyszi, rúgjatok meg ha így lenne!!
10. Most jöttem rá, hogy miért kapok állandóan B-t: mert a tanárok nagy része egyszerűen nem ad A-t. Vagy nagyon kivételes esetben. Mondjuk, ha többet tudsz, mint ő. Merthogy az A az ő. Most a legújabb kedvencem az, ahol nemcsak A, de B sem volt senkinek. Tegyük hozzá, kb. 90 emberről van szó (megintcsak a matektanáromat juttatja eszembe, miszerint "1-esre a Jóisten tudja, 2-esre én, 3-asra a legjobb tanuló...).
11. Ezáltal van az a tanártípus, akinek soha semmi sem elég jó, ha bemagolod neki a 200 oldalas anyagot az utolsó szóig (nem mintha ezt tenném, de teoretikusan), akkor is azt mondja, hogy "ez jó amúgy, DE...". Szóval minimum tudjál olyat is, amit még ő sem tud, vagy kutass hozzá a témához és hasonlók.
12. A doktoranduszok egy része nagyon idegesítő. Persze vannak a normálisak is, aztán az a típus, aki azt hiszi, minimum feltalálta a spanyolviaszt azzal, hogy ő most doktorandusz, és a kétszázadik emeletről néz az emberre, mert te csak egy kis szar vagy (és azzal kezdi az órát, hogy "biztosan senki sem tudja, hogy...", és folyton azt mondja, hogy eventuálne, még ha semmi értelme sincs annak, amit mond). Én nem mondom, szép dolog eljutni odáig, de könyörgöm, a szerénység szó nem mond valamit?!
13. Ezek a doktoranduszpalánták megtalálhatók köztünk is, akik már most azt hiszik, hogy ők minimum többet tudnak, mint a tanárok, és akármit mondasz, kijavítanak, vagy közlik, hogy nincs igazad (tehát hülye vagy).
14. S a végére: az egyetemen választanod kell: jó jegyek (tehát sikerek), vagy élet. A kettő együtt általában nem megy. Akinek igen, őszinte csodálatom. De mivel nekem alapból sincs életem, hát nem nagyon kellett választanom. 

Vizsgaidősuck

Régen nem írtam ide, mi tagadás. Vannak időszakok, amikor hiába történnek a dolgok az emberrel, nincs kedve írni. Vagy van, de lusta. Vagy...tökmindegy, most itt vagyok. Időközben 20 évesen, de természetesen ez nem változtat az ég világon semmin.
S "végre" eljött az a "várva-várt" időszak amit vizsgaidősucknak hívunk. Minden diák álmainak netovábbja. Igazából ez most nagyon más, mint a téli szemeszterben volt, amikor is a "zápočtový týždeň" (szépen magyarul őőő...záróhét? vagy mi? nekem ez olyan fura mint a "ZH", ne kérdezzétek miért, sosem jön a számra) alatt letudtam a 14 tantárgyból 10-et. A vizsgaidőszakra maradt 4, 2 hét alatt végeztem is velük (meg két hét tanulás persze, szóval volt az egy hónap is) és aztán nyugalom volt. Nem mondom, hogy nem szenvedtem és tanultam, mert igen, na de most. Most van 13 tantárgyam, amiből lezártunk...hmm...4-et? Amiből egy "tantárgy" az exkurzió...szóval. Na igen, és a drága töri, amit még 13-án írtunk (jó kis ajándék, nem?), és még mindig nem tudjuk, meglett-e vagy sem. Szóval maradt még így is 8 tantárgy, amiből vizsgázni kell. Abból 2 szóbeli, és még egy lehetséges, hogy szóbeli illetve kollokvium (amiből persze teszt is van). A többi írásbeli, de ne gondoljátok hogy az a jobbik eset. Itt nincs jobbik eset. Ja, meg egy szemináriumi munka, amiből kemény fél oldalam van meg. Szuper.
S tudjátok mi még "jobb"? Hogy az utolsó vizsgám június 18-án van. 18-án!!! S mi még ennél is rosszabb....az, hogy ezek csak a rendes terminusok. Javítóról még szó sem volt. Na igen. (Nem mintha szeretnék eljutni a javító terminusig, de az ember sosem tudhatja).
S hogy állunk most? Hát a 8-ból eddig egy megvan. Ez még nem lenne túl sok, de az az egy a LATIN. Ami múlt hét kedden volt, s ne tudjátok, péntektől tanultam rá mint a hülye, akkor sem sikerült mindent megtanulni bemagolni, s enyhe (na jó, nem enyhe) gyomorgörccsel mentem vizsgázni. Aztán mikor megláttam a feladatlapot, nem tudtam, a sírógörcsöm erősebb-e vagy a hányingerem. Aztán végül "csak menjek át, légyszi!!!!" érzéssel mentem haza, és egész nap rosszul voltam. Nem hiszi el nekem senki, de KOMOLYAN nem hittem el, hogy meglesz. A fordítandó szöveg értelmét csak úgy kapisgáltam, és képes voltam az "altus"-ra azt írni, hogy öreg (még jó, hogy németül se tudok 10 szónál többet, és pont azt keverem bele). S aztán majdnem leestem a székről, mikor kiderült, hogy B lett. Nem azért, de ez most komolyan nem lett jó, szóval azóta sem értem, hogy a fenébe. De persze boldog vagyok.
Ez a hetem meg borzasztóan telt. Most is tanulnom kéne a jövő heti 3 vizsgára, de már annyira tele a fejem. De muszáj, szóval mindjárt visszatérek a módosítószókhoz. Jaj, de szuper nekem.
S már kezdek bekattanni. őszinte csodálatom annak, aki ép elmével elvégzi az egyetemet. Az mindenesetre nem én leszek. Már most ilyeneket produkálok (és még ki is mondom hangosan), hogy: "Elkezdtem sorolni a magyar királyokat, de 1140-nél megakadtam, mi lesz most?!". A legszomorúbb, hogy ez már komolyan fájdalmat okoz. Meg amikor "Bibka" helyett is azt hallom, hogy "bitka" (=csata).
Kedden morfológia, szerdán pszichológia, csütörtökön töri. Nem is tudom, melyiktől félek jobban. Na de meglesz. Meg kell lennie!

Az erő legyen velem.

(U.I. Annyi ötletem van, hogy miről lehetne írni, csak időm nincs. De majd ha lesz...)

"Hogy rohadna meg a Magyar Grammatika" c. csendélet

Csend van

Csend van. A levegő szikrázik, s lelked
Lelkem kitépett darabján szárnyal.
Szemed forró barnaságában fürdök,
S hiába minden észbontó észlelés,
Hiába minden fentről érkező parancs,
Szívem boldog-szomorú dalt játszik
Olyan keserédeset, olyan beletörődőt.

Csend van. A kérdés a levegőben lóg.
Miért ültetsz szerelmet, ha nem táplálod?
Gyönge virág pedig, mint a harmat,
Csak véreddel kéne, hogy öntözd,
De boldogság tündérrózsáját kapnád,
A legszebbet, mi mindig mosolyogna rád.
Csak neked nyílna, neked adná magát.

Csend van. Sűrű szempillaerdő mögül
Mégis rámveted csokoládé tekinteted.
Megmelegszem arcod szépségében,
De a te szíved sikoltva megriad,
Könny cseppen róla, de mégis olvad,
S ezt nem akarod. Jobb szereted fagyosan.
Hát elfordítod tekinteted zuhatagát.

Elszáll a csend. Szavaim mégis megtalálnak.
De szerelmed szárnyán száll el a reményem,
S nem hagyod, hogy érzelemtől túlcsorduló
Szívem lángjánál melegedjen jéghideg szíved.
Csak a tövist látod, a virágot nem. Letéped
Hát róla azt az egyet, és lelkembe döföd.
Széttört belsőm darabkáit a Dunába veted.
/2014.4.6./

The perfect relationship

 I'm soooo hopeless romantic.

Rossz érzésem van. Nem szomorúság, csak rossz. Semmit sem akaródzik csinálni, de aludni sincs kedvem. Mi jön ilyenkor? Az írás. Érzem, ki kell öntenem a gondolataimat. 

Egész nap ilyen rossz érzésem van. Máskor ilyenkor lefoglalom magam tanulással legalább, de most arra se visz rá a lélek. 

Hiányérzetem van. Egyrészt olyan általános hiányérzet, ami máskor is jelen szokott lenni, másrészt egy bizonyos konkrét hiányérzet, melyet most nagyon érzek, máskor is, de most szinte zsibbad az a hatalmas tátongó űr amelyet folyamatosan kiásott a lelkem legbelsőbb részében. Semmi más nem tudja ezt az űrt kitölteni, de néha az ember el tud ettől tekinteni, néha nem, néha csak úgy elkezd fájni, és vérzik és szúr, mint a legszebb rózsa tövise. 

A realitás szürkeségén át hordom a rózsaszín szemüveget. Ha ő ott van, minden jó, minden szép, és nem kell hozzá sok, csak a puszta jelenléte, a molekulái a levegőben, a szén-dioxid, amelyet kibocsájt, a tárgyak, amikhez hozzáér, a muzsikáló szavai, minden mozdulata, szava, mosolya és pillantása. Ilyenkor érzek valami fura boldogságot, bár ezt nehéz elhinni. Hogy ott van, ahol én. Megosztjuk azt a kis darab teret és ugyanazt a levegőt szívjuk be, ugyanazt az időt töltjük. Ez jó érzés. Nem is akarok sokat, csak nézni akarom őt, bevésni az arcát, minden kis porcikáját az agyam legelrejtettebb zugaiba, hogy magányos óráimban elő tudjam húzni. Nem emlékszem rá. Fel nem foghatom hogy, de minden szépsége, minden finomsága köddé válik, és csak homályos emlékképek derengenek. Miért éppen ő, akinek legjobban ismerem minden kis apró részét? S akire a legjobban akarok emlékezni, hogy legalább egy kis pillanatnyi örömet nyújtson legalább a gondolata. Miért? Nem látom az arcát, csak azt, ahogy előttem áll és mosolyog. Ha csak sejtené, milyen érzelmi viharok játszódnak le bennem már csak abban a pillanatban is, mikor rámnéz! Tudom, hogy olvas a gondolataimban, de az érzelmeimben nem tud. Az érzelmeimben, melyeket egyre kínkeservesebben fojtok vissza. Mert hát a vulkánnak sem tilthatja meg semmilyen erő, hogy kitörjön belőle a láva!

Aztán sokszor jön a rossz érzés. Néha már magam sem tudom, miért sírok, csak érzem a rosszat, a keserű rosszat és fáj, nem is kell hozzá semmi. Unom, hogy mindenkiben keresnem kell a rosszat. Akárkire csak ránéz, fáj. Miközben semmi jogom arra, hogy kisajátítsam. Sőt. Miközben tudom, hogy mindegyikkel ugyanúgy viselkedik, és mindegyik azt hiszi, hogy vele különleges.  Pedig nem, ez az igazság. Csak neki megvan az a tulajdonsága, hogy elhteti az emberekkel, hogy különlegesek. Én is ezt hittem. De még most is hiszi az a bolond szívem...ez annyira paradox, látjátok? Leírom, tudom, hogy nem így van. Mégis valamely kis részem reméli, hogy nem így van. S mint tudjuk, sajnos, a remény hal meg utoljára.

Az a legrosszabb, mikor azt mondják, gondolj másra. A legeslegrosszabb az egészben, hogy akárkivel hasonlítom össze, mindig arra jutok, hogy hozzá még csak hasonló emberrel sem találkoztam még soha. Hogy mondhatják valakinek, hogy gondoljon másra, mikor csak az az egy ember tűnik tökéletesnek, kiemelkedőnek? Felesleges bárkit is hozzá hasonlítani. S annak a bárkinek talán csak az a legnagyobb hibája, hogy nem ő. De ez az egy hiba, ami számít. Ami miatt más semmit sem ér, és ő mindent. Az emberek változnak, ahogy a tökéletesség is. De az életem jelenlegi szakaszában ő testesíti meg azt az embert, akiben minden megvan, amire jelen pillanatban vágyom.

Mégis, a még rosszabb, hogy nem tehetek semmit. A tehetetlenség érzése, mely kikészít. S nem tudom, hibáztathatom-e magam. Tehettem volna valamit ellene? Talán igen, magam sem tudom. Pár hónapja még azt hittem, tudom kontrollálni a dolgot. Azt hittem, könnyebben le tudom zárni. Megtettem annak érdekében mindent, hogy tudjam valamerre vinni, de megtorpantam. Azt hittem, könnyebb lesz, de sosem volt még nehezebb. Most már nincs visszaút, csak várni kell, hogy egyszer talán elmúlik. Kicsit rá lehet segíteni, de már tudom, hogy ezt az ember hiába akrja. Vagy van, vagy nincs. S most, jelen pillanatban, nagyon is van. A szerelmet nem lehet kiradírozni, ha félresikerül.

Csendben kell szeretnem, hogy senki se bántódjon. Ugye milyen groteszk gondolat, hogy azzal bántom őt, hogy szeretem? S én nem akarom bántani. Nem akarom zaklatni, mert egyszer már megtettem, és azt a hibát sosem akarom elkövetni újra. S így csak nézem, és nem zavarom, zavarom, csak figyelem, belefeldkezem, vele utazom, nem sürgetem, nem várom, nem bántom és nem sajnálom. Mégis, néha már úgy érzem, mintha a tekintetemmel is bántanám. Sőt, mások tekintetét is érzem magamon, csak nem tudom, mit gondolnak. Ezt is vonjam meg magamtól? Pedig a szemem nem bántja. 

Nem tudok teljesen lemondani róla, és epekedve várom a napot, mikor láthatom, akár másodpercekre is. El kéne kerülnöm, kitörölni az életemből. Ahhoz viszont nagyon nagy áldozat kéne, és ez ördögi kör.

Néha úgy érzem, valamelyest elég ez a csend. Máskor azonban ordítani szeretnék a világba, amit már nagyon régen szeretnék, de sosem tehettem meg. Hogy az egész világ hallja, és ő se hunyhasson szemet és fület felette. Hogy végre ne okozzak fájdalmat azzal, hogy szeretek.

Reménytelen

"Aztán van egy egészen másfajta szerelem, a legkegyetlenebb fajta, amelyik szinte megöli áldozatait. Úgy hívják: viszonzatlan szerelem! Na, én ennek a szakértője vagyok."

Sokat gondolkodtam, akarok-e, illetve fogok-e erről írni, de ha már így gyülemlik bennem, mégis jobb lesz, ha kijön. Késő van, de mindig ilyenkor kap el az ihlet.

Én az az ember vagyok, aki állandóan szerelmes. Néha csak úgy idézőjelben, néha igazán. De sosem boldogan.
Mert tudjátok, 12 évesen mégis mit tud az ember érezni? Csak olyan 12 éves szerelmet, de akkor az igenis tud intenzív lenni, akár jó, akár rossz. Azért mondom ezt, mert az első emlékem akkorra vezethető vissza ezzel kapcsolatban. Persze most már én sem veszem komolyan, na de akkor? Nem volt kimondva soha sem, de mégis tudtam, és fájt, higgyétek el, a 12 éves eszemmel és szívemmel is fájt. Emlékszem, ahogy bebújtam a párnák alá, hogy ne lássák, ahogy sírok - minta előrevetítettem volna a sorsomat. Fura. Persze akkor elmúlt gyorsan. Hisz még gyerek voltam.
Aztán négy évvel ezelőtt. Az más volt. 15 évesen is még gyerek az ember, de...az igazi szerelem volt, még így messziről nézve is azt mondom, az volt, tényleg. Csak azt bánom, így utólag, hogy a "legszebb éveket" tettem tönkre. De hát ha jobban belegondolok mit tehettem volna? Ki parancsolja meg a szívének, hogy ne szeressen?
S négy évvel ezelőtt, de még tavaly sem gondoltam volna, hogy ez újra megtörténhet velem, Hogy belelépek újra ugyanabba a "patakba". Ez más volt, nem volt olyan...egyértelmű, olyan gyors, de most ugyanott találtam magam. Félelmetesen ugyanott, és ez megrémíszt, nagyon, és nem akarom, hogy megint ez történjen, de ugyanakkor tudom, hogy nem tehetek ellene semmit (azt az egy dolgot meg, ami segítene, NEM tehetem meg, egyszerűen nem), és ez a legtehetetlenebb, legkiszolgáltatottabb érzés, higgyétek el.
De hogy visszatérjek az eredetihez. Az utóbbi kettő forgatókönyv szinte pontról pontra egyezik. Egyvalamiben tér el, a két lélek, a két szív teljesen más, és mégis egy ponton valahogy megegyeznek. Ez már szinte groteszk, vagy nem is tudom. Mindketten olyan aprólékossággal, szépen, kegyetlenül törté millió és egy darabra a szívem, hogy már szinte gratulálhatnak egymásnak a szép teljesítményhez. Eltekintve attól, hogy ez utóbbi legalább egy kicsit átérezte a fájdalmamat.
De hát hibáztathatsz valakit azért, mert nem szeret? Hát tehet ő arról? Tudjátok, ez a legrosszabb, hogy nem is tudod keresni a hibát vagy az okot, vagy a megoldást, mert nincs. Csak bele kéne nyugodni, de nem megy. Hiába akarod megérteni, ha belegondolsz, és a rózsaszín ködtől csak azt látod, mennyire tökéletes ez az ember, és vagy pár pillanatig boldog vagy attól, hogy egyáltalán vele lehetsz, csak mint valami külső szemlélő, de legaláb beszélsz vele, legalább ott vagy a világában! Vagy a másik percben meg belegondolsz, mi lehetne....és mi nincs, és ez fáj, nagyon fáj, és csalódott vagy és szomorú, és a környezeted már tudod, hogy a legszívesebben csupa szeretetből jól megverne, hogy eszedbe se jusson már, és a tudomásodra hozná, hogy korántsem olyan tökéletes ő, és egy csomó hibája van, de hiába mondják, te nem azt látod, amit a többi milliárd és milliárd ember. Mikor az eszed már tudja, hogy mi fog történni, vagy inkább mi nem fog, és azt súgja, inkább kerüld el, te mégis inkább keresed a társaságát, hogy egy kis boldogsággal kiszúrja a szemed már csak a puszta létezésével is, vagy egy mosolyával, vagy egy szavával, hogy aztán belemerülj abba, hogy hazafelé a buszon vagy ha unalmas órán ülsz, kitalálsz minenféle szép történetet arról, mi lehetne, ha...és ez a kis szánalmas, mazochista boldogság egy kicsit megnyugtatja a lelked, és legalább egy kicsit nem gondolsz arra, mennyire szerencsétlen vagy, és hogy ezt már mindenki tudja rólad, mert az arcodra van írva.
Ha beleestél a reménytelen szerelmesek kategóriájába, az életben sokszor végighallgatod a "nem te tehetsz róla, csak legyünk inkább barátok", és már az összes lehetéges kifogást végighallgatod, miközben már sírás helyett is csak nevetsz kínodban, mikor magadban keresed a hibákat, mikor nem is csodálkozol, hisz az már egyenlő lenne a csodával, ha valaki egyszer nem így reagálna. Mégis bízol még abban a csodában, mert tudod, a hibákat hiába keresni, a szerelem lehunyja a szemét a hibák felett, s a természet törvényei szerint valakinek téged is tökéletesnek kéne látnia. Csak ez a valaki vagy nagyon elbújt, vagy nem létezik.

Tudvalevő, hogy nem mindenkinek teremtett az Isten párt. De azok az emberek nem elégedettek ezzel? Vagy ők is ugyanúgy szenvednek mint én?

Hát, ezért félek a nyári szünettől. Meg az elkövetkezendő 4 évtől. Félek, hogy ez fog folytatódni, vagy újra lejátszódni, teljesen mindegy. Félek, hogy sosem fogok tudni elrugaszkodni tőle, és igazán boldog lenni, mert kísérteni fog végig az egyetemi éveim alatt. Félek, hogy ennek már sosem lesz vége, és ez az én átkom, amivel nem tudok mit kezdeni. 

Azt mondják, aki szerelmes, még ha viszonzatlanul is, sokat nyer az élettől. Ezzel egyetértettem, mert tényleg sok mindent megtanít a visszautasítás. De tudjátok, másodszorra már nem vicces. Mikor az ember már megtanulta a leckét, és mégis mintha pontról pontra ugyanaz történne megint. Miért? Ki tudja a választ?

Igen, én akartam szerelmes lenni, de nem gondoltam, hogy az élettől még egy ekkora pofont kapok. Nem tudom, ez volt-e a cél, de ha ebből egyszer az életben kimászom, a szívem helyén már csak egy jéghegy marad. 

Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba!

The first impression

Nem vagyok jó az első benyomásokban. Általában elcseszem. Tudjátok, vannak azok a szituációk, amikor új közösségbe kerül az ember, és akkor valamerre elindul, hogy megismerje a többieket. Nos, én nem. Én a fejemben kialakítok egy képet róluk, és várom, hogy beigazolódik-e vagy nem.
S általában nem. Vagyis nem is így mondanám, hanem: sokszor igazam van az emberek személyiégét illetően, csak...na de ne rohanjunk előre.
Az első ilyen emékem a gimi kezdetéhez köthető vissza. Tudjátok, én olyan vagyok, hogy ha a fene fenét eszik, akkor se közelednék én a másikhoz. Félek, vagy mit tudom én. Valahogy olyan érzésem van, hogy mi ha éppen nem jó embert választok, és nem is kíváncsi rám, és blablabla. Ez van, ilyen vagyok. Inkább megvárom, amíg a másik jön oda hozzám, és ebből nem engedek.
Szóval a gimi első pár napjában, emlékszem, senkivel sem beszéltem. Csak figyeltem az embereket, és eldöntöttem magamban, hogy milyenek lehetnek, a fránya első benyomás alapján. Mert hát mit tehetek én róla, hogy ki mit sugároz a külvilág felé? Na meg megvártam, míg valaki szól hozzám. Emlékszem is nagyjából kik voltak azok - s velük ténylegesen jóban is lettem aztán. Nekem valahogy ilyen emberek kellenek, akik nem félnek elsőként szólni, mert én félek.
Aztán ez volt most az egyetemen is, csak itt még egy levellel nehezebb volt az egész. Ugyanezt eljátszottam, és mést duplán nem mertem szólni senkihez. Szerintem rám van írva amúgy, és azért van az hogy mégis elég sokan kezdeményeztek felém. Bár nem tudhatom, milyen az emberek első benyomása rólam, de ez egy másik érdekes téma (bár egyszer már visszahallottam, hogy beképzeltnek tűntem).
Szóval emlékszem, sokan nem voltak szimpatikusak, akiket aztán megszerettem. Az a fura, hogy az emberek személyiségét egész jól "belövöm", csak azzal nem számolok, hogy ennek ellenére kedvelhetem őket. Túlságosan általánosítom az embereket, az a baj. Pedig mindenki más és más. Ezzel számolok igazából csak...mégis, ez fura. Meg aztán az emberek változnak. Meg attól, hogy valakinek más a személyisége, érdeklődése mint nekem, még lehet egy csomó jó tulajdonsága és még lehetünk jóban. Ezt most tuatosítottam, mert most még tart az az ismerkedős szakasz.
Aztán meg az a másik eset, ha adott egy ugyanolyan nem nyitó ember, mint én, és lehethogy igazából teljesen jól ellennénk, csak egyikünk se nyit a másik felé. Hülyeség ez, utálom is ezt a tulajdonságomat.
Az emberek sokszor nem tudatosítják, mennyire fontos az első benyomás. Ezért is igyekszem jól kialakítani az emberekben, ami nem azt jelenti, hogy megjátszom magam, csak figyelek rá, hogy ne a legrosszabb arcomat mutassam. Merthogy néha elég nehéz velem, én tudom.
Szóval azt gondolom, jó emberismerő vagyok, de néha azért szala egy kis hiba a gépezetbe. Néha azt gondolom, túlságosan előítéletes vagyok, de amúgy nem hiszem hogy olyan nagy mértékben, mert mindig esélyt adok az embereknek, hogy megismerjem az igazi személyiségüket. Csak amíg ez nem jön el, muszáj azzal a bizonyos első benyomással "gazdálkodnom".
Fura dolog ez.