Krájanie

Tak predsa odišiel, zostala sama v byte.
Tá druhá má boky, vie ponúknuť pohár smiechu,
nezodrala sa v modloslužbe
krásneho domova.
Odišiel, v kúpeľni neutrel penu z mydla
a zabudol zhasiť lampu.
Na oknách praská prievan, slepá samota
naráža do stien, tesno je súmraku.
Schytila srdce do oboch rúk,
položila ho stôl
a kuchynským nožom ho začala krájať
ako knedlík.
Skučalo, skučalo srdce,
pod nožom triasol sa jeho nárek
a z jeho neznámych hlbín padali fádne roky,
nádeje skrvavené, zadreté triesky,
padalo chrápanie nocí, kedysi podobné snom,
tisíce vydrhnutých dlážok,
tisícky hrncov a túžob a krokov,
to všetko zo srdca padalo,
zosýpalo sa zo stola
a trieštilo sa žene pod nohami.
A žena krájala, krájala srdce
mechanicky a dôkladne
a stále bolo čo krájať
a stále padalo haraburdie,
spomienky, vášne a sľuby,
rozbíjali sa, kričali.
Napokon predsa len zaškripel nôž
až na samom dne srdca,
zaškripel, vyletel z ruky.
A žene sa prvý raz podlomili kolená,
prvý raz vybúšil plač.
Tam na dne ležal malý čierny kameň,
nezraniteľný, zabudnutý kameň,
láska. 
/V.M./

Tatiana has died

"Don't ask why someone keeps hurting you. Ask yourself, why you keep letting them."

Vannak dolgok, amik csak úgy történnek az emberrel. Hiába akartam máskor, mikor nagyon fájt, ezt nem lehet kicsikarni - hogy egyszercsak az ember elkezdjen a bolond szíve helyett kicsit az eszére is hallgatni. Igen, én írom ezt. Nem, nem kezdtem el csak úgy, egyik napról a másikra "nem érezni". De tudjátok mit? Igenis elhiszem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy végre megtegyem, amit már régen kellene. Egyszerűen csak elfelejteni, hogy létezik. Megtalálni az életben a boldogságot nélküle. Mert mi értelme olyan embertől függni, aki nemhogy tökéletesen elvan nélkülünk, de mondjuk még arra sem képes, hogy egy eldöntendő kérdésre választ adjon? De még mondhatni meg is köszönhetném neki ezt a tettét, mert ez nyitotta végre fel a szemem, és életemben először nem szomorúságot éreztem miatta, hanem megbántottságot és haragot. És az az igazság, hogy ez már nem az első alkalom, de hiszen miért is ne tenné, abban a hitben van, hogy bármit megtehet velem, úgyis elnézek neki mindent. S tudjátok mi a leges legborzasztóbb? Hogy igaza van!!! ÉN hagytam. ÉN kínáltam fel neki a szívemet tálcán, és még kést is tettem hozzá, hogy legyen mivel szétdarabolnia. ÉN voltam hajlandó megtenni érte bármit, csak hogy boldog legyen. ÉN néztem rá folyamatosan olyan szemekkel, amikből kiolvashatta, hogy igen, ezzel azt csinálok, amit akarok. S most itt, akárki is olvassa, előtte, és főleg MAGAM előtt kijelentem, hogy ENNEK VÉGE. NEM leszek töbé a szerelem mártírja, nem vagyok én végtére is sem Petrarca, sem ifjú Werther. NEM fog belőlem teljesen hülyét csinálni, ha akarva, ha akaratlanul. Ha kell, belerohadok, akkor is bebeszélem magamnak, hogy márpedig nem létezik, csak egy kis porszem a levegőben, és egyszerűen megteszek bármit. Higgyétek el, nem a levegőbe beszélek, érzem magamban az erőt, és tudom, hogy ez CSAK RAJTAM múlik, mert ahogyan én hagytam, hogy kínozzon, úgy én döntök abban is, hogy mostantól ezt nem fogom hagyni. Ha bármit akar, még ha csak egy szót  vagy egy pillantást is tőlem, Ő rohangásszon utánam, ameddig csak bele nem fárad. Ha meg nem akar, nekem úgy is jó. Minek nekem egy olyan ember, aki ennyire semmibe vesz? De szó szerint semmibe? Hát hülye vagyok én?

Tudom, hogy nem lesz könnyű. Nem olyan egyszerű ez, főleg, ha jelen van. Igen, ma is majdnem hánytam a közelében, de büszke vagyok magamra, mert akkor is kibírtam, nem végződött úgy ez a nap, mint a többi hétfő, és mint tudjuk, a kezdetek a legnehezebbek. Elég makacs vagyok ahhoz, hogy ne adjam fel. Ha elgyengülnék, rúgjatok belém. Ha kell, zsákot húzok a fejemre, hogy ne kelljen belenézni a kiskutyaszemeibe, ha majd megpróbál hatni rám. 

Nem, mostantól nincs Tatiana. Aki képes azért elbőgni magát, mert egy levegőt szív vele. Aki képes szó szerint hányni tőle. Tatiana meghalt. És megszületett a Godmother, aki saját maga irányítja a hangulatait és nem hagyja magát befolyásolni a szeretete által. Nem akartam jégyheggyé válni, de nincs más választásom. Nem éri meg szeretni. Csak ledöngöl a földbe, hogy aztán minél nagyobbakat rúghasson beléd. 

 

"Benne van a korban"

Most még valami, ami összefügg az előző bejegyzésben leírtakkal. Gondolkodtam, jó ötlet-e ezt is kiírni ide, de rájöttem, hogy már annyira nem érdekel, ki olvassa és ki nem, meg hát nem is titok.

Már egy ideje megy ez persze (mióta kb. elballagtam alapiskolából mondhatni), de most, hogy "végre jól nézel ki", csak még jobban rákapcsoltak, és nem tudom, feltűnik-e bárkinek is, hogy engem ez BÁNT és FÁJ! Természetesen a "Hogyhogy nincs még barátod?" lemezről van szó. A kedvencem. Természetesen az az alapgondolata mindenkinek, hogy azért "fogyózom", hogy végre akadjon valami szerencsétlen, észben nem túl eleresztett egyén, aki még lehethogy képes valahogy elviselni és így talán rámfanyalodik. Természetesen csakis ez vezérelt, semmi más. Az már ilyen alap, hogy a személyiségemért senkinek sem kellenék, de most már talán, ha még húzok zacskót a fejemre, gyorsan beregisztrálok valami társkereső oldalra, lehethogy véletlenül szerencsém lesz, és nem leszek a család szégyene, mint vénlány, fúj! Nem sajnáltatni akarom magam, KOMOLYAN ezt gondolják, és ez kicsit sem sért ám meg engem, dehogy. 

Ha megkérdezik, van-e barátom, nem szólok semmit, joguk van megkérdezni, nem vagyok az a fajta ember aki nem beszélne a magánügyeiről - de ha egyszer nincsenek! Az a gond, hogy általában nem érik be egy kínos mosollyal kísért "nincs"-csel, hanem tovább eresztik a "de jaj, nem kell letagadni!" "na persze, biztos csak szégyenli magát" "azért csak alakul valami, nem?" "ááá, majd lesz" dumát. NE! Nem akarom hallani. Hagyd meg magadnak. És végül: köszi, hogy eszembe juttatod, nem éreztem még elég csődtömegnek magam, szükségem volt erre a löketre! Egyrészt aki a hitekedő "áá, biztos van, csak nem vallod be" dumával jön, komolyan nem tudom, mit gondol, és miért feltételezi hogy hazudom. Most mit gondol, egy 25 éves Johnny Depp hasonmást rejtegetek a szekrényben, és csak azért nem húzom elő, nehogy lecsapják a kezemről? Meg aztán, ha lenne, mi a fenéért tagadnám le?? Vagy igazán csak az a cél, hogy még szarabbul érezzem magam? Másrészt amit még jobban utálok, az a "ááá, majd lesz", lehetőleg sajnálkozó pillantásokkal kisérve. NEM KELL A SAJNÁLATOD!!!! Ez ugyanaz a hangsúly, mint amikor azt kérdezik, hogy szoktam-e vezetni, és megmondom, hogy nem - "á, majd fogsz". Ilyenkor gyilkolni tudnék. Komolyan. Fúúúúúú.

Most komolyan nem nyafognék, ha nem lenne ez NAPI SZINTEN. MINDIG akad valaki, aki képes ezzel gyötörni, kedves családom főleg igazán profi ebben. Mamám már kb. 15 éves koromtól olyan teintettel néz rám, hogy "istenem, ebből a lányból vénkisasszony lesz, gyorsan keressünk neki valami idiótát, és mentsük a menthetőt", 18 éves koromtól megy az "én a te korodban már..." lemez, és még ismerkedési tanácsokkal is ellát ("legalább barátkozzál a fiúkkal!" - hányok a barátkozástól!!!! csak az az ember mond ilyet, akit még nem ráztak le "maradjunk barátok" szöveggel). Egyszer úgyis el fogja érni, hogy elbőgöm magam, és akkor majd boldog lehet.

A címhez visszatérve, ami igazán szíven ütött, az pár hete történt, 60 körüli néni babakocsit nyomogatot az utcán, anyum odament, megnézte a kicsit, erre a néni ránéz, majd rám: "neked még nincs unokád?" "á, nem, dehogy" amire a válasz, tudjátok mi volt????? Egy kritikus nézés, és: "hát, pedig a te lányod is már benne van a korban". MIVAN??? 

Ez komolyan sok volt már nekem. 20 éves vagyok, nem 40!!! Mi az, hogy BENNE VAGYOK A KORBAN??? Ezt nem 35 feletti nőknek szokták mondani??? 

Na jó, itt gondoltam azt, hogy "I'm done". Ez már sok nekem. 

Na jó, mély levegő. Értem én, hogy aggódnak. Ki szeretne vénlányt a családba? Még aztán miattam kéne szégyenkezni. Biztos szörnyen öreg vagyok már 20 évesen, minimum 6 gyerekemnek kéne lenni meg ilyesmi, hisz a középkorban élünk, és úgyis lassan meghalok, nem? Elvisz a pestis, vagy ilyesmi. Na jó, kikapcsolom a morbid humoromat, szakmai ártalom. Akkor is. Most komolyan azt hiszik, hogy nekem így jó? De mégis mi a fészkes fenét csináljak? ĺrjam a fejemre, hogy "eladó"?? 

Én igazán nem tudom, mit várnak tőlem. NYILVÁN bennem van a hiba, valamiért nem kellek senkinek sem, de hát akkor cseréljenek ki, vagy én nem tudom. És akkor azt mondják: persze, mert nem jársz sehova, nem ismerkedsz! Miért, hol lehet "ismerkedni"?? Menjek el a diszkóba és igyam le magam? Persze, mindig is arra vágytam, hogy ott szerezzek párt. A másik meg: miért, más hol "ismerkedik"??? Sehol! Mégis sikerül nekik, nekem meg nem. Vannak szerencsétlen emberek, ezzel nem lehet mit csinálni. Meg úgy beszélnek, mintha egész nap otthon lennék, hahó, iskolába járok, ahol több ezer ember van, és ugyanolyan esélük van "ismerkedni" mint nekem, mégsem teszik. Meg ja, azt nyilván persze nem tudják, hogy én IGENIS nyitok valaki felé, ha úgy érzem, ahogy érzek. Azt se tudják, hogy ennek mindig ugyanaz a vége. Igen, lehet mondani hogy "túl sokat akarok" és "nem jók nekem az egyszerű "legények"" - mert nyilván mindegyik itt kaparássza a küszöbömet és én, mint beképzelt hercegkisasszony, sorban küldöm el őket a fenébe.

Igen, VANNAK bizonyos igényeim, de miért ne legyenek? Másnak lehet, csak én nem engedhetem meg magamnak? Miért "érjem be" valamivel, ami egyszerűen...egyszerűen NEM nekem való? Mert annyira kibírhatatlan vagyok, hogy nincs más választásom? Hát van. Inkább akkor nem kell senki.

Igen, otthon boldogabbak lennének, ha összejönnék valakivel, aki semmiben sem illik hozzám, csak hogy elmondhassák hogy végre sikerült a szerencsétlen lányunknak is. Én meg azt mondom, ha nem jön valaki, aki KOMOLYAN nekem való lesz (és lehetőleg ő is így fogja gondolni), inkább veszek egy macskát. Most minek szenvedni valakivel.

Nem, nem szeretném egyedül leélni az életemet, és igen, félek, hogy mégis így lesz, de akkor sem tudom, mi a francot csinálhatnék, szóval így. 

Changing

Végérvényesen is eljött az a pont, mikor az emberek észreveszik, hogy változom. 

Megjegyzik, illetve kérdezik, hogy "fogytál?" - most komolyan, ha egyszer látja, minek kérdezi? Na jó, nem leszek bunkó, nyilván jólesik nagyrészt, ha megjegyzik, DE igazából a legtöbbször nem tudok mit reagálni rá, és zavarba hoz. Megesik, hogy egyenesen idegesít, ill. rossz érzést okoz. Miközben TUDOM, hogy nem akar senki megsérteni/idegesíteni/stb., ellenkezőleg, csak jót akarnak, de sajnos néha az ellenkezőjét érik el. 

Egy olyan embernek, aki egész életében kövér volt (még ha jöttek is az enyhítések, hogy áááh, csak erősek a csontjaid, ilyen a genetikád, blablabla), és soha életében nem is próbált meg lefogyni, és egyszercsak megpróbálja csak úgy egy hirtelen ötlettől vezérelve, és azon kapja magát, hogy sikerül is neki, nehéz egyik pontból a másikba "átesni" lelkileg. Értitek, ez nekem sem mindegy és mindenféle agyi folyamat lemegy bennem közben, és egyszerűen néha nehéz elhinni, hogy tényleg változom. Hogy most az egyszer az életben tényleg sikerül(t). Még nem értem el a célom, de már közelítek hozzá, és minél közelebb vagyok, annál jobb érzés, de annál jobban figyelmeztetem is magam, hogy nem szabad feladni azután sem.

De visszatérve az emberek reakciójához, kezdjük is a kedves családommal, és a "hova fogysz már, tiszta vékony vagy, egyél rendesen!!" féle megjegyzéseikkel néha már kikészítenek idegileg. Az a baj, hogy KOMOLYAN gondolják, hogy egy anorexiás gebe vagyok, miközben tejóég, még mindig van rajtam vagy 10 kiló, ha látszik, ha nem! :D És ilyenkor hiába magyarázom nekik, hogy nem, NEM vagyok még vékony, mondjuk úgy hogy átlagos, de az átlagosnak is a felső határát súrolom. Nem hiszik el, mert ők csak ruhában látnak (nyilván, de értitek mire gondolok), és szerintem hanyatt esnének, ha meglátnák, még mindig milyen számot mutat a mérleg (ami természetesen nem elsőrendű, de azért mégiscsak). Nem, ők azt a -23 kilót látják csak rajtam, ami persze SOK, de nem ELÉG! Azt látják csak, hogy egyszer csak kisebb lettem, és nekik ez már "anorexiás gebe" kategória. Néha mennek az agyamra minden jóindulatukkal együtt. 

A családon kívüli emberek, barátok, ismerősök más kategória, mert ők nyilván nem fogják tömni a fejem azzal, hogy egyek inkább, csak mondjuk megjegyzik, hogy "fogytál". Ez természetesen jólesik, csak zavarba jövök, és nem tudok mit mondani rá, így komolyan nem sértődöm meg, ha szó nélkül hagyják. A legtöbbjük ebbe a kategóriába esik, amivel, ismétlem, nincs semmi gondom.

Na de aztán kaptam mindenféle "extra" megjegyzést is, és hiába tudom, hogy igazán jó szándékkal mondták, legszívesebben elbőgtem volna magam. Kedvencem az volt, mikor mentünk bevásárolni abba az üzletbe, ahol nyáron dolgoztam. A pénztárosnő, akinél fizettünk, lassan megismert, és hangosan felkiáltott: "Azta, te megszépültél!" - Hát köszi szépen. Ez tipikusan az a példa, mikor az ember jót mond, jó szándékkal, de nagyon rosszkor és nagyon rossz szövegkörnyezetben. Volt több hasonló eset, mikor megjegyezték, hogy jól nézek ki, meg hasonlók. Most nem azért, lehethogy nekem túl érzékeny a lelkem, vagy lehethogy egyenesen hisztis vagyok és olyan dolgokat veszek a szívemre, amiket nem kéne, de ha belegondolok, hát ENNYIRE borzasztóan néztem ki ezelőtt? ĺgy életem le 20 évet? S igen, ez igazából nem az ő hibájuk, hanem az enyém, lényegében saját magamat bántottam meg, vagy mi, de értitek...egyszerűen belegondolok, és elmegy a kedvem. Ugyanez van, mikor elkezdenek célozgatni, hogy "biztos valami fiú van a háttérben" (itt már komolyan majdnem elbőgtem magam egyszer), meg jönnek a célozgatások, hogy "most már igazán szerezhetnél egy barátot!" - most komolyan? Most komolyan gondolják, hogy szeretnék olyan embert magam mellett, akinek csak azért kellek, mert lefogytam? Most KOMOLYAN???? Ennyire felszínes a világ? Ennyire? S ennyire tartanak, hogy a belsőmmel semmi esélyem elnyerni bárki tetszését is? Nem mintha annyira reménykednék még benne, hogy igenis léteznek (nem annyira) felszínes emberek, de mikor így az ember szájába rágják ezt, elég elszomorító...

Igyekszem azért pozitívan nézni a dolgot, és nem törődni mások véleményével. Csak a cél lebeg a szemem előtt, és minden erőmmel azon vagyok, hogy végre elérjem és megtartsam.

Historia - magistra vitae

Nem ártana valami kellemesebb dologról is írni, nemde?

Sokszor úgy érzem, hogy az egyetlen biztos dolog az életemben, vagy inkább az egyetlen biztos örömforrás (igen, az, bár azt most hagyjuk hogy természetesen ez (sem) nyújthat 100%-os örömöt) a történelem. Bővebben értelmezve, hiszen ebbe beletartozik az irodalom, a művészet is, de a töri mégiscsak töri, pici szívem csücske volt és marad is mindig. Ebben szerencsésnek érzem magam, hogy van olyan dolog ami komolyan nagyon érdekel és igazán szerentém csinálni. Mikor rossz kedvem van, gyakran nyújt vigaszt ez a gondolat, vagy egy-egy könyv, film, de még érdekes előadás is (az érdekes előadás fogalma ma már rájöttem, a tanáron múlik, nem is annyira a témán, mert az őskort kivéve mondhatni minden érdekel, persze bizonyos dolgok (középkori kínzások meg ilyesmi) jobban érdekelnek).

Emlékszem, hetedikes koromban kezdődött, ami azért nem gyerekkorban volt, hisz 12-13 lehettem, de már "8 éve tart a kapcsolatunk, s a szerelmünk csak nem szakadt meg, hanem erősödött" :D (oké, ennyire azért nem vagyok szakbarbár, ne gondoljátok, mint pl. a tanárom aki "miláčiknak" nevezte I. Ferdinándot). Igazából annyi volt a varázs, hogy elkezdtük venni a középkort, és ez magával ragadott (még úgy is, hogy a tanár borzasztó volt, és kb. semmit sem adott hozzá az élményhez). Elkezdett érdekelni, és akkor jutottam el odáig, hogy sokat olvastam a témában (Nemere István könyvei hatalmas mértékben hozzájárultak ehhez), mert másképp kb. nem tanultam volna meg semmit ( a jókai iskolában amúgy sem volt valami nagy szintű oktatás, de ami történelemóra gyanánt lement, az siralmas volt). Lassan persze kezdett körvonalazódni bennem, hogy mi érdekel a legjobban, kialakultak a Tudor-kori Anglia, középkori Magyarország és Sissi mániáim, melyek azóta is megmaradtak :) Gimi elején már biztos voltam benne, hogy EZ az én érdeklődésem, és akkor végre az a szerencse ért, hogy jó tanárnőt kaptam (akinek gondolatban minden nap megköszönöm, hogy annyi mindent a fejembe vert, mert annál kevesebbet kell tanulnom most, és ez nem elhanyagolandó tény), akinél tanulni kellett, sokat (bizony, első dolgozatomra 3-ast kaptam, ezt nem bírtam megemészteni, szóval nekiálltam TANULNI...és igen, így is a töriérettségitől féltem a legjobban :D), de végre tiszta kép alakult ki a fejemben az egész történelmet illetően, megértettem az összefüggéseket, ki-kivel-mit-miért, és egyre biztosabb voltam benne, hogy én ezt akarom tanulni a továbbiakban is. S míg gimiben rajtam kívül mindenki utálta a törit (ha még egyszer meghallom, hogy "minek tanulni azt ami elmúlt, élj a mának, blablabla", szájbavágom az illetőt gondolkodás nélkül), és én voltam a fura meg a hülye, végre a "magamfajta" emberek közt vagyok, akik nem néznek hülyének ezért, mert őket is az érdekli, mint engem (többnyire :D). És igen, az előadások többségére élvezettel járok (mint említettem, a tanártó függ nagyrészt), mert egy kicsit végre elszakadhatok a jelen kor problémáitól és egy olyan világba kerülök, ahol néha sokkal jobban érzem magam.

Sokan kérdezik, hogy de mégis mit szeretsz benne annyira? Nem tudom pontosan megmondani, mert nem is lehet szerintem. Egyszerűen izgalmasnak tartom, mert sosem tudjuk meg igazán, mi történt a régmúltban, ez egy örök kérdés, amire halálbiztos választ sosem kaphatunk. Érdeke,s hogy mennyire más volt minden egyes kor, az emberek gondolkodása, a politika, kultúra mennyire változott. Még a királyok neveit és a dátumokat is szívesen tanulom, de pszt, ne mondjátok senkinek! :D Mindenesetre szerintem a történelem azért fontos, hogy segítségével megértsük a jelent, és ehhez elengedhetetlen megérteni a történelmi vonatkozásokat, hogy hogyan és miért jutott oda az emberiség ahol most tart, és hogy ne kövessük el még egyszer ugyanazokat a hibákat. Persze minden más területe az életnek ugyanúgy fontos, de engem ez az egy ami igazán megérintett.

Falling

A dolgok...kezdenek kiesni a kezeimből. Mintha már nem én irányítanám magam. Mintha egyre kevesebb értelme lenne az életnek, mindennek körülöttem, mintha egyre kevésbé tudnék elszakadni a gondolataimtól és élvezni legalább egy kicsit amit eddig szerettem. Az idő rohamosan telik, de mégsem változik, minden ugyanúgy maradt mint volt, nincs is remény, hogy bármi is változni fog. Csak rágondolok, hogy mennyire akarom, és elmegy a kedvem, mert tudom, hogy nem lehet, és nem tehetek érte semmit. Mire jó ez? Mintha folyamatosan gombóc lenne a torkomban, és az a bizonyos sikoltás is kapargatja. Egyre kilátástalanabbnak látok mindent és lassan a belső harcot vívó lelkem egy része is megadja magát. Ugyanaz vagyok, amitől féltem, hogy nem tudok szabadulni. Nem tudok változni, hiába akarok. Az a sok minden lassan felemészti a belsőmet. Kiáltani akarok, de senki nem hallgat. Elnyel a szürke változatlanság, és elszalad mellettem az élet. Nincs értelme.

Lassan átnevezem a blogot "daily depression"-re.

Story of my life

I want to scream, but nobody listens.