Nem gondoltam volna hogy valaha még le fogom ezt írni. Szerelmes akarok lenni. És amit még jobban akarok, hogy viszontszeressenek. Jaj, de nyálas vagyok...
De hiába, a magányt meg lehet szokni, de boldoggá sosem tesz. Hiába néha úgy tűnik, hogy mindegy, hiányzik egy-egy ölelés, vagy bármilyen érintés. Hiányzik az a gyomorgörcs, meg az étvágytalanság is. Az, hogy legyen egy ember akit tökéletesnek látok, minden körülmények közt. Akinek a tekintetében megvan az a varázs, amit keresek. Ha már az ember egyszer átéli, és közel van hozzá, szinte érzi, milyen lehet boldognak lenni, repked a rózsaszín felhők közt...aztán már nehéz elhinni, hogy ez nem fontos, nem kell. Tegnap, Pozsony esti fényeiben láttam egy párocskát andalogni a lehullott falevelek között. Annyira boldognak tűntek. Kicsit fájt a szívem. Érzem, hogy saját magmban van a megoldás, de nem találom. Talán nehéz velem, de igazán, én még egy bokorba is bele tudnék szeretni, ha az kedves lenne velem.
Olyan szánalmas vágyaim vannak. A többi korombeli már talán a közös életet tervezi a párjával; én csak arra vágyom, hogy fogják meg a kezem. Ennyire rossz idealistának lenni? Be kéne érni azzal "ami van"? Kérdések, kérdések mindenhol.
Talán nem szerencsés ilyen állapotban írnom, de mindegy. 3 ember olvassa ezt az egészet. Talán már annyi sem. Mindegy is, hiszen kell nekem is egy lelki szemetesláda.
Szerelmes akarok lenni. Bárcsak lenne egy jelzés, egy pont a kiválasztott ember válla felett. Akkor nem követném el még egyszer azt a hibát, amit valószínűleg el fogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése