Most úgy érzem, szót kell ejtenem arról, hogy mit is gondolok én erről az egészről. Arról, ahogy én látom a tanári pályát, és ahogy mások látják.
Kezdjük azzal, hogy kiskoromban is "tanító néni" akartam lenni, de hát ki nem? Aztán jött a többi "szakma" sorban, és mikor elértem a gimibe, rájöttem, hogy én igazából azzal szeretnék foglalkozni, amit szeretek. A magyar és a töri. Igen, tudtam a lelkem mélyén, hogy a legjobb választás a tanári pálya lenne (kövezzetek meg, de nekem még a dolgozatok összeállítása-javítása, az órára való felkészülés is izgalmasnak tűnik), de a társadalom által szajkózott "csak a hülyék mennek tanárnak" hozzáállás belém ivódott, és tagadtam saját magamban is. Ha kérdezték, mi szeretnék lenni, csak annyit mondtam, hogy a törivel és a magyarral akarok foglalkozni. Nem mondtam ki, hogy TANÁR szeretnék lenni. Te jó ég, még úgy néznének rám....
Na igen, nem értem magamat sem. Nem vagyok az a típus, aki így meghunyászkodna a saját akarata előtt, mások miatt, és szégyenlem is magam érte rendesen. Évek kellettek ahhoz, hogy megértsem ezt. Aztán már a végegfelé nem féltem kimondani ezt a bűvös 5 betűt.
És most itt vagyok. És az emberek hozáállása még mindig ugyanolyan. De ami még rosszabb, hogy maguknak a "bennfenteseknek" a hozzáállása se sokkal jobb. (Tudom, se éssel, se devel nem kezdünk mondatot, de nekem így tetszik, akkor most mi.)
Először is, az emberek azt hiszik, hogy valaki csak azért megy tanárnak, mert nem elég okos a joghoz, orvosihoz, ekonómiához, matekhoz...blablabla. Szóval minden máshoz. Mert a tanári szak az "prechádzka ružovou záhradou", csak játszás, nem kell tanulni, az semmi. Hát aki ezt hiszi, annak csak úgy üzenem, hogy üljön be az óráimra, tanuljon rendszeresen, és akkor majd meggondolja. Persze ezt hiába mondom, akkor is csak azt fogják hinni, hogy nagy a szám.
Másodszor egyes tanárok (hangsúlyozom, egyes!! nem mindegyik)hozzáállása, mintha nem ők maguk is eme pályán helyzekedtek volna el, néha az az érzésem, hogy ők is alacsonyabb "rangúnak" vesznek minket, mint például a történészeket. Mintha mi nem ugyanazt tanulnánk, amit ők...
És a harmadik meg, megítélésem szerint a legrosszabb jelenség amivel találkozhattam, az a tanári szakon lévő egyes emberek (megint hangsúlyozom, egyesek!!!és nem csak a saját iskolámra gondolok, megintcsak mások reakcióját is számításba vettem ) reakciója, mintha ők maguk is csak azért lennének itt, mert nincs más, nincs "jobb".
Nagyon elszomorít ez a jelenség...mert nem is olyan régen a tanároknak még megvolt adva a tisztelet, ugyanolyan szakmának tekintették mint egy ügyvédet vagy mérnököt, vagy akárkit. Most meg ha megmondod, hogy tanár vagy, vagy annak tanulsz, "neadjisten" még azt is szeretnéd csinálni, a hetvenedik emeletről néznek rád, mintha a tápláléklánc legalján állnál, s még sajnálnak is, hogy "jobbra nem tellett". És aztán az ember ne érezze rosszul magát, miközben azt se tudja, hol áll a feje a sok tanulástól. Oké, most nem akarom sajnáltatni magam, hanem felhívni a figyelmet erre a problémára...mert most én érezzem magam alacsonyabb rendűnek, mert azt merem tanulni, ami érdekel? S üzenem azoknak, akik hasonlóképp érzik magukat, hogy tanuljunk meg felemelt fejjel járni ebben az elkorcsosult világban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése