Visszatérve az előző bejegyzéshez...meg kell cáfolnom egy részét. Eltűnt a semmi...helyébe lépett valami, ami éppenhogy csak jobb a semminél....de amúgy jónak nem nevezném.
Nem, most nem sajnáltatom magam. Ez már ilyen sztoikus belenyugvás, valami fájdalomszerűvel kísérve. Olyan, hogy az ember fel van készülve rá, de azért fáj, de ez nem az a fájdalom, amit ki tudnánk mutatni. Ez inkább az, ami így időnként előjön, még ha egész nap nevetsz is, és szívedből, jól érezed magad, esténként elkap a melankólia. Remélem, egyszer eljön az az idő is, mikor már ez is elhagy. Reménykedem, mert ha belegondolok, még tavaly is rosszabbul éreztem volna magam, 4-5 éve meg nem is mondom. Hiába,a fájdalom megedzi az embert. Ha már ismeri az érzést, legközelebb nem jön váratlanul, hanem mint egy jónak nem épp nevezhető, de ismerős.
Egyszer már leírtam ezt, de az marad a képzeletbeli asztalfiókban. Mégis késztetést érzek, hogy még egyszer írjak róla. Talán ez az út a grafománia felé, de egyszerűen muszáj. Mintha ezzel csökkenne a fájdalom, egyszerűen csak jó. Már évek óta ezt teszem, de most egyre jobban igénylem.
Még csak egy nap telt el, de már kicsit másképp érezek és gondolok. Csak kicsikét. Akkor sem éreztem konkrétan rosszat, csodálkoztam is rajta. Csak este. Ma sem volt olyan rossz...csak most, este. Utálom az estéket.
Valahogy fel voltam rá azért készülve...volt valami megérzésem, így meg sem lepődtem. Persze utálom ezt hallgatni. De már megígértem, már előtte, hogy ez volt az utolsó. A legeslegutolsó. Soha, soha, soha többet ilyen nem lesz. Saját magamat belezem ki, ha igen.
Az a baj, hogy annyira szerencsétlen vagyok ilyen téren, és annyira unalmas a szerelmi életem, hogy ez még a maga módján romantikus is volt. Nagyon szánalmas, tudom, de tényleg az volt. Furcsa, amikor az ember, akinek annyira vágysz a szeretetére, a lelkére, ott áll melletted, és beszél, beszél, magyaráz, érezd, hogy kicsit furán néz rád, kicsit nem ért, de a maga módján érteni akar, kedves akar lenni, és bántani sem akar, de mégis bánt, és ezt tudja is, és ez őt is bántja, de mégis, tudja, ki kell mondania..és mindketten szarul érezzük magunkat, ahelyett, hogy...de hát mindegy.
Az az élet furcsa iróniája, fintora, vagy rúgása, már nem is tudom...hogy az fáj talán a legjobban, ha arra gondolok, ahogy azt suttogja, szinte nem is nekem, hanem a víznek, a szélnek, hogy gyönyörűek a szemeim. Ki merem jelenteni, még ha hazudott is, nem érdekel, ez volt az egyik legszebb dolog, amit valaha is kaptam attól az embertől, akitől szerettem volna ilyesmit hallani.
Ha belegondolok, ahogy álltunk a Duna-parton, szavaink szinte elvesztek a folyó robajában...igenis szép volt. Olyan fájdalmasan szép. Tudjátok, mint a szerelmes drámákban. Egyszer majd ha regényt fogok írni, tuti beleszövöm ezt.
Most kicsit meghatottam saját magam...de már igyekszem nem sírni. Igyekszem arra koncentrálni, amit szeretek. ĺrni....sokat. Még az iskola is lefoglal. Igyekszem arra összpontosítani, hogy van célom, amit el szeretnék érni. Csak..
Csak tudjátok, és most komolyan nem azért hogy sajnáltassam magam, de azért fáj ez nekem. Nem csak ez az egész, hanem úgy általában. Akárki akármit mond, az ember sosem lehet boldog igazán, ha nem érzi azt, hogy szeretik...úgy igazán. De már kezdem azt hinni, hogy valakinek ez egyszerűen nem jár ki. Biztos, hogy vannak emberek, akiknek ez nem jár ki. Csak fájdalmas belegondolni, hogy talán én is ilyen vagyok. Hogy miért, arra nem tud senki sem válaszolni. Hogy miért megy valakinek olyan könnyen minden, s másoknak meg sehogy sem, akármit is tesznek. S lehet így boldog életet élni? Az ember beletemetkezhet a "munkába", akármibe, de nem lehet. Mindig ott lesz egy betöltetlen űr. Tudom, fiatal vagyok még, de ez már kimutatkozik az emberek sorsában, szerencséjében. Nem szeretném, hogy ez legyen, de sajnos tartok tőle. Ez most kiölte belőlem a remény minden szikráját. Egyrészt talán jobb így. Most a legtöbb, amit tehetek, hogy nem gondolok rá. Már tudom, hogy hiába erőltetek bármit is. S mivel igazából fogalmam sincs, mit tegyek, így nem teszek semmit. A jól ismert semmit.
Semmi többet a szerelemről. Semmi többet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése