Ianus-faced

Ianus a római mitológiában a kettősség, a kétarcúság, a kezdet és a vég istene.

Bár szeretek elemezni, főként másokat de időnként önmagamat is, ez utóbbi mégiscsak meglehetősen nehéz. Az utóbbi időben sokat gondolkodtam, próbáltam kicsit jobban megismerni önmagam, megfejteni a saját személyiségem...igen, ez legtöbbünknek nem olyan evidens, mint amilyennek tűnhet. Mindigis volt olyan érzésem, hogy nem egészen tudom, ki vagyok. Kezdek rájönni, miért: a kétarcúságom miatt. Itt találtam meg a kapcsolatot Ianus és köztem. Talán úgy tűnhet, a két arc egyenlő a kétszínűséggel, megjátszással, nem tiszta személyiséggel, és nem tudom megmondani, így van-e az esetemben vagy sem. Néha viszont gondokat okoz nekem is, amolyan belső harcokat, mert ez a két énem ellentétben áll egymással. S nem hiszem, hogy ez szerepjátszás lenne, mert mindkettő én vagyok. Azt hiszem, ez nyomta a lelkemet jó ideig...maga a felismerés hiánya. Nem tudom még mindig, hogy ez jó-e vagy rossz, de annyiszor mondják: légy önmagad, fogadd el magad, szeresd magad...azt hiszem tényleg ezt kéne tennem.

Valaki gondolhatja, hogy ez sokszínűség, és nem kell "unalmas" embernek lenni meg minden. Azonban azt vettem észre, az emberek többségének szemében ez csak valami fura. Kezdek megilágosodni, 21 évesen, önmagammal kapcsolatban. Amíg sok-sok évig azt hittem, a külsőmmel ijesztem el az embereket, netán a makacsságommal vagy ilyesmi, azt hiszem nem itt kell keresni a "hibát". Talán csak fura vagyok nekik. Talán ijesztő. Az érdekes az, hogy számomra érdekesek a nem túl könnyen kiismerhető emberek, akikben van valami rejtelmes, izgalmas, tartogatnak az embernek meglepetéseket. Elvileg mások számára is érdekesek az ilyen emberek. A gyakorlat azonan mást mutat. Nagyon mást.

Emlékszem, már pár évvel ezelőtt éreztem ezt a kettősséget, vicces, de a ruhatáramban. Olyan 17-18 éves koromig vagy nem érdekelt, mi van rajtam, vagy a "mindenem fekete" rock/metal/goth stílust követtem. Tisztán látom magam előtt, ahogy felpróbáltam egy virágos szoknyát, és ahogy a filmekben ott ül az ember vállán a kisangyal és a kisördög, nálam is előjött a romantikus Laura, aki azt mondta, vedd meg, hiszen szép, majd a "rocker" Laura, aki azt mondta, te jó ég, ez nem te vagy! Lehet fura példának tűnik, de egész jól illusztrálja a helyzetet. A szekrényemmel egyetemben alakult a személyiségem is. Ma már ugyan a virágos, pasztellszínű ruhák dominálnak, de néha még mindig úgy kelek fel, hogy én most bőrszoknyában akarok lenni. És ez még mindig csak ruha! Külsőség, nem más...és mégis.

Mikor az emberek meglátnak a rózsaszín, virágos és pillangós csipkés szereléseimben, kilakkozott körmökkel meg ilyesmi, sokszor érzem, hogy azt gondolják: "ez hülye". Akkor döbbentem rá erre igazán, mikor Londonban többen megkérdezték, mit fogok csinálni ma, vásárolni igaz? Sosem gondoltam, hogy "plázacica" kinézetem lenne (kinézet alatt az öltözködést értem, az alakom/arcom nyilvánvaló, hogy (szerencsére) nem olyan), de hogy az emberek ennyire beskatulyáznak valakit (mindenkit), csak mert nem melegítőben mászkál? Mert reggel felkelek 10 perccel korábban, hogy kisminkeljem magam, és mert szeretem átgondolni, hogy mit veszek fel, akkor már egy üresfejű, felszínes liba vagyok? Igen, ezt gondolják. S a legrosszabb, hogy ezt én is sokszor csinálom. Ránézek valakire, és elkönyvelem ilyennek vagy olyannak. Persze nyilván sokan megadjuk annak a személynek a lehetőséget, hogy megismerjük, és talán meglepjen minket. Ez azonban akkor is szomorú.

Azt kell hogy mondjam azonban, ez még a kisebb gond. Mármint, hogy hülyének néznek. Ami igazán elgondolkodtatott, és igen, kicsit el is szomorított, hogy vajon mit gondolnak, mikor jobban megismernek? Ha mondjuk az említett bőrszoknyában és zenekaros pólókban mászkálnék, talán nem csodálkoznának annyira, hogy mondjuk rockzenét hallgatok, de a punkot vagy a metált sem vetem meg, és a nyári leárazásokon kívül millió más dolog is érdekel. Mondjuk a középkori kínzások vagy a boszorkányüldözések. Azt hiszem, ez az a pont, amikor teljesen zakkantnak néznek. Vagy azt hiszik, valami gyengébb személyiségzavarom van. S igazából én is elgondolkodtam ezen: normális, hogy ez a két énem ennyire ellentétben áll egymással? Normális, hogy egyik nap úgy kelek fel, hogy elsírom magam a Szerelmünk lapjain, majd a másik nap én vagyok Godmother és kész vagyok racionálisan irányítani az életem? Igazából nem tudom.

Arra viszont rájöttem, hogy igen, ez vagyok én. Mindkét "énem" én vagyok. Talán még nem fejlődött ki teljesen a személyiségem, de jobb, ha hagyom, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy kell. Talán a legtöbb embernek fura vagyok, esetleg ijesztő, de ők talán nem az "én embereim". Azt mondják, mindenkinek meg kell találnia azt az embert, aki "my kind of crazy". Nem tudom, létezik-e ilyen ember....de azt igen, hogy a legfontosabb dolog az, hogy megértsen. Hálás vagyok azoknak, akiknek így is "jó" vagyok, mert én is tudom, néha nehéz velem. De ez vagyok én, és mindezek ellenére igenis azon leszek, hogy mi ketten jól meglegyünk. Rózsaszín, érzékeny, vintage Laura és erős, fekete, metál Laura.

újra itt

Régen nem írtam. Nem mintha nem lenne miről, de...nem akarom ecsetelgetni a lelkiállapotomat, a karácsonyról és egyéb dolgkról nincs kedvem írni, mert úgysincs mit, a vizsgákra meg senki sem kíváncsi. Tanulgatok, most is itt hagytam félbe a névszójelekkel foglalkozó részt a Sátán Könyvében, de már nem akaródzik. Nem is azért, mert holnap Szilveszter, hiszen utálom a Szilvesztert - mint a tényt, az "ünnepet", viszont a holnapi napot szeretem, már előre is, jó lesz. 

Jöjjön az elmélkedés? Nem is tudom. Már írtam erről azt hiszem többször is, de ilyenkor, amikor friss bennem a dolog, nagy a késztetés hogy leírjam újra, hátha segít kicsit lenyugodni, mert most igazán szétvet az ideg. Megint le lettem cseszve, hogy "miért nem ismerkedem". Kár, hogy a kedves családtagjaim nem olvassák a blogom (dehogy kár, eszükbe ne jusson!) és akkor talán megértenék az indítékaimat, ha elolvasnák az elmúlt pár bejegyzést. De nem, nem várhatom el, hogy megértsenek. Még ha az a tény, amit annyira nem tudnak, nem létezne, akkor sem értenének meg, mert ezek szerint soha nem fogjuk ugyanazt gondolni ezzel a témával (és sok mással) kapcsolatban sem. Olyan érzésem van néha, mintha egy másik bolygóról estem volna ide be közéjük, és kezdem azt hinni, hogy tényleg én vagyok a fura (valószínűleg így van, mivel én vagyok "kisebbségben" ezzel a véleményemmel), de akkor sem fogom feladni a saját szuverén véleményemet ill. elveimet csak azért, mert ők mást gondolnak. Nem érdekel. Csak nem értem, minek gyötörnek - én sem sulykolom beléjük az én véleményemet.

Ismerkedni. Hogy én mennyire rühellem ezt a szót, mennyire...viszketek tőle!

Azt mondják, naiv vagyok, és idealista, és hogy irreálisak az elvárásaim. Én ezt nem gondolom, és nem értem, miért kellene beérnem valami kevesebbel, ha úgy érzem, amit "elvárok", én is tudom nyújtani. Nem is arról van szó, hogy én rágódnék ezen - azon már túlvagyok, én már biztosan tudom, hogy csak olyan embert szeretnék páromnak (de utálom ezt a szót is!), akinél azt fogom érezni, hogy ő a legtökéletesebb ember a világon és csak nekem lett teremtve. Ennél alább nem adom, sajnálom. És ahogy "öregszem", egyre biztosabb vagyok ebben, és abban is, hogy jobb egyedül lenni, mint olyan személlyel, aki "megteszi", "nem olyan rossz" vagy akárcsak "jó". Nem azzal van a gond, hogy én ezt nem fogadnám el. Az a gond, hogy a környezetem nem képes ezt elfogadni, ill. megérteni, de még azt sem, hogy ehhez az égvilágon semmi közük, hiszen ez az ÉN életem, és nekik ne fájjon az, hogy nekem esetleg nincs szerelmi életem, és ezért szégyenkezniük kell a szomszédok/rokonok/akárki előtt. Bocsi. 

Nem, nem fogok már ezen idegeskedni. Igyekszem, de majd szétrobbanok hogy szinte bármilyen témából ide jutunk el (mint ma is), és úgy kezelnek, hogy azt már nem is tudom leírni. 

Aztán még csodálkoznak, hogy szívesebben töltöm a napjaimat a Magyar Grammatikával, mint velük.

Még a végére...nem fogok sem szilveszteri, sem újévi vagy akármilyen közhelyes szövegeket írni, mert őszintén, nem nagyon érint meg, hogy holnapután 2015 lesz. Na és? Semmi sem függ ettől az égvilágon. Viszont arra gondoltam, hogy majd írok minden héten (ha sikerül...) egy kis összefoglalót vagy ilyesmi, olyan naplószerűen, mi történt, mi volt jó, mi nem. Kicsit szeretném, ha az apróbb dolgok is megmaradjanak a szürke hétköznapokból. Hát meglátjuk, hogy fog sikerülni :)

Nem a ruha teszi az embert (?) II.

Akkor most jöjjön egy az előbbiektől teljesen eltérő téma, mert miért ne.

Egyszer már írtam, egy hasonló bejegyzést az öltözködésről, de ez most specifikusabb lesz, ugyanis az ellenkező nem kapcsán szeretnék erről kicsit elmélkedni (jaj, de fennkölt vagyok, megártott a sok filozofálás, csókoltatom Kantot).

Kezdjük azzal, hogy ez alapján sokan elkönyvelnek majd felszínes r...-nak, aminek nem tartom magam, ezért le is szögezem, hogy nyilván NEM öltözködése alapján ítélem meg/el az embereket, ennek alapján a férfiakat sem. DE ugyanakkor ez a dolog egy kicsit szívügyem, mert magamon is fontosnak tartom, hogy mit veszek fel, hiszen ezzel valamilyen szinten kifejezem önmagam. ĺgy másokon is mindig azt nézem meg szinte először, hogy mi van rajtuk - nem tehetek róla, ez ilyen valamiféle ártalom nálam. Azt azonban ne gondolja senki, hogy csak tökéletes divatérzékkel rendelkező emberekkel állok szóba, mert ez marhaság és egyáltalán nem erről van szó :D Egyszerűen csak az van, hogy ha egy hímnemű egyed úgy öltözködik, ahogy az nekem tetszik, akkor...hát nagyobb az esélye, hogy rajta fogom legeltetni a szemem. Azt a nézetet vallom, hogy a jól megválasztott ruhadarabok sokat dobhatnak egy ember külsején, így ezt alkalmazom nyilván magamon is (persze kérdés, hogy biztos az sem tetszik mindenkinek, de ez minden esetben így lesz). De hogy konkretizáljam, mi is az ami nekem ezen a téren tetszik? Ez a legviccesebb, mert igazából semmi extra. Nem várom el egy pasitól sem, hogy úgy nézzen ki, mint egy divatmagazin modellje (sőt!!), csak egyszerűen tetszik, ha szépen öltözik - vagyis főként elegánsan, de nem, nem várok el frakkot vagy öltönykabátot, én már egy egyszerű ingtől, illetve ing/zakó párostól boldog vagyok. Olyan nagyon szívesen kihirdettetném a világba, hogy MINDEN férfi fényévekkel jobban néz ki ingben, mint pulcsiban! Főleg ha az az ing FEKETE. Attól végképp odavagyok. Vagy kék, az mindenkinek passzol. Látjátok? Nem kérek én sokat. Ez nem olyan nehéz! :D 

Még egy dolog, ami főleg ilyenkor télen aktuális: a kabát. Szövetkabát!!! Kötelezővé tenném.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy bajom van azzal, ha valaki spotos(abb)an öltözik. Egy sima pulcsival/pólóval nincs semmi gond, csak egyszerűen...az ing jobban néz ki. Elhiszem, hogy kevésbé kényelmes. De jobban néz ki. Pont.

Apropó semmi gond...úgy értem, addig, amíg mondjuk nem rózsaszín. Vagy köldökig nyúló V-kivágásos. Vagy mondjuk mesefigurás, vagy idióta feliratos. Vagy...ujjatlan.

Na jó, sokat akarok, értem én. Nagyon sok féle rossz öltözködés létezik (mármint szerintem rossz). Egyik az, akit totálisan nem izgat, mit vesz fel, és mondjuk melegítőben (tyeplákyban/sustyákyban szépen magyarul :D) és társaiban megy utcára, emberek közé, iskolába, bbbrrrr! Sajnálom, de az ilyen embereket nem tudom komolyan venni. Mert nem az az érzésem, hogy jaj, de lazák, hanem hogy nem tudnak viselekedni. Ennyi erővel már fehérneműben is kimehetnénk, vagy pizsamában, nem? Van egy másik levelje is a "leszarom, mi van rajtam" féle típusnak, aki csak úgy találomra magára vesz ruhákat, amik aznap éppen keze ügyébe kerülnek, és aztán olyan kombinációk jönnek létre, hogy öltönygatya, öltönycipő narancssárga, SPORT feliratú felsővel. Ezt tapasztalatból mondom, sajnos. Divatrendőrség - életfogytiglan.

Aztán a másik, a jól ismert metroszexuális típus a rózsaszín pólókban (vagy ami még rosszabb: nadrágokban!), V kivágásokban, szűk gatyákban, női táskákkal, csillogós feliratokkal, stb.stb. Ez már sok. Egy pasi törődjön magával természetesen, de ami sok, az sok. Meg kell találni a középutat: ne legyen neki tökmindegy, hogy mit vesz fel, de ne illegjen a tükör előtt órákig azon töprengve, milyen kiegészítő illik a táskájához. NE. 

Aztán még ami nem tetszik, ez a hűdesportos, lazagyerekvagyokén - sültös sapka, neonszínű cipőfűzős deszkás cipő, színes gatya, stb.stb. Minthogy alapiskolában oké. 15 felett halál ciki.

Hát ennyi azt hiszem. Sokat akarok megint, mi? Hát igen, a borzasztó igényeim.

Heart vs. Head

Valami ilyesmi. Bár ez sem fejezi ki igazán azt, ami lejátszódik bennem, mert jelenleg az agyam nagy része sem akarja elfogadni azt, ami logikusnak tűnne. Lehetséges, hogy majd egyszer meglátom a hibáit, mert vannak neki, csak jelen pillanatban nem érdekelnek. Mindet szeretem. Igy meg nehéz megutálni valakit, vagy legalábbis bebeszélni magamnak, hogy nem ő lenne számomra a tökéletes - mert minden mozdulata, minden cselekedete csak rádob egy-egy jókora lapáttal erre, még ebben a szomorú helyzetben is.

Már azt hittem jól vagyok, mikor 2 napot kibírtam bőgés nélkül. Hát nem tartott sokáig, és még látnom sem kellett hozzá. Az megvolt ma. De hiába minden, hiába már egészen bemagyaráztam magamnak, hogy egyszerűen rá sem nézek - igen, rá sem néztem, de nem is kell hozzá a szemem. "Jól csak a szívével lát az ember", és én a szívemmel láttam, és ez elég volt. Éreztem a molekuláit a levegőben, és ez elég volt az elmebajhoz. De hát ezen mi segítene? Mégsem kérhetem meg, hogy a kedvemért létezzen egy másik univerzumban. Az a legnagyobb baj amúgy is, hogy mikor nem látom, akkor is hiányzik. Igen, még mindig. Nem mintha nem tudnám, hogy ha egy levegőt fogunk szívni, akkor is rossz lesz. Mindenhogy rossz egyszerűen, mert nem mondhatom, hogy iskolán kívől jobb - még mindig azt várom, mikor fogom látni! De miért? Miféle mazochizmus ez? 

Persze, már megszokhatnám, hiszen egyszer ezt már átéltem. De benne TÉNYLEG hiába keresem a hibát. Hiába minden, mégis úgy érzem, hogy ő az én lelkem kiszakított darabja. Persze elég csak belegondolni, hogy ő nagyon nem így gondolja. Nagyon nem. 

Mégis, ő is ezen agyal. Ebben is teljesen egyformák vagyunk - ő nem az a "szeress nyugodtan, majd nem figyelek oda" típus. Komolyan fáj neki, hogy nekem fájdalmat okoz, hiába nyilvánvaló, hogy nem tehet róla! KI tehet róla? Maximum én, amiért nem tudom kontrollálni az érzéseimet. ő csak létezik. S elég csak belegondolnom, hogy magát okolja és szenved a lelkiismeretétől MIATTAM. Miközben az utolsó dolog, amit szeretnék az az, hogy ő szenvedjen. Szeretem annyira, hogy azt szeretném, boldog legyen, vagy legalábbis felejtse el, hogy létezem, ha ez megkönnyíti a dolgát. Ha már én nem tehetem az ellenkezőjét, mert a szívembe véste magát örökre. 

Egyszerűen fogalmam sincs, mit kéne tennem. Persze, elfelejteni, hogy létezik, de arra nem vagyok képes. Ez az "egy levegőt szívunk, de eljátsszuk, hogy nem ismerjük egymást"-dolog sem kevésbén kínos mindkettőnknek. Ugyanolyan kínos az "eljátsszuk, hogy nem történt semmi, és seélyes hülyeségekről beszélünk"-verzió is. Mindkettő fájdalmas: ha nem beszélünk, hiányzik az életemből. Ha beszélünk, az őrületbe kergetnek a szavai, mosolyai, pillantásai. Ez mindenképpen borzasztó. Még szerencse, hogy eszébe sem jutott a "legyünk barátok" dolog, mert attól végképp meghülyülnénk mindketten. Szóval most 4 évig levegőnek nézzük egymást? Vagy majd elkezdünk a semmiből bájcsevegni? Egyik rosszabb, mint a másik - és márpedig ezek közül lesz valamelyik. Mert nekem nem kell a barátsága - csak egyféle kapcsolatot tudok elképzelni kettőnk közt. Az meg, mint tudjuk, NEM fog bekövetkezni SOHA. SOHA. SOHA. SOHA.

SOHA!!!!!

Tudjátok, mennyire idiótának érzem magam, hogy tudom ezt, TUDOM, de mégis olyan nehéz elfogadni? Mégis, ha belegondolok az életbe nélküle, egyszerűen hányok? Mert minden szürke, sivár és unalmas...és nekem ezt meg kell szoknom, és úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj.

Annyi minden van bennem, amit szívesen elmondanék, de kinek? Megyek az emberek agyára a hülye problémáimmal. Persze, mindenkinek megvan a sajátja. Senkit nem érdekel az enyém.

Ha tudná, hogy a jelenléte fizikai fájdalmat okoz. De nem akarom, hogy tudja, mert csak még jobban szenvedne. Amit ma tett, annyi érzést váltott ki bennem egyszerre, hogy nem is tudom leírni: csodálkozást, amiért ilyenre képes volt, még több szeretetet és melegséget a szívemben, amiért igenis jelentek neki valamit, értetlenséget, zavart, hogy mit is akar mondani ezzel, és legfőképpen a szívem már amúgy is kis darabjainak szakadását, amiért szenved. Miattam is. És ez az érzés még rosszabb, mint a saját fájdalmam. A legszívesebben eltűnnék a Föld felszínéről.

 

Szinte hihetetlen, hogy pár nap alatt mennyire összedőlhet az ember eddig egészen jól működő világa. Ha összehasonlítom a kettővel ezelőtti bejegyzést ezzel, amit most írok, ég és föld. Akkor elszánt voltam és motivált, és végre erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kitörjek ebből a helyzetből. Elvoltam magamnak. De miért is tartott volna sokáig?
Pedig higgyétek el, én aztán nem akartam. Most nem akarom kibeszélni magam, és másra hárítani a felelősséget, de ezt most tényleg nem akartam. Nem is voltam felkészülve rá, és olyan gyorsan történt, hogy még menekülni sem volt időm. Egyik percben még minden rendben volt, a másikban már kerülgetett a gyomorideg, a harmadikban meg már nem tudtam, mit kezdjek az életemmel.

Nem akarok túlozni, és mondanám, hogy nem akarok panaszkodni sem, de tudom, hogy azt csinálom, de mindegy is, mert úgyis csak az olvassa el, aki el akarja olvasni, és így nem terhelek senkit a gondjaimmal, akit nem érdekel. Szóval igen, mégiscsak panaszkodom, mert ennyire szarul már nagyon rég nem voltam. De lehethogy soha sem. Pedig sokszor éreztem már rosszul magam, de ez az érzés semmihez sem fogható. Most, ahogy itt ülök, még egész jó állapotban vagyok, de borzasztó nehéz munka volt egész este elterlni a gondolataimat, mert tudtam, hogy ha jobban belegondolok abba, ami történt, megint elsírom magam. Pedig igazából már az is csoda, hogy maradt még könnyem a tegnapi és tegnapelőtti nap után. A sírás mindig segít, de most nem éreztem azt, hogy kiadtam magamból a fájdalmat. Még mindig nyom, és majd szétfeszít belül, hiába sírok, hiába írok.

Olyan ez, mint egy szakítás. Vagy lehethogy még rosszabb, hiszen sosem volt az enyém, és mégis. Azt már megszoktam, hogy nem szeret. De azt nem, hogy mást igen. Lehethogy jobb lett volna, ha maradok édes tudatlanságban, és úgy élek tovább, mint amit az említett bejegyzésben leírtam. Hogy úgyis egy seggfej, aki nem érdemli meg, hogy foglalkozzak vele. Legalább egy kicsit tudnám utálni, de ez a legrosszabb, hogy nincs miért utáljam. Még ebben a drámai és kellemetlen helyzetben is képes volt úgy viselkedni, hogy ha lehet, még jobban szeressem és tiszteljem érte. Lehethogy szentimentális vagyok, de ezt érzem. Nem tudom bemagyarázni magamnak, hogy felesleges szenvednem miatta, mert úgy érzem, hogy ő egyszerűen...a megtestesült tökéletesség. Minden mozdulata, minden szava mintha én lennék, olvas a szívemben és érzi a fájdalmamat. Mégsem tud szeretni. De hát ki hibáztathatja ezért? 

Próbálnak vigasztalni, hogy lesz ez még jobb, és jön más. De jelen pillanatban már a "más" gondolatától is hányok. Nem tudom elképzelni sem, hogy bárki "más" hozzá akár csak hasonló is legyen, hogy lehetne még ezt tovább fokozni. Amennyire borzasztó igényes vagyok ebben, szinte már csodával határos, hogy őt megtaláltam. Nem tudok hinni benne, hogy van még egy ilyen férfi. Nem akarok arra gondolni, mi lesz ezután, mert félek mindentől. Egyszerűen nem akarok érezni. Rettegek a gondolattól, hogy még egyszer összetörik a szívem, mert úgy érzem, azt már nem élném túl (nem túlzok). Ugyanakkor elszomorít a magányos élet gondolata. Mintha ez lenne az átkom. Hiába sikerül az életben bármi, ha senki sem képes szeretni, örökké boldogtalan leszek. A sors büntetése hozzá az érzelgős természetem. Ha legalább ez ne lenne, és keményebb tudnék lenni! Ha kiszakíthatnám a szívemet a helyéből, és belehajíthatnám az áradatba...

Belefáradtam. Eddig azt hittem, szeretni még mindig jobb, ha viszonzatlanul is, mint nem érezni, de most már belefáradtam. Az egyoldalúságba, a reménytelenségbe, a szánakozó tekintetekbe, a csendbe.

Nem túlzok, ha leírom: nincs kedvem semmire. Nincs kedvem élni. Nem, nem azat akarom mondani, hogy meghalni van kedvem. De nincs motivációm arra, hogy éljek. Most csak létezem. Már nagyon régen ezt érzem, hol fent, hol lent. Néha sikerül bebeszélni magamnak, hogy az élet szép, és nem szabad feladni. Máskor azonban minden remény elveszik, és azt érzem, hogy az életem egy nagy kupac kaki. Csak folyamatosan várom, hogy majd jobb lesz. Hogy majd nem csak létezni fogok, de élni, boldogan. Most az éppen hogy csak létezem fázisban vagyok, és ennyire reménytelennek és motiválatlannak még sosem éreztem magam. Eddig az okozta a legnagyobb boldogságot, ha legalább egy levegőt szívtam Vele. Ha rámnézett, mosolygott, szólt hozzám. Számoltam a napokat, mikor találkozunk. Ha megjelent a neve a képernyőn egy üzenettel. Egyszerűen csak a létezése boldoggá tett, mert egy pici reményem még mindig volt annak ellenére, ami történt. Igen, ez is az én hibám, mert lehettem volna akkor erősebb, és lehethogy lehetetlen, de legalább megpróbálni egy kicsit kevésbé szeretni. Nem próbáltam, inkább hagytam, hogy tönkretegyen, még ha akaratán kívül is. Most már egyenesen félek attól, hogy lássam. Nem akarok találkozni vele, mert fájdalmas lesz erőltetni hogy rá se nézzek, hallani a nevetését és a hangját, egyszerűen csak érezni a molekuláit a levegőben azzal a tudattal, hogy közben belelát a szívem legmélyebb zugába. De amíg nem találkozom vele, sem érzem magam jobban. egyszerűen az az érzésem, hogy bármit teszek, sehogy sem lesz jó, és nincs kedvem arra sem, hogy reggel kikeljek az ágyból, mert minek? Ez a nap is csak ugyanolyan eseménytelen, szürke, unalmas, egyhangú és boldogtalan lesz, mint a többi.
Persze, mondják a bölcsességek, hogy a boldogságot magunkban kell keresni, és meg kell tanulni boldognak lenni saját magunkkal, és bla bla bla. Biztos nagyon boldogan lehet élni azzal az érzéssel, hogy egy ember sem képes viszonozni a szerelmemet. Megszokni meglehet, és bebeszélni magamnak hogy "örülök az élet apró dolgainak", de ez rohadtul nem így van. És ez nem kapcsolatfüggőség, hiszen olyanról nem is beszélhetek. Nekem már a szeretet tudata is elég lenne. Hogy egyszer átélhessem, hogy kimondom a varázsszót, és nem csak egy szánakozó tekintetet kapok viszonzásul. 

De már nem is ez a célom. Már semmi sem a célom. Nem tudom, mit akarok - csak túlélni, de így minek? 

 

Krájanie

Tak predsa odišiel, zostala sama v byte.
Tá druhá má boky, vie ponúknuť pohár smiechu,
nezodrala sa v modloslužbe
krásneho domova.
Odišiel, v kúpeľni neutrel penu z mydla
a zabudol zhasiť lampu.
Na oknách praská prievan, slepá samota
naráža do stien, tesno je súmraku.
Schytila srdce do oboch rúk,
položila ho stôl
a kuchynským nožom ho začala krájať
ako knedlík.
Skučalo, skučalo srdce,
pod nožom triasol sa jeho nárek
a z jeho neznámych hlbín padali fádne roky,
nádeje skrvavené, zadreté triesky,
padalo chrápanie nocí, kedysi podobné snom,
tisíce vydrhnutých dlážok,
tisícky hrncov a túžob a krokov,
to všetko zo srdca padalo,
zosýpalo sa zo stola
a trieštilo sa žene pod nohami.
A žena krájala, krájala srdce
mechanicky a dôkladne
a stále bolo čo krájať
a stále padalo haraburdie,
spomienky, vášne a sľuby,
rozbíjali sa, kričali.
Napokon predsa len zaškripel nôž
až na samom dne srdca,
zaškripel, vyletel z ruky.
A žene sa prvý raz podlomili kolená,
prvý raz vybúšil plač.
Tam na dne ležal malý čierny kameň,
nezraniteľný, zabudnutý kameň,
láska. 
/V.M./

Tatiana has died

"Don't ask why someone keeps hurting you. Ask yourself, why you keep letting them."

Vannak dolgok, amik csak úgy történnek az emberrel. Hiába akartam máskor, mikor nagyon fájt, ezt nem lehet kicsikarni - hogy egyszercsak az ember elkezdjen a bolond szíve helyett kicsit az eszére is hallgatni. Igen, én írom ezt. Nem, nem kezdtem el csak úgy, egyik napról a másikra "nem érezni". De tudjátok mit? Igenis elhiszem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy végre megtegyem, amit már régen kellene. Egyszerűen csak elfelejteni, hogy létezik. Megtalálni az életben a boldogságot nélküle. Mert mi értelme olyan embertől függni, aki nemhogy tökéletesen elvan nélkülünk, de mondjuk még arra sem képes, hogy egy eldöntendő kérdésre választ adjon? De még mondhatni meg is köszönhetném neki ezt a tettét, mert ez nyitotta végre fel a szemem, és életemben először nem szomorúságot éreztem miatta, hanem megbántottságot és haragot. És az az igazság, hogy ez már nem az első alkalom, de hiszen miért is ne tenné, abban a hitben van, hogy bármit megtehet velem, úgyis elnézek neki mindent. S tudjátok mi a leges legborzasztóbb? Hogy igaza van!!! ÉN hagytam. ÉN kínáltam fel neki a szívemet tálcán, és még kést is tettem hozzá, hogy legyen mivel szétdarabolnia. ÉN voltam hajlandó megtenni érte bármit, csak hogy boldog legyen. ÉN néztem rá folyamatosan olyan szemekkel, amikből kiolvashatta, hogy igen, ezzel azt csinálok, amit akarok. S most itt, akárki is olvassa, előtte, és főleg MAGAM előtt kijelentem, hogy ENNEK VÉGE. NEM leszek töbé a szerelem mártírja, nem vagyok én végtére is sem Petrarca, sem ifjú Werther. NEM fog belőlem teljesen hülyét csinálni, ha akarva, ha akaratlanul. Ha kell, belerohadok, akkor is bebeszélem magamnak, hogy márpedig nem létezik, csak egy kis porszem a levegőben, és egyszerűen megteszek bármit. Higgyétek el, nem a levegőbe beszélek, érzem magamban az erőt, és tudom, hogy ez CSAK RAJTAM múlik, mert ahogyan én hagytam, hogy kínozzon, úgy én döntök abban is, hogy mostantól ezt nem fogom hagyni. Ha bármit akar, még ha csak egy szót  vagy egy pillantást is tőlem, Ő rohangásszon utánam, ameddig csak bele nem fárad. Ha meg nem akar, nekem úgy is jó. Minek nekem egy olyan ember, aki ennyire semmibe vesz? De szó szerint semmibe? Hát hülye vagyok én?

Tudom, hogy nem lesz könnyű. Nem olyan egyszerű ez, főleg, ha jelen van. Igen, ma is majdnem hánytam a közelében, de büszke vagyok magamra, mert akkor is kibírtam, nem végződött úgy ez a nap, mint a többi hétfő, és mint tudjuk, a kezdetek a legnehezebbek. Elég makacs vagyok ahhoz, hogy ne adjam fel. Ha elgyengülnék, rúgjatok belém. Ha kell, zsákot húzok a fejemre, hogy ne kelljen belenézni a kiskutyaszemeibe, ha majd megpróbál hatni rám. 

Nem, mostantól nincs Tatiana. Aki képes azért elbőgni magát, mert egy levegőt szív vele. Aki képes szó szerint hányni tőle. Tatiana meghalt. És megszületett a Godmother, aki saját maga irányítja a hangulatait és nem hagyja magát befolyásolni a szeretete által. Nem akartam jégyheggyé válni, de nincs más választásom. Nem éri meg szeretni. Csak ledöngöl a földbe, hogy aztán minél nagyobbakat rúghasson beléd.