Március tizenöt

...azaz az a nap az évben (mennyi az!), amelyik sosem unalmas...
Most nem a nemzeti ünnepre gondolok, de persze az is. Csak most valahogy nincs meg annyira az a hangulat, ami máskor volt, talán az iskolai megemlékezések miatt is, meg még ezer éve a híres versenyek meg minden. Kokárda, himnusz. De azért egy kis március idusa-érzés (jó helyen van a kötőjel?) van bennem, mint mindig :) Akármennyire is nem szeretem Petőfit (most meg leszek kövezve), azért van bennem annyi nemzeti érzés, hogy szívem dobbanjon mikor erről van szó - jaj, de prózai vagyok ma. Egy érdekes teszt szerint Eötvös Józsefre hasonlítok. Hát legyen, csak ne a Sanyi..
Na de visszatérve a naphoz. Tavaly jutott eszembe, mégpedig a híres elmaradt magyarérettségi. Az nagyon vicces volt, emlékezetes kis nap. Nem eső esett Kossuth Lajos kalapjára, hanem hó...
Most pedig az elnökválasztás. Sosem érdekelt igazán a politika, és szégyen, nem szégyen, nem is nagyon vagyok/voltam jártas benne. Most nemrégiben azonban már elkezdett érdekelni. Nem mondom, hogy olyan nagyon, de valahogy...azért mégis befolyásolja az életünket. Én, aki szeretem a történelmet, sőt, tanulom és tanítani szeretném, nem ismerem ki magam a politikában? Hisz a történelemn is politika! Ha a múlt politikája érdekel, akkor a jelenlegi is. ĺgy hát elmentem szavazni. Persze nincsenek illúzóim, nem gondolom hogy az én szavazatom menti meg az országot, de hát mégiscsak jó érzés volt bedobni azt a kis borítékot. Valamivel azért hozzájárultam. Ez a második szavazásom, de a legutóbbi az csak olyan majdhogynem muszájból volt. Ez már inkább a szabad akaratom.
Na és hogy telt ezen kívül a nemzeti ünnepem? Esősen. Most végre eső esik Kossuth bizonyos kalapjára. Na és persze...tanulással. Igen, most is azt kéne csinálnom. Tudjátok mi a legviccesebb az egészben? Hogy ezer évet kéne megtanulnom most a hétvégén. Nem is beszélve a királyok fura mellékneveiről. "Sven Rozčesnutá Brada" - really??? Mellette még Harald Modrozubý és Karol Prostoduchý is elemehet a fenébe, Koloman Učenýról meg Olaf Trygvassonról már nem is beszélve (és akkor az Abú Džafar al Mansúr - féle arab finomságokat már nem is említem). Én meg rohadjak meg, míg mindezt megtanulom,...history, I love you! :D

Lehethogy csak én nevetek ezen, de szerintem vicces :D

Maybe?

Wrecking Ball

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is Miley Cyrus-t fogom idézni, még ha nyomokban is. Ugyanis rátaláltam erre a cover verzióra, ami eléggé tetszik, és, fura, de a szövege..annyira jellemző. Szeretjük, ha egy dal tökéletesen leírja, ami most történik velünk...

"All I wanted was to break your walls
All you ever did was wreck me 
Yeah, you, you wreck me."

Lingua Latina

Tudom, hogy már az emberek agyára megyek ezzel, de mégsem mehetek el szó nélkül mellette. Hiszen már hónapok óta életem szerves részét képezni, így igencsak megér egy bejegyzést.
Kezdődött ez azzal, hogy felfedeztem még szeptember elején, órarend készítés közben, hogy a tantárgyak közt ott van a latin is. Persze nem csodálkoztam azért annyira, mert nyilván gondoltam, hogy történelem szakon lesz latin - bár én inkább úgy gondoltam, hogy valami kis kevés a tantárgyakon belül. Nem egy külön tantárgy. Na de hát örültem neki azért, mert egyrészt szeretek nyelveket tanulni, másrészt ez olyan intelektuális, holt nyelvet tanulni. Harmadrészt meg nagyon szép nyelv, hasonlít a spanyolra, az meg mindig is tetszett.
Visszatérve a holt nyelves dologra. Na igen. Mindenki ezzel jön. "Latinul tanulsz? De hát az holt nyelv!" A másik reakció, hogy "Mondj valamit latinul!!" Hát, a gyerekek korbácsolják a teheneket-szerű mondatokon kívül nem sokat tudok, az meg ugye elég illúzióromboló....Ekkor szívesen használom fel E.T. mondatát, miszerint "In villa mea multae incolae nigrae sunt."
Thank you, captain obvious! Naná, hogy az...de....wait a minute. A történelem arról szól, hogy olyan dolgokat tanulunk, amik már nincsenek. Elmúltak. Régen volt. Hát akkor miért csodálkozik bárki, hogy holt nyelvet tanulunk?? Ilyenkor szoktam hozzátenni, hogy "akkor minek történelmet tanulni, az úgyis mind elmúlt már", de nem merek ezzel viccelni, mert az emberek nem érzik az iróniát, és még bólogatnak is, hogy igaz.
Nos, a lelkesedésem kb. addig tartott, míg be nem léptem az első órára. Na jó, azért nem, mert be kell vallanom, a nyelv maga tetszett. Sőt, most is tetszik. Imádom, annyira dallamos, lágy, gyönyörű.
"Amabo te, et verba tua memoria tenebo."
Meg aztán komolyan szeretek nyelveket tanulni, és komolyan tetszik nekem ez a latinosdi. Merthogy olyan nem mindennapi, nem? Olyan...stílusos. Most képzeljétek már el, hogy ketten latinul beszélgetnek mondjuk az iskola folyosón vagy az utcán. Hát végem van! Egyszer szeretnék olyan szinten tudni, hogy ezt eljátszhassam.
Na de visszatérve a problémára. A kedves tanárnő, hát, mondjuk úgy, elsőre nem vált ki épp pozitív benyomást az emberből. Oké, úgy jöttem ki az első óráról, hogy te jó ég, ez egy hárpia. Na igen, hát valamilyen szinten az is. Az a fajta nő, aki elől Hitler is sírva menekülne. Elég csak egy csúnya pillantás tőle, és véged van. Na igen, elvárja, hogy tanuljunk. Ez még rendben lenne, csak - és bár ez nem az ő hibája, vagy nem csak az övé-, kicsit talán eltúlozták a tananyag mennyiségét és a tanulás tempóját. Meg a leckék mennyiségét - igen, lecke is van. Az óra általában úgy telik, hogy jó 45 percig házit ellenőrizünk, ami általában fordítás, és akkor mondatonként olvassuk fel. Aki elront valamit, addig kínozza, amíg vagy rá nem jön az illető (Aký je to, prosím vás, pád? Sústredte sa!!!! Pre veľký úspech si to ešte zopakujme...), vagy nem, és akkor úgy felhúzza magát, hogy aztán az óra nagy része maga lesz a pokol. Namármost ezért az ember igyekszik, hogy jó fordítással jelenjen meg az órán. Ami nem kis időbe telik, tekintve, hogy az utóbbi leckém is 15 oldalt foglalt el a füzetemben. Akkor meg már nehéz pontosnak lenni. ĺgy szeptembertől minden szombatom azzal telik, hogy délben leülök latin házit írni, és ha szerencsém van, estig végzek is vele. Na igen. először a latin, aztán bármi más, mert az ha nincs meg, végem van. Nem is beszélve arról, hogy lemaradok, és esélyem sem lesz behozni.
Persze megtehetném, hogy be se megyek. Az utóbb említett okból kifolyólag nem merek nem megjelenni. Mások viszont nagyon is mernek, így nem egyszer megesik, hogy alig fél csoport van az órán. Volt, hogy 5-en voltunk. Családias hangulat, aha, csak így percenként tízszer jutsz szóhoz. Kellemetlen. Ja, igen, 4 szemeszteres tantárgy. ĺgy még csak nem is mondhatom, hogy nemsokára végzek vele.
Szép nyelv a latin, csak nagyon nehéz a nyelvtana. Magolás, magolás, magolás. Mert mit tudsz csinálni a sokfene "deklináciával" meg "konjugáciával"? Bemagolni. Utálok magolni, és mindig elfelejtem, hiába tanulom meg ezerszer. A hic-haec-hoc-ot meg sem tanultam, és tudom, egyszer nagy baj lesz ebből. 
Aztán meg az eleve, amit tanulunk, kicsit vicces. Bemutatkozni ugyan nem tudok, de simán lefordítok bármit, ami háborúval, gyilkolással, korbácsolással, öldökléssel kapcsolatos. A történelem egy szadista tantárgy...olyan jól hangzik, hogy verberare, nem? Kis cuki.
Szóval így a "latinos nap" ilyen instant gyomorgörcs. Tavaly hétfőn volt, ami jó volt, hisz letudtam a hét elején. Arról nem is beszélve, hogy minden hétfő reggel meatuáztunk you-know-who-val, és ez annyira feldobta a napom, hogy még latinra is boldogan mentem. Most szerdán van, ami így azt jelenti, hogy állandóan ideges vagyok. Igazából tavaly azt is nehezen képzeltem el, hogy valahogy átjutok a másik szemeszterbe, szóval boldognak kéne lennem.
A latinnak megvan a hangulata. Már azon viccelődtünk, hogy rendesen hiányozni fog. Ja, és a végére már kezdem őt magát is megkedvelni. Hiába félünk tőle, azért a magunk módján szeretjük :D  Csakhogy még nem lesz az olyan hamar, hogy búcsút kelljen venni tőle. S ha ilyen tempóval haladunk, másodikban már minimum Ovidiust fogunk fordítani, vagy mi.

A szépségről

Igen, megint elmélkedni fogok.
Említettem valamit az előző bejegyzésben a szépséggel kapcsolatban. Ezt szeretném kicsit kifejteni.
El kell hogy mondjam, mindig volt egy kis...averzió bennem a szép emberekkel kapcsolatban. Igen, abból (is) kifolyólag, hogy én nem vagyok az (jó, mondjuk úgy hogy nem tartom magam annak, most már ez a kép kicsit kezd változni, de ez most más téma), így sosem gondoltam, hogy egy szép ember bármit is akarhatna tőlem. Lehetséges, hogy annyira bebeszéltem magamnak ezt, hogy aztán már nem vonzottak sohasem a szép emberek. Jó, ezzel ellentmondok saját magamnak, mert nyilván, akit szerettem, azt szépnek láttam. Nagyon is szépnek, vagy inkább vonzónak, nem is tudom, de mindig tudtam, hogy ők igazából...nem azok. Csak én látom őket szépnek, a szívemmel. Olyankor az ember nem nézi reálisan a dolgokat. Ez az egyik legszebb dolog a szerelemben, hogy megszépít.
Mindig azt mondogattam magamnak, hogy nem tetszhet nekem szép ember, hisz mit akarna már egy szép ember tőlem? Különben is, a szép emberek beképzeltek. Naná, hogy ez általánosítás, de lássuk be, azért sokszor így van ez (sokszor!!! nem mindig. ismerek nagyon is szerény szép embereket, de hát ismerjük a mondást a kivételről és a szabályról). S hogy őszinte legyek, nem is találkoztam olyan szép hímneművel, akiről azt mondhattam volna, hogy igen, a személyisége is tetszik. Akiknek szerettem a lelkét, azok általában nem ilyenek voltak.
S most jön a bökkenő.
Eleinte magamtól is megijedtem, hogy hát normális vagyok én? Túl szép, hogy "igaz legyen". Túl szép ahhoz, hogy egyáltalán ránézzek, és még mennyire túl szép ahhoz, hogy ő nézzen rám.
Most ezt nem fogom elemezgetni. Inkább a mai napot.
Tudjátok, még sosem éreztem ilyet. Tényleg, soha. Mikor beléptem a terembe, egyszerűen megcsapott a szépség. Valami olyan lelki élmény volt ez, amit leírni sem tudok. Tudom, idiótán hangzik, nem is először láttam, de sosem láttam még ennyire szépnek. Sosem éreztem ennyire a szépséget. Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem. Csak néztem, bár nem szabadott volna, de néztem, és nem tudtam, hova tegyem ezt a látványt. Szegény retinám szerintem sokkot kapott. Ennyi szépséget megemészteni nem is lehet. Mindig is tudtam, hogy az élet igazságtalan, és valakinek sokat ad, valakinek keveset, de ő még ehhez a mércéhez képest is igazságtalanul sokat kapott.
S most először figyeltem meg igazán az arcát. Az arccsontjától kezdve, a tiszta barna bőre, a szeme csokoládébarnasága, a hosszú szempillái, a szabályos orra, az ajkai, a szépségpöttyén keresztül a sűrű, sötét, selymes hajáig, minden. S főleg a szemei csillogása és a mosolya, ahogy kis gödröcskéket képeznek az arcán. Nem lehet leírni. Nem, nem túlzok, tényleg nem. Az ember csak azt érzi, hogy nem is akar mást, csak nézni, nézni őt, s már boldog lenne. Tudjátok mi történt? Könnyeket csalt a szemembe. Nem, nem voltam szomorú. A puszta látványa hatott meg, vagy nem is tudom. Megkönnyeztem. Érzékeny vagyok, mindenki tudja, de ez még szerintem is sok volt. De hát mit tehet az ember. Azóta sem tudom kiverni a fejemből ezt a látványt.
Ne gondoljátok, hogy felszínes vagyok. Bevallom, kicsit magam is megijedtem ettől. 
De ő belsőleg is szép. Legalábbis az én mércémhez képest.
"Annyira gyönyörű vagy (...). Úgy értem, ez a szó, hogy gyönyörű, ki sem fejezi igazán, legfeljebb egyfajta felszínes módon, ami csak a külsőről szól, és nem igazán hatol le a valódi, teljes mélységére annak, amit én a gyönyörű alatt értek."
...s aztán bevillant valami. Igen, amikor könnyezni kezdtem. Hogy ki tudja, ez, amit én látok, mennyire valós. Ki tudja, mit látnak mások? Lehet, hogy csak a szívem szórakozik velem. Lehethogy másvalakinek ő is csak egy a tömegből. S hogy csak azért látom ilyennek, mert beleszerettem.
Eddig sosem éreztem ilyen egyértelműen: szeretem őt. Az, hogy ennek mennyire nincs értelme, megérne egy misét. De erre más magyarázat nincs. Csak a szeretet szemüvegén keresztül látsz valakit ennyire szépnek. Ez csak egy illúzió. Ez nem reális. Senki nem látja, csak a szívünk.

Péntek 13. ?

P.S.2. : Ezután visszamentem a suliba, mikor is kiejentették, hogy az óra elmarad. Akkor már nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Rövid gondolkodás után, mivel már fogalmam sem volt, mit csinálhatnék újabb két órán keresztül, eljöttem haza. Ezúton is üdvözlöm S. professzor urat, remélem, valahogy nélkülem is levezényelte a történelem segédtudományairól szóló mondanivalóáradatát :*

The social network

Nem, nem a filmről fogok írni. Magáról A "social network"-ről. Vagy inkább a vele való "viszonyomról". Mennyi idézőjel.
S hogy mi motivált erre? A tegnapi "harmadik kör" ismerőstörlés. De ne haladjunk olyan gyorsan.
Még réges régen, 2009-ben regisztráltam a mindenki által ismert közösségi oldalra, abból a célból, hogy...igazából kíváncsiságból. Eleinte nem is jártam fel gyakran, nem is volt fent semmim. Aztán lassan kezdte átvenni az uralmat ez a bizonyos oldal, mindenki ott volt, mindenki mindent megosztott, és ami a legfontosabb, mindenki ott kommunikált. Mert egyszerűbb volt, mint ezerféle más helyen írni, itt mindenki fent volt (lassan már komolyan mindenki), könnyen el lehetett érni mindenkit. Arról nem is beszélve, micsoda közösségi élet folyt/folyik a különféle csoportokban, már iskolaügyben is hasznos kis dolog ha valaki megtudja, hogy elmarad az óra, meg kell kérdezni a házit, stb. stb. ĺgy kényelmes volt, hát eszembe se jutott, hogy ez rossz is lehet. Nem vagyok az a fajta ember, aki minden szart (elnézést) megosztana, de azért hetente 1-2 dolgot ki szoktam tenni, akár egy zenét, képet, mit tudom én. Nekem a legjobban az tetszett ebben (ez az oldala most is tetszik), hogy így ez az egész olyan, mint egy napló. Vissza tudom keresni, hogy mit tudom én 2011. áprilisában milyen zenét hallgattam, mi történt velem amit elfelejtettem már, stb. Szeretek az emlékeimben turkálni, na. Tavaly év végig 430 valahány ismerősöm lett. Igazából mindenkit visszajelöltem, akinek tudok a létezéséről, akár még ha soha az életben nem is beszéltünk.
Pár hónapja kezdett el ez változni bennem. Egyrészt a megosztások miatt kicsit úgy éreztem, hogy túl sok mindent tudnak meg rólam olyan emberek, akikhez semmi közöm. Viszont kitörölgetni sajnáltam, mert nekem ezek tényleg fontosak. Eszembe jutott, hogy ezt a régit törlöm (de megintcsak ugyanez a probléma), és csinálok egy újat, ahol tényleg csak azokat jelölöm be, akikkel beszélek is, és kész. Viszont igen, nincs kedvem az egész hercehurcára, az embereket keresgélni, magyarázkodni, a csoportokba belépegetni, stb. stb.
Mondhatjátok, hogy akkor töröljem a francba az egészet, de igen, bevallom kicst azért függő lettem :D Mint fentebb elmondtam, nagyon hasznos dolog tud ez lenni néha közösségi élet szempontjából is. Aki nincs fent, érezheti úgy hogy kimarad valamiből, és igen, ki is hagyják, mert az emberek nem fogják figyelni, hogy na te nem vagy fent, neked külön szólunk..na persze. Másrészt a kommunikáció a barátokkal, sokkal könnyebb itt beszélni mint pl. telefonon, meg ez ingyen is van, és hát tudjátok. Kifogások, kifogások, de teljesen törölni még nem akarom magam.
Na de hogy valamit kihagytam. A bizonyos ismerősöket. Első körben valahogy december környékén kezdtem törölgetni, akkor elment vagy 150 ember hirtelen, olyanok néha, akiket nem is ismerek, sosem beszéltünk, sosem fogjuk már látni egymást, egyszer találkoztunk tíz évvel ezelőtt, stb. Nem érdekel, ha megsértődtek, egyszerűen teljesen felesleges hogy ilyenek a "barátaim" közt legyenek. Megvolt nem sokkal később a második kör is, és lassan leredukáltam a számot 270-re , így jó 200 embert töröltem, és lám, mind olyan volt, akinek semi keresnivalója a magánszférámban.
Még így is túl sok embert hagytam bent, de azért jobban éreztem magam, hogy már nem látja annyi idegen, akárcsak azt a zenét amit kiteszek, igen, az is zavart!
A hamradik kört tegnap ejtettem meg. S hogy miért? Minap utaztam a buszon hazafelé. Felszáll XY, aki éppenséggel az osztálytársam volt 9 évig. Rám se néz, mintha nem ismerne, nemhogy még köszönjön, na de légyszives, még mit nem! Akkor ugrott be, hogy hoppá, ő, és a hozzá hasonló "kedves" régi ismerősök mind bent vannak még a "körben". Csak mert igen, ismerjük egymást, de 5 éve biztosan nem beszéltünk, és már soha nem is fogunk. Látom az illető jaj-de-kemény-csávó-vagyok képeit meg idézeteit, mindent tudok róla, miközben...nem is érdekel!! ĺgy tegnap még hozzácsatoltam pár ilyen embert, és újabb kb. 40-et töröltem. Mert most komolyan....hiába ismerem ezeket az embereket, ha egyszer arra sem képesek, hogy köszönjenek!
Volt még pár ember, akit amúgy talán nem is töröltem volna, de annyira idegesítettek a posztjaik, hogy már nem bírtam nézni:

• Az önsajnáltatós emberkék, akik csak azt várták, hogy ott nyugtassák a kis egójukat az interneten
• Vagy aki naponta tízezer képet megoszt magáról különféle szögből fényképezve, hogy mindenki csodálhassa a gyönyörűségét
• (....és mindegyikhez odaírja, hogy "jaj, de ronda vagyok", s ugyanazt várja, mint az első pontban említett emberke)
• Vagy a gyerekéről (szeretem a gyerekeket, de ami sok, az sok)
• Vagy Justin Bieberről (nem kommentálom)
• Vagy akik mindent, de szó szerint minden szart kiírnak, kezdve attól hogy hol vannak, kivel vannak, mennyire szuper a buli (miközben neten lóg), mit csinál éppen, blablabla

Most 227-en maradtak, ami még szintén SOK, így biztosan nem végleges szám. Lehet, ma még egyszer nekiállok. Mert értitek, ez valahogy nem reális, hogy 227 emberrel jóban vagyok - na persze. Ezért sem értem azt, akinek 1500 van, de mindegy, mindenkinek a saját dolga. Lassan így jobban fogom magam érezni, hogy tényleg csak azok az emberek kapjanak hozzáférést a magánügyeimhez (mert azok, akármilyen pitiánber mértékben is de azok!), akiknek van is ott keresnivalójuk. Nem is beszélve arról, hogy az én falam sem lesz tele idegenek semmitmondó szarságaival, mert ugyan kit érdekel már, hogy a Kovács Pisti, akit 5 éve nem láttam, éppen kocsmában van, vagy a Kis Juliska, aki ha meglát az utcán, inkább elnéz máshova, minthogy köszönjön, éppen az ötezredik pasiját koptatja. Na, nem.
Ismerek pár embert, akik tök jól elvannak enélkül az egész nélkül. Régen azt hittem képmutatók, de már kezdem megérteni őket. Én is csak azért vagyok ott, mert ráfüggtem, töredelmesen bevallom. De ha nagyon akar az ember (és figyelmbe veszi azokat a dolgokat amiket fentebb leírtam), biztos hogy lehet élni ezen bizonyos közösségi oldal nélkül is.