Gaudeamus Igitur

Elballagtunk. Persze, az élet megy tovább, és egyéb közhelyek...
Emlékszem, alapsulis osztályfőnököm mondogatta mindig, hogy a gimis évei voltak a legszebbek...és igen, most már értem, mit akart ezzel kifejezni. Most nem érzem magam olyan gyászosan, hisz jövő héten még járunk iskolába, és amúgy is, akivel szeretném tartani a kapcsolatot, azzal fogom is. Remélem, ez az érzés megmarad, mert néha elkapnak a dekadens érzelmek, mintha vége lenne az életnek....igen, mintha ezzel vége lenne a fiatalságunknak, vagy inkább a gyermekkornak, kamaszkornak, végleg vége...ami ezután jön az csupa felnőttség és felelősség, és ezt nem szeretném. Mintha elzúgott volna mellettünk az élet, és mintha egy csomó lehetőséget elszalasztottunk volna, mintha most már másképp élnénk azokat az éveket. De ez csak azért van, mert most vége. Igazából nem olyan rossz ez, csak éppen lezártunk egy életszakaszt...és mondhatjuk, hogy ez egy igazán jó szakasz volt.
Sosem bántam meg a Duna utcát. Aki nem tartozik ide, nem érti, de ennek az iskolának hangulata van, valami, ami olyan sokat ér nekem és másoknak. És a szuper osztályom. Nem mondom, hogy mindenkit szerettem, mert ez túlzás lenne, de a nagyrészét a szívembe zártam, és igen, hiányozni fognak, még akkor is, ha éppenséggel egy iskolába fogunk járni, mert ez már nem ugyanaz. Az osztályközösség már sosem lesz a régi. Még az órák is hiányozni fognak, a nevetések, a közös viccek.
Négy évvel ezelőtt számoltam vissza a napokat ballagásig, és alig vártam, hogy végre otthagyjam az alapiskolát. Most teljesen más a helyzet. Bevallom, pár hónapja volt olyan érzésem, hogy csak fejezzük már be, de ahogy közeledik ez a bizonyos nap, annál szomorúbb ez az egész. Nem is érzem, hogy elballagtam, csak tudom...több érzelem felgyülemlett bennem, mint amit sikerült kiadnom. Nem is sírtam, csak könnyeztem kicsit.
Megpróbálok pozitív lenni, csak néha nehéz. Bizonyos dolgokat le kell zárni magunkban, és nekem ez mindig nehezen ment. Fáj, hogy valaminek, ami nagyon jó, vége van. Fáj, hogy itt kell hagyni az embereket, akiket szeretek. Hogy megszakadnak a mindennapok...még ha utáltam is korán kelni, vagy néha délután 4-ig az iskolában szenvedni, mégis. Talán ezt hívják nosztalgiának.
Lényegében még három hét, és végleg vége. 
Duna utca, hiányozni fogsz. Én úgy szeretlek, ahogy vagy, még romos állapotodban is, hiszen ennek az elhagyatott épületnek láttán mindig felgyülemlenek bennem az emlékek. Sosem fogom elfelejteni ezt a szép négy esztendőt.
Vár a nagybetűs Élet.